Magyarországon mindenről lehet beszélni, ha elindulunk Nyugat felé, ott már nem

„A 10. Színházi Olimpia az idén a világ legjelentősebb színházi eseménye volt, ahol 400 társulat 7500 képviselője vendégeskedett hazánkban. Olyan nagyszabású, nemzetközi színházi eseményt bonyolítottunk, amilyen még soha nem volt Magyarországon" - mondta az Origónak Vidnyánszky Attila, a 10. Színházi Olimpia művészeti vezetője, a Nemzeti Színház igazgatója. Hozzátette: fontos volt, hogy a világról másként gondolkodó emberek egy nyelven - a színház nyelvén - megszólalva közelebb kerültek egymáshoz. „A külföldi művészek szuperlatívuszokban beszéltek az olimpia szervezéséről és a magyar színházi szakemberekről. Azt is megtapasztalták – és meg is osztották velünk –, hogy Magyarország és a rendezvény mennyire szabad szellemiségű, ahol valóban szabadon lehet kommunikálni, vitatkozni, érveket és ellenérveket felhozni. Nincsenek tabuk, nincsenek kötelezővé tett témák, nincsenek rájuk erőltetett gondolatok. Sajnos, ha elindulunk Nyugatra, ez már szinte sehol nincs így. Bátran merem állítani, hogy a 10. Színházi Olimpia az egyik legszabadabb kulturális rendezvény volt, amit a világon rendeztek" - mondta a Színházi Olimpia művészeti vezetője. Interjú Vidnyánszky Attilával.

Húsvéttól Szent Iván éjig a Színházi Olimpia programjainak többsége lezajlott. Hogyan értékeli a 10. Színházi Olimpiát?

Több szempontból is sikeres volt a 10. Színházi Olimpia – véleményem szerint színháztörténelmet írtunk. Egyrészt, mert

lebonyolítottunk egy olyan nagyszabású, nemzetközi színházi eseményt, amilyen még soha nem volt Magyarországon.

Ez a rendezvény a világ legfontosabb színházainak sorába emelte a Nemzeti Színházat. Ezen túl a 10. Színházi Olimpia az idén a világ legjelentősebb színházi eseménye volt, ahol 400 társulat 7500 képviselője vendégeskedett hazánkban. A társulatok száma még emelkedik a nyári és az őszi szabadtéri színházi bemutatók által. Másrészt azért is volt rendkívül sikeres a rendezvény, mert a friss adatok szerint

az előadások látogatottsága 95% felett van.

Ez óriási eredmény. Évtizedeken át egyfajta bezártság jellemezte a magyar színjátszást. Sokkal kevésbé kommunikáltak a magyar színházak külföldi kulturális intézményekkel. Nem kerestek partnereket olyan intenzitással, mint például a románok vagy a lengyelek. Miközben csodálatosan széles, színes, nagy színházi életünk van, a nemzetközi kapcsolatok mégsem működtek. Most – a Színházi Olimpiának köszönhetően – megtörtént a találkozás a külföldi társulatokkal Budapesten és vidéken is, olyan intenzitással, amire nem volt példa. Úgy gondolom, hogy ezek a kapcsolatok évekre meghatározzák majd a magyar színházak jövőjét. Jót tesz egy-egy társulatnak, ha külföldi vendégeket fogad vagy külföldre utazik, esetleg részt vesz nemzetközi fesztiválokon. Társulatépítő hatása is van, valamint sok erőt ad a színészeknek, színházi dolgozóknak a mindennapi munka mellett. Nem utolsó sorban reális képet is alkothat saját magáról egy-egy színház, elhelyezheti magát Európa színházi térképén, ha látja, hogy milyen előadások születnek a világban. Az sem szégyen, ha egy-egy izgalmas, érdekes újdonságot, amit külföldön látnak, kipróbálnak itthon. Harmadrészt azért is volt sikeres az olimpia, mert rengeteg fiatal látogatta az előadásokat, akik vagy már ifjú kollégák, vagy szeretnének bekerülni a szakmába, vagy éppen egyetemen tanulnak. Olyan lehetőséget kaptak, amire korábban soha nem volt példa. Látták a világot. Látták az utakat, a különböző színházi formákat, megszólalási módokat.

Azért is értékelem továbbá sikeresnek a Színházi Olimpiát, mert ebben a kesze-kusza, zűrzavaros világban párbeszédet tudtunk folytatni.

Kíváncsiak voltunk egymásra. Érdekelt minket az, hogy Tibetben vagy Szicíliában milyen a színház. Fontos volt, hogy a világról másként gondolkodó emberek egy nyelven – a színház nyelvén – megszólalva közelebb kerültek egymáshoz. Ezen kívül

rendkívüli volt a Madách-projekt, amikor 11 ország 200 színészhallgatója 11 nyelven adta elő a Hajógyári-sziget egyik csarnokában Az ember tragédiáját.

Azt hiszem, méltán megemlékeztünk Madách Imre születésének kétszázadik évfordulójáról. Egy sor történés, pillanat, mozzanat miatt lehetünk büszkék, és még hónapok telnek el, mire fel tudjuk dolgozni azt az irgalmatlan mennyiségű dokumentumot, fotót, videót, érdekesebbnél érdekesebb felvételt, ami készült. Megjelenik majd egy dokumentumfilm a 10. Színházi Olimpiáról, de könyvet is szeretnénk kiadni. Sok még a feladat.

Vidnyánszky Attila fotó: Talán Csaba

Milyen visszajelzések érkeztek a külföldi társulatoktól, művészektől?

Aki csak megfordult itt az elmúlt hónapokban, mindenki elismerően nyilatkozott a fogadtatásról, a kiszolgálásról. A tízezernyi külföldi vendég, aki az olimpia miatt jött hazánkba, jó hírét viszi Magyarországnak, a magyar kultúrának. Büszkén mondhatjuk, a 10. Színházi Olimpia azt is megmutatta a külföldieknek, hogy nagy kultúrnemzettel van dolguk. Megtapasztalták, hogy milyen rendkívüli tudású, komoly színházi szakembergárda áll készen, hogy minden igényüket kielégítsék.

A külföldi művészek szuperlatívuszokban beszéltek az olimpia szervezéséről és a magyar színházi szakemberekről. Azt is megtapasztalták – és meg is osztották velünk –, hogy Magyarország és a rendezvény mennyire szabad szellemiségű, ahol valóban szabadon lehet kommunikálni, vitatkozni, érveket és ellenérveket felhozni. Nincsenek tabuk, nincsenek kötelezővé tett témák, nincsenek rájuk erőltetett gondolatok. Sajnos, ha elindulunk Nyugatra, ez már szinte sehol nincs így.

Bátran merem állítani, hogy a 10. Színházi Olimpia az egyik legszabadabb kulturális rendezvény volt, amit a világon rendeztek.

Színházi Olimpia - megnyitó fotó: Talán Csaba

Néhány héttel ezelőtt – a Madách-projekt keretén belül – Az ember tragédiájának egyik próbáján beszélgettem magyar és külföldi színészhallgatókkal, akik azt mondták: csodálatos a közös munka, és egyetlen kívánságuk van csupán: bárcsak minden évben lenne Színházi Olimpia, és minden évben újra és újra együtt dolgozhatnának egy ilyen nagyszabású előadásban. Nyilván nem lesz minden évben Színházi Olimpia Magyarországon, de véleménye szerint van lehetőség hasonló projektre az olimpián túl?

Mivel meglehetősen költségigényes egy-egy ilyen projekt, ezért nem valószínű, hogy ilyen hatalmas méretben, ilyen szétterített formában minden évben lehetőség nyílik a megszervezésére. Elindultak viszont a színművészeti egyetemek között együttműködések. Azokkal az egyetemekkel kötöttünk előzetes megállapodásokat, ahol – úgy érezzük – komoly munka folyik, és érdemes együtt dolgozni velük, mert lehet tőlük tanulni, és ők is úgy gondolják, hogy nálunk is komoly szakmai munka folyik, és tőlünk is tanulhatnak. Ennek eredményeként minden évben tervezzük, hogy találkozókat szervezünk. Ha nem is lesz ilyen nagyszabású esemény, mint a Madách-projekt, de várhatóan nyári mesterkurzusokra várjuk majd a külföldi színészhallgatókat. A kurzusok középpontjában vagy egy jelentős színházi mű, vagy színházi szöveg lesz, amelyen majd közösen dolgoznak a magyar és a külföldi hallgatók. Hasznos esemény lesz ez nekik és az SZFE hallgatóinak is, ugyanis megismerik egymást, szót értenek egymással, és akár életre szóló barátságok is születhetnek.

Vidnyánszky Attila fotó: Talán Csaba

Visszatérve a 10. Színházi Olimpiára: személy szerint önnek van-e olyan pillanat, esemény, amely örökre megmarad, amelyet soha nem felejt majd el?

Nagyon-nagyon sok ilyen pillanat van. Szeretetteli közeget sikerült kialakítanunk itt, a Nemzeti Színházban az olimpia ideje alatt – ez az érzés, ez a hangulat egészen biztosan megmarad a szívemben. De az a pillanat is, amikor

a gyerekek felszabadultan kihívtak engem Az ember tragédiája után, és együtt tudtunk örülni, hogy sikeresen színpadra vittük ezt az egészen különleges, nagyívű előadást.

Azt sem felejtem el soha, amikor Szlava Polunyin előadása után több száz ember labdázott a nézőtéren, és nem akart elmenni a színházból. Felejthetetlen Alessandro Serra A vihar című előadása után felharsanó tapsvihar is. Heiner Goebbels Mindaz, ami történt és történhetne című előadásának záróképe is egy életre megmarad, amikor a Tüskecsarnokban az utolsó tíz percben madarak szálltak a messzeségbe. Örökké emlékezni fogok arra a hajnalra, amikor az indiai, hét és fél órás előadás után kimentünk a színház elé a Színházi Olimpia zászlajához, és teáztunk a napfelkeltében. Még most is megindít, ha eszembe jut a Csíksomlyói passió a Szent István-bazilika előtt, amikor együtt énekeltük a közönséggel a Boldogasszony anyánkat és a magyar Himnuszt. Zengett az egész tér. Felemelő érzés volt. Annyi, de annyi megható, csodálatos pillanat történt a Színházi Olimpia hetei alatt, hogy nehéz lenne felsorolni az összeset. Ráadásul egy sor rendezvényre nem tudtam eljutni, csak a hírét hallottam, hogy milyen jól sikerült a Duna-menti városok fesztiválja és a pécsi diáktalálkozó. Tudom, hogy az amatőrök mennyire kiválóan szerepeltek Debrecenben. Ahogy azt is elmondták, hogy micsoda karnevált varázsoltak a bábszínházak az Andrássy útra. Rengeteg esemény zajlott az elmúlt hetekben Budapesten és vidéken is. Ha bárkinek megmutatom a 10. Színházi Olimpia műsorfüzetét, alig hiszi el, hogy a költségvetésünkből ezt mind meg tudtuk valósítani.