Átesés nélkül, avagy miért kell az operaházak működéséhez is utazósebesség?

Operaház ünnepélyes átadója 2022 március 12-én

Ókovács szerint az opera – 250. levél Drága Néném,   most olyan idők járnak – még néhány hét legalábbis –, hogy a nagy intézmények vezetése tűnhet akár gyermekjátéknak is. Olyan feladatnak, amelyet akár az is elvezet, akinek csak élvezet lesz másik három állása mellett, sőt, talán az is, akinek eddig csak egy autót sikerült – tisztelet a kivételnek, természetesen. A képlet, elismerem, mindazonáltal nem egyszerű: a magyar kultúrába való beágyazottságot és elkötelezettséget nem kreditekkel szedi fel az ember. Hovatovább, egy operaház irányítását sem tanítják egyetemen, ahogy honvédelmi minisztert oktató tanszék sincs sehol, és nincsenek rendszeres, nyitott kurzusok űrhajós-kiképzésre sem. Az ilyen foglalkozást űzőkből adott időben egy-egy kell csak, egy évtizedben is csak néhány. Hol lehet mégis megtanulni akkor? A kérdés jogos, a válasz ködös: a helyszínen. Egy operaházban, de ott se bármelyik szinten, csak onnan, ahonnan legalább látszik az egész. 

De nem is ezzel akartam foglalkozni ma, hanem Néném egy másik felvetésével, amelyet szintén felém sodor a szél időnként. Mint egy kellemes sült létjogosult illatát, amely azután közel érve és körbefogva émelyíteni kezd. Ez a szentencia pedig a következő: "ugyanezt kell csinálni, de nem így, hanem elég a fele is, de kétszer ilyen jól".

Hát akkor lássuk csak. De először azt lássuk, hogyan száll fel egy repülőgép? A kifutópályán nagy sebességre gyorsít, aztán fordít a lapátokon, és alákap a levegő. Csodálatos érzés, a Jóisten lenyűgöző fizikája és az ember isteni esze, amely a teremtésből képes legalább szeleteket megérteni. És igen, hasít felfele a repülő, csakhogy ez a szög, ez a fázis nem tartható bármeddig. El kell érni az utazómagasságot és annak sebességét is, különben több probléma merül fel, amelyek egyesével is halálosak. Ha túl alacsonyan megyünk, bezavar a domborzat, az összes felhő és vihar, félnek az utasok. Túl nagy magasságban túl kevés a levegő egy nagy utasszállító turbináihoz, és a Föld légkörét elhagyni sem volna igazán tanácsos. Összevissza rángatva a kormányszerveket pedig mindig szükség lesz a zacskókra – azért sem rajonganak, akik jegyet váltottak, de még a személyzet sem.

Adom rögtön a párhuzam megfejtését is. Amikor átvettük a Magyar Állami Operaház irányítását – előtte négy évet töltöttem el a vezetésében, utána magam is vezettem nagy médiacéget –, azt rögtön lehetett tudni, hogy szükség lesz az Erkel Színházra, egy háttérbázis kiépítésére, az elöregedett repertoár jelentős cseréjére és a képzési profil kiépítésére is, míg az Ybl-palota felújítása elkövetkezik. Gyorsulni kellett a kifutópályán (tervezés, előterjesztések, belső strukturális változtatások, pénzcsapok elzárása, kormánydöntések), meredek felszállásra volt szükség azután (Erkel Színház gyors megnyitása, premierek, új marketingstratégia), és az utazósebességet elérve már viszonylag kisebb útvonal-módosításokkal sikerülhetett elérni a célul kitűzött városokat, vidékeket, és el lehetett kerülni a mellettünk vagy velünk szemben repülőket. Mert olyan is volt azért, bizonyos értelemben, ahogy az üzemanyagból nagyon is, a zavarórepülésekből ki nem fogyni soha. (Természetesen vírusra, inflációra, rezsiválságra, háborúra gondolok.)

Drága Néném, világszerte különböző méretű repülőgépek/operaházak léteznek. A kisebb gép alacsonyabban repül, kevésbé gyorsan és kisebb utakra kisebb mennyiségű vásárlót szállít. Nekünk az elődök nagy operagépet építettek, sok utast vittek messzi földekre, magasan repültek, sokat fordultak, részévé tették a magyarok életének az opera és a balett műfaját, élményét. Máshol, mások nem így cselekedtek, vagy visszafejlődtek, mert kétségtelenül ez az út is létezik, csakhogy nem azért élünk, hogy stagnáljunk vagy egyre lejjebb tegyük a lécet (lásd még: Jézus példabeszéde a talentumokról). Múlt héten írtam Portugáliából: nos, ők ugyanakkora nép, ország és GDP, mint a mienk, mégis, a széles törzsű, 500 utast is vinni képes sugárhajtású repülő helyett egy légcsavaros kicsikével szálldogálnak. Ha kaviárt szolgálnak fel azon a világ legszebb modelljei, akkor is csak tizedannyi nézőt érnek el, ez tény, nem minősítés. És se a pilótaképzésnek, se a steward- és stewardesslétnek nem nyílik ott igazi perspektívája. Ugye, itt már elvégzi helyettem az analógiák azonosítását?

Amikor tehát valaki, aki szükségképpen – és e gondolatból fakadóan önleleplező módon – outsider az opera világában, hiheti ugyan, hogy 365 előadás helyett sokkal célravezetőbb 180-at tartani, a "megspórolt pénzt" pedig azokra a célokra fordítani, amelyekre most nemigen jut (fizetésemelés, beruházás, karbantartás, magasabb értékű produkciós gyártás, hangszervásárlás stb.), de több dolgot is figyelmen kívül hagy ez a csodálatosan egyszerű ötlet, amely azonnal gyanút is kellene keltsen, annyira kézenfekvő.

Ha feleannyit játszik az OPERA, a következmények hónapokon belül elérik a pilótafülkét:

• feleakkora nézőszám
• feleakkora kitűzésszám
• feleakkora választék a programban
• feleakkora bevétel

A lecsökkent paletta választásra kényszeríti a menedzsmentet, Verdit vagy Puccinit adjon, Mozartot vagy Donizettit, Wagnert vagy Strausst, magyart vagy ne magyart – eddig nem a „vagy", hanem az „és" volt a kultúránk része. Aki elmulasztja a Rigolettót, majd öt év múlva megnézheti, vagy eleve kukázza az intézmény a fele repertoárt is? Ezek a nagy kérdések – természetesen azzal együtt, hogy a szemetesbe kerülne az a szemlélet is, amelyet minimum Bánffy Miklós és Radnai óta, tehát száz esztendeje magáénak vallott az egyetlen magyar operaintézmény: az egyetemes értékek egyidejű tárházának lenni. Szép kis ajándék volna a Nagyúr születésének 150. évfordulójára!

A feleakkora kitűzésszám a magyar operaénekesek azonnali lefelezését jelentené, pedig ez a relatíve kicsi, ezért nem eléggé virulens ökoszisztéma eleve küzd a fennmaradásáért - férfiénekeseket például immár az OPERÁ-nak is kell toboroznia, be kell szállnunk a képzésbe, különben tíz év múlva külföldiek éneklik majd a Bánk bánt. De feleakkora aktivitás természetesen sokszázas leépítést is szükségessé tesz, miközben az visszafordíthatatlan folyamat: díszletlakatos, énekkari művész, balerina, operás színpadmester, balettelőadásokhoz értő ügyelő vagy szerzői jogra specializált jogász sem kapható konyhakészen a piacon, csak kinevelhető, ha esetleg mégis újra szükség volna rá.

A feleakkora saját bevétel az OPERA 2023-as lehetőségei mentén 2-2,5 mrd Ft-tal jelentene kevesebbet, és mivel az állami támogatás csak az alkalmazottak fizetésére és minimális rezsire elég, a produkciós és a honoros zsebben semmilyen többlet nem maradna. A feleakkora közönség pedig bajosan terhelhető kétszeres helyárral, arról nem is szólva, hogy miféle társadalmi küldetés hajtható végre 60-70 ezres jegyekkel? Kinek játszana a mindenki adójából fenntartott, két műfajt a teljes nemzetre kiterjeszteni hivatott intézmény? Tényleg csak a felső tízezernek?

Nos, drága Néném, a végén térjünk vissza az általam igen szemléletesnek tartott repülős szimbolikához. A Magyar Állami Operaháznak 26 pontból áll, tehát minden latin betűt felhasznál az alapító okirata; ez az alapja annak, hogy más európai fővárosokhoz méltó méretű és palettájú intézményt tartsunk fenn. Ennyiféle működési elvárásnak eleget tenni, nos, ez maga az aerodinamikai rendszer, amely a repülés közegét jelenti. Ha a pilótafülkében extrém manővereket hajtanak végre, kapkodás folyik, magasság- és sebességcsökkenést irányoznak elő, azután mégis felrántanák a gép orrát: nos, akkor előáll az Air France nevezetes riói járatának rettenetes baleseti helyzete. Az átesés. Ugyanis ekkor, a tévedések-csökkenések fatális sora után már nincs segítség, kész a tragédia. Hiába rántják fel a gépet és nyomják tövig a gázkart, a test megáll a levegőben, "átesik". Ugye, nem ezt szeretnénk?

Nos, tehát: nem arra a szintre kell lebutítani az intézményi működést, hogy másik három állás mellett is elvégezhető legyen annak irányítása, mert két teljes műfajt nekivezetni a földnek túl nagy ár volna – és akkor egészen diplomatikusan fogalmaztam. A magyar kultúrelőny történelmi adottság a történelmi kultúrínség után; se magasságából, se sebességéből, se világot átölelő útvonalaiból nem szabad veszíteni. A minőségnek pedig üvegplafonja van: most leginkább az operaénekeseké a szűk keresztmetszet, hiszen lecsökkent felhozatal mellett a kvalitások szintjének megtartása lehetetlen. Csak részben pénzkérdés a működésnek ez a szelete, mert odafigyelés, szakmaiság, huzamosság és perspektíva legalább annyira kell az énekesképzés alapjainak szélesítéséhez. Vagy feladni a nemzeti princípium elvét: azt azonban az énekelt magyar szó birodalmában még időlegesen sem szabad!

Átesni a bárányhimlőn kell, nem az OPERA Jumbójának megsemmisüléssel egyenértékű, végzetes lassításán: mert az alig játszó Operaház zenei Halászbástyává degradálná magát, akkor pedig se magyarnak, se államinak nem lenne érdemes hívnunk. Márpedig a pályázatokat ennek az intézménynek a vezetésére várják.

Zsdú átvétá, kák szálávej létá!

Szilveszter