Parsifal feltámadása, avagy a nagypénteki varázs

Ókovács szerint az opera  – 219. levél    Édes Néném, a remekműveknek valóban árt, ha egyetlen interpretáció ég rájuk, akármilyen okból is. Nem segít a tegnap, a ma és a holnap Bánk bánjainak, de Toscáinak se, ha Simándy vagy Callas az szofisztikált példaképből másolandó etalonná lép elő. Őrizzük Nádasdyék 1937-es Bohéméletét, és 2016-os 2.0-ás verziónkkal sem tudtuk a lassan százéves eggyé olvadást meg nem történtté tenni. És ugyanez a helyzet Mikó András 1983-as Parsifaljával is: 2018 húsvétján végre elengedtük, de az új értelmezésnek végül csak négy évvel azután, 2022 Nagypéntekén indulhattunk neki. Jégtörés ez, visszaadni egy mesterművet annak a művészi lobogásnak, amely lényegéhez tartozik – játszani, elemezni, forgatni, át meg átlényegíteni kell a partitúrát ahhoz, hogy közünk maradjon hozzá. Hogy ne csak videólejátszóként működjünk egy régivágású múzeumi tárlóban.

Bármennyire is tűnik sok hűséges operabarát szemében az igazi érték védelmének, ha egy-egy különösen jól sikerült(nek tartott) interpretációt hosszan őrzünk a színpadon, mert egy operaelőadásnak is van szavatossági ideje. Hogyne lenne! Kérdezhetnénk csak meg rendezőiket: egy évtized múltán a leggondosabban létrehozott példány és a legodaadóbb játékmesteri ápolás dacára is elkopik a produkció mint szellemi alkotás fele. Kicserélődnek énekesei, változnak tempói mert karmesterei is cserélődnek, és zenei agogikái elmaradnak, lesodródnak finomságai. Marad az alap, a váz, amelybe egyre több improvizált elem kerül, pláne, ha az előadás járt más színházi térben, vendégjátékon, turnén, ahol terébe, színpadi elemeibe is szükségszerűen nyúlni kellett. A lámpapark változása a fényjeleket is transzformálja, és ha a játékmester netán távozik a színházból és valaki más veszi át a darab színpadi felelősségét, nincs az a videófelvétel, amely visszaadná azt az esszenciát, amely összetart és jellemez egy előadást.

A Parsifal előadása a Magyar Állami Opeaházban Forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Opeaház

És ha vissza is hívjuk az adott mű rendezőjét – nem mindig lehetséges, hisz gyakran külföldi, vagy nem ér rá, vagy elhunyt –, akkor sem ugyanazt kapjuk, hisz hat hetet, teljes, új próbaidőszakot biztosítani az operaüzemben gyakorlatilag lehetetlen egy repertoárprodukció számára, és egyetlen, önmagát már túlélt előadás életét sem szabadna meghosszabbítani. Vannak, persze, kivételek, de azok sem sokan nem lehetnek, sem hosszan nem tarthatnak.

Praktikusan szólva: egyetlen színházi mű sem éghetne rá a zeneműre: majdnem olyan ez, mintha azt jelentenénk ki – és itt jön a bevezetésbe foglalt, tán felháborító mondat –, hogy Bánk bánt CSAK Simándy József énekelhetné, más senki. Ha pedig mégis más (a nagy hőstenor 15 éve halott, 30 éve visszavonult), akkor pedig legalább csakis ugyanúgy.

A Parsifal előadása a Magyar Állami Opeaházban Forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Opeaház

Kedves Néném, még mindig a Parsifalnál tartok ám. Elmondtam a csapatnak is nagyszerdán, a nyilvános főpróba után – nagypénteken nem gondoltuk illőnek a premierpartit –, hogy nem vagyok megbizonyosodva a produkció egyöntetű sikeréről, annak minden erénye, kiváló alapötlete, részletes kidolgozottsága, a szuperlatívuszos énekesi és zenészi teljesítmények ellenére sem. És ennek egyetlen oka van: az előbbi. Mert nincs ma Magyarországon élő ember, aki a nagy időtáv miatt akárcsak önmagában is hitelesen lenne képes felidézni 1944 május 5-ét, amikor Márkus László harminc évvel korábbi színpadra állítása utoljára került nézők elé. Azt a kommunisták tiltása miatt csaknem négy évtized teljes szünet követte a mű hazai interpretációjában, és ahogy elmondani szoktuk, a halálos beteg Ferencsik János kérésére Aczél György engedélyt adott a még mindig nem Gorbacsov alatt olvadozó rendszerben a mű színrevitelére. Mikó András stilizált, igen egyszerű, mondhatni tízpercekig statikus beállításai stílusban Wieland Wagner új-Bayreuthját kívánhatták idézni, csakhogy annak negyedszázaddal korábbi állapotát, így a megkésettség ideológiai és színpadi értelemben is óriási maradt.

De ne elemezzük most azt az előadást – élő lemezen az 1983-as premier is elérhető, továbbá búcsúelőadásunk is a produkciótól tévéfelvétel formájában, 2018 áprilisában –, csak annyi a célom, hogy rávilágítsak: mivel ma minden élő magyar operarajongó Mikó színpadával kénytelen azonosítani a Parsifalt, nem új rendezést, hanem az eddigi teljes összetapadás miatt egyenesen ÚJ MŰVET mutatunk be, ennek a felelősségét viselte az alkotói és az előadói csapat.

A Parsifal előadása a Magyar Állami Opeaházban Forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Opeaház

És az új rendezés szükségképpen nagyon más, mint az előző, ennek így is kell lennie, nem javított kiadás a cél ilyenkor. Wagner partitúrája újra friss gondolatok mellett lélegzik, nem vonja el az oxigént tőle valamilyen ráfóliázott, örökös érzetű, de avíttas bevonat. Almási-Tóth András ebből a frissült levegőből vesz egy nagyot, és a ma oly divatos flashback, a mozgófilmes visszatekintés módszerét a sci-fik idővisszatekerő, történetet közben kijavító megoldásaival hozza össze. Az érett Parsifal újragondolja életét, és megpróbálja elemezni és elkerülni a bűnbeesést, a körülötte elromlott világot egy új kezdetig vezetni, amely akár az újrakezdet is lehetne, Ádámtól-Évától.

A természetesen hosszú, összesen ötórás szeánsz végén merészen ráhúzza a függönyt a zárótablóra, miközben még jócskán szól a fenséges zárózene. Hirtelen arra gondolok, nyitányos-csukányos keretet csinál. De nem, aztán kiderül a cél: a csillár fényének emelésével, az előadás kezdete előtti pozíció visszaidézésével Almási-Tóth azt is mondja: akár az előadást is újra lehetne indítani innen, az átélt-átgondolt cselekvések és döntések fényében, immár javítva... Számomra ez a lényege ennek a megkapó, bár kétségtelenül maias, német színház-stílusú előadásnak, és nem a második felvonás buja fáink élő buja lányok látványa, akik kétségtelenül jól mutatnak ott, és éppen azt fejezik ki, amit a viráglányok énekelnek is: ezt a csábítást nem kerülheted ki. (Akik pedig fedetlen keblek kapcsán berzenkednek, nézzenek szét Ybl operaházának falain, kariatidái közt, a reneszánsz aztán igazán nem volt „szűkkeblű" e tekintetben sem, és ameddig szimbolizál, esztétizál és nem pornográf, addig bizony, művészi eszköz a testhasználat is.)

A Parsifal előadása a Magyar Állami Opeaházban Forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Opeaház

A premieren és a vasárnapi előadáson pláne nem lett igazam, az új színpadi előadás sikert aratott, és ez reménnyel tölt el, hogy a csaknem ötéves cezúra utáni Andrássy úti működésünk intenzívebb lehet, új alapokra, szélesebb élményre és még változatosabb, a művek lényegéhez még közelebb jutó előadásokat hozhat el. Parsifal még a héten, és jövőre meg azután is – ám ha rajtam múlik, tíz-tizenöt esztendő múlva már új olvasatnak kell következnie. A remekműhöz remek kondíció és frissesség illil ugyanis.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2022. április 19.