Román katonai ügyész apja nem engedte magyarul beszélni, de most itt él és magyarul beszél szerelmével

Már több mint másfél évtizede él Magyarországon a világhírű operaénekes, Alexandru Agache. A Magyar Állami Operaház magánékese rendszeresen lép fel a feleségével, a szintén világhírű, Kossuth-díjas operaénekessel, Lukács Gyöngyivel. A színpadon találkoztak először. Nem próbán, egy előadáson, amely előtt egyetlen szót sem váltottak. Az előadás után pedig rögtön magyarul kezdtek beszélni. Alexandru Agache édesanyja ugyanis magyar. Apja azonban, aki román volt, katonai ügyész, otthon tiltotta, hogy magyarul beszéljenek. Miután első díjat nyert a luccai énekversenyen, 1983-ban Livornóban énekelt Don Giovannit. A Covent Gardenben 1988-ban mutatkozott be, és azóta többször is szerepelt ott. Ahogy a bécsi Staatsoperben. Azért emeljük ki ezt a két világviszonylatban is kiemelkedő helyet, mert Agache azt mondja, a Magyar Állami Opera is ezen a szinten működik. De fellépett többek között a milánói Scalában, a kedvenc helye pedig a veronai Aréna, ahol többek között az Aidában, a Végzett hatalmában, illetve a Nabuccó-ban énekelt. Utóbbit öt éven keresztül, minden nyáron, mikrofon nélkül, tízezer ember előtt. Párizsban a huszadik század egyik leghíresebb Az álarcosbál-előadásában Pavarotti partnereként a másik főszerepet énekelte, erről emlékezetes tévéfelvétel is készült. 2005-ben a kolozsvári egyetem díszdoktorává avatták. Meg is lepődtek, hogy Budapesten lakik. A futball Európa-bajnokságon az olaszoknak is szurkolt, de a magyar csapatnak persze szorított, amely lenyűgözte.

Elsőbbség a hölgyeké - szokták mondani, ezért is készítettem interjút néhány hete a feleségével, és csak most önnel. De az a hír járja önről, hogy nem sértődékeny típus, ráadásul, nem hogy féltékeny, sokkal inkább büszke szerelme sikereire...

Dehogy sértődtem. Persze az én szakmámban mindenki érzékeny, de én ebben nem. Gyöngyivel drága szerelem van köztünk.

Alexandru Agache operaénekes Fotó: Polyák Attila - Origo

Felesége, a Kossuth-díjas, világhírű énekes, Lukács Gyöngyi ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy nagy szerencséjük volt abban, hogy nem a pályájuk elején találkoztak, hanem amikor mindketten elismert énekesek voltak. Egyetért ezzel?

Amikor az ember a pályáját építi, járja a világot.

Szörnyű lett volna úgy élni, hogy szinte nem is találkozunk Gyöngyivel, mert a szerződéseink akár más földrészre szólítanak minket.

Először 1996-ban énekeltünk együtt a Trubadúrban, Münchenben. Megbetegedett a bariton. Reggel fél tízkor hívtak, hogy van egy előadás Münchenben, ha szeretném, csináljam meg, de azonnal indulni kell. Az előadáson, a színpadon találkoztunk először Gyöngyivel. Előtte nem is beszéltünk.

Az ilyenfajta beugrás jellemző a karrierjére?

Valamikor sok ilyen volt. Én is mondtam le előadást, és akkor mást kellett hívni. Általában ilyenkor olyat hívnak, aki jól ismeri a produkciót, és tudják, hogy biztonságban van a színpadon. Ez nem játék.

Nyilván ilyenkor a bizalom is fontos, lehetőleg olyat hívnak, akivel a karmester már dolgozott együtt.

Nem feltétlenül. Nem számít.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Azt fontos megemlíteni, hogy az interjú magyarul készül, egészen kiválóan beszél magyarul, másik legalább öt nyelv mellett, de otthon, a szülőházában nem ez volt a hivatalos.

Nem, nem. Az anyám szülei, mindketten magyarok voltak, de a nagyapám emigrált Magyarországra, Pápára. Itt új családot alapított, összesen mindössze kétszer találkoztam vele életemben. Akkor mindenki félt.

Sok dolgot nekem, mint gyereknek, nem is mondtak el, nehogy kikotyogjam.

Kolozsvárra járt Zeneakadémiára, ahol felteszem, rengeteg magyar vette körül.

Imádtam velük lenni, nagyon jó volt a kapcsolatunk. De én is

félig magyar vagyok, csak otthon nem beszéltünk magyarul, mert apám, aki román katonai ügyész, nem engedte. Román általános és középiskolába jártam, de mindig éreztem, hogy valami hiányzik.

Az egy megerősítés volt ebben, amiről beszél, hogy díszdoktori címet kapott a kolozsvári egyetemen?
Igen, egy nagy elismerés volt. Bár többen meglepődtek, hogy én akkor már Budapesten éltem.

Felteszem, azt gondolták, hogy még mindig Németországban él.

Igen, én ott éltem 20 évig, oda kötött a munkám. De rengeteget utaztam a fellépések miatt.

Mondjuk, hogy ott volt a bázisa.

Igen, igen. De tényleg alig voltam ott, mert jártam a világot. Nehéz élet ez.

Most viszont igazi otthona van.

Igen, az én Gyöngyim mellett. Most már egyébként sokkal kevesebb külföldi fellépést vállalok.

Ebben a járvány is közrejátszott?

Abszolút, de nagyon sok segítséget kaptunk az Operaháztól.

Külön köszönet az igazgató úrnak, Ókovács Szilveszternek. Online előadásokat is szerveztek, keresztmetszeteket kellett énekelni, az élet nem állt le.

Ez nagy segítség volt, örültünk neki.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Egy híres, Bécsben élő hegedűművész mondta a tanítványainak, hogy zongoristát kell feleségül venni, mert az mindig tud kísérni. Nyilván nem ezért vette feleségül Lukács Gyöngyit, de azért felteszem, nem bánja, hogy neje valóban kiemelkedően zongorista.

Én húsz évig tanultam egyedül a szerepeim. Most, hogy Gyöngyi segít nekem, mondjuk egy áriában, mert tényleg nagyon jó zongorázik, az sokat segít. De én korábban sem dolgoztam együtt korrepetitorral.

Nekem van egy erős belső hallásom, csak azt használtam.

A pályám elején, amikor még gimnáziumba jártam, kórustag voltam a Kolozsvári Filharmonikusoknál, ott sok mindent megtanultam.

Ezzel a füllel hogy viseli, ha valaki hamisan énekel ön mellett?

Nem szoktak a színházban az emberek hamisan énekelni.

Nem szoktak ennyire elnézőek lenni az énekesek a kollégáikkal, ön egy nagyon kedves ember!

Jó, hát talán néha. De nekem tényleg jó tapasztalataim vannak.

Én a világ legelső operaházaiban léptem fel, oda nem szoktak hamiskásan éneklő énekeseket beengedni.

Ezen a pályán mindenki nagyon individualista, nagyon kell vigyázni arra, hogy nehogy olyan kép alakuljon ki az emberről, hogy magának való vagy ellenséges. Egyébként egyik sem igaz rám. Noha a barátaim többsége nem zenész, olyan énekeseket mondhatok - vagy sajnos, mondhattam, mert már nem él - barátomnak, akikkel sokszor léptem fel, mint: Marcello Giordani, Marco Berti, Paata Burchuladze. De nagyon sokszor énekeltem együtt Plácido Domingóval, José Carrerasszal, Giacomo Aragall-lal, Edita Gruberovával, Maria Guleghinával, Yana Dimitrovával, ahogy Luciano Pavarottival is. Vele például 1992-ben Verdi: Az álarcosbáljában is. Azt az előadást többek között a Francia Állami Televízió is közvetítette.

ITT MEGTEKINTHETI A ZENETÖRTÉNETI FELVÉTELT. AZ ELSŐ ÉS A HARMADIK FELVONÁSBAN ELHANGZIK RENATO EGY-EGY ÁRIÁJA: MINDKETTŐT A LEGSZEBB ÉS LEGNEHEZEBB VERDI-ÁRIÁK KÖZÉ SOROLJÁK. ALEXANDRU AGACHE ÉNEKLI RENATO SZEREPÉT, CSODÁLATOSAN. A MÁSIK KÉT FŐSZEREPLŐ LUCIANO PAVAROTTI ÉS APRILE MILLO, A KARMESTER IS VILÁGSZTÁR, MYUNG-WHUN CHUNG.

A magyar operaházban úgy gondolom, hogy sokan szeretnek, én biztosan imádom őket.

Itt a zenekar és az énekes is nagyon magas színvonalú, a zenészek a világ elitjéhez tartoznak.

Ez az a szint, mint a londoni Covent Garden, vagy a bécsi Staatsoper.

Hol szeretett a legjobban énekelni?

A veronai Arénában, ahol többek között az Aidában, a Végzet hatalmában, illetve a Nabuccó-ban énekeltem. Ez utóbbit öt éven keresztül, minden nyáron. Az volt a kedvencem. Mikrofon nélkül, tízezer ember előtt.

Ha már ezt említi, néhány helyen már használnak mikrofont operaelőadás közben kőszínházban is. Mit gondol erről?

Sajnos előfordul, hogy a kishangú énekesek kapnak mikrofont. Ha ez elterjed, az a katasztrófa, akkor vége a szakmának.

Az operát, főleg a romantikus operát, nem a kishangú énekeseknek találták ki. A természetes hangerőt nem helyettesítheti a mikrofon.

A szabadtéren viszont sokszor mikrofonnal kell énekelni, hiszen ott más az akusztika. De hozzáteszem, még ott is szoktak ebből problémák lenni, ha például a hangmérnök túl nagy hatalmat kap vagy érez magának, esetleg csinál dolgokat az énekes, a karmester vagy a rendező jóváhagyása nélkül. Például állítgatják a hangerőt.

Ön ott ebből a színpadon érez valamit?

Nem, semmit!

Ha nem készül az előadásról felvétel, vagy a közönség soraiban nem ül valaki, akiben megbízik, akkor ez sokszor ki sem derül?

Volt olyan, hogy a feleségemmel Aidát énekeltünk. Akkor mindenkinek elment a mikrofonja. Ilyen technikai problémák persze vannak.

Sok hasonló volt a pályafutása során?

Nem, a színházban természetesen ilyen nincs, mert ugye nincs mikrofon. Az történhet például, hogy a rendező olyan helyre állít, ahol nem hallom jól a zenekart. Ilyennel találkoztam, de mással nem.

Vannak különleges akusztikájú színházak, ahol énekelsz egy hangot a színpad egy pontján, és az teljesen máshonnan jön vissza.

Fantasztikus.

Ön egyébként előadás előtt bejárja a színpadot, hogy megtalálja, hogy melyik az a pont, ahol a hangja a legjobban szól?

Nem. Nem is lehet ezt csinál. Azonnal kell érteni, hogy hová kell állni, nem lehet csak úgy odaállni, ahová gondolja az ember.

A Covent Gartnerben állítólag van egy olyan pont, amely alá, ha beáll az énekes, betölti az egész teret. Ez igaz?

Ez valóban így van, sőt a milanói Scalának is van egy ilyen pontja. Callas pontnak hívják. De általában ott kell állni, ahol a rendező mondja. Hozzám még soha nem jutott el, hogy ne hallottak volna.

Budapest, 2011. március 16. Lukács Gyöngyi Lady Macbeth és Alexandru Agache Macbeth szerepében Giuseppe Verdi: Macbeth című operájának próbáján a Magyar Állami Operaházban Forrás: MTI/Kollányi Péter

Soha nem volt gondja rendezővel, karmesterrel?

Azért néha előfordult. Hosszú ideje vagyok a színpadon.

És volt olyan, hogy rosszul jött ki belőle, esetleg szándékosan nem hívták egy-egy szerepre például?

Volt belőle bajom.

Egy híres rendező egy konfliktusunk után három produkcióból húzott ki. Látta, hogy Bordeaux-ban az egyik szereposztásban a Figaróban szerepelek, azonnal mást kért helyettem.

Azt mondta, hogy „vele nem".

Mi volt a konfliktus alapja?

Volt Zürichben egy 15 előadásból álló új produkció, a Lammermoori Lucia. Az egyik jelenetben a színpad alól, egy létráról kellett feljönnöm. De nagyon veszélyes volt az egész. Nagyon mély az a helyiség, legalább öt méter. Én mondtam, ha ez elszakad velem, én meghalok. Ezen vesztünk össze.

Mi volt a premieren, illetve az előadásokon? Végül megcsinálta?

Meg, mert azt mondta, hogy nincs más lehetőség!

Akkor a haragja már csak azért sem elegáns, mert ugyan ön szóvá tette, hogy ez életveszélyes, de végül megcsinálta...

Bosszúálló.

Az interjú elején már mondta, hogy érzékeny lelkű ember. No de mennyire?

Azt utálom, amikor mást kérnek, mint amiről a darab, a szerep szól. Ilyenkor megkérdezem, hogy láttál már ilyen előadást máshol? Ez nem erről szól! Ha azt mondják, hogy, „jajj, az nagyon unalmas, ha nem csinálnak mást, csak énekelnek", az felbosszant. Ezt zokon veszem, hiszen pont ez az opera. Nem kell semmit csinálni, csak lenni, mutatni a karaktert, és játszani a szerepet.

Fotó: Berecz Valter

Egy-egy karakterből mennyire tud könnyen kilépni az előadás után?

Azonnal. Egy pohár pezsgő, és huss, vége (nevetés). Ez csak vicc, az előadás éjszakája után lehetetlen aludni. Az adrenalinszint ezerszer magasabb.

És végigpörgeti az előadást?

Mindig.

Szigorú saját magával szemben?

Hajaj, persze. Sajnos.

Az embernek mindig fejlődnie kell. Megtanulni énekelni, ahhoz kevés egy élet...

Elölről kezdene még egyszer mindent?

Nem, ebben a mostani világban már nem. Az opera világviszonylatban sajnos másfelé tart, hiába az új szupertechnikai látványos giga produkciók, ha a fő dolog, mint a hang minősége és szépsége, az éneklés magas szintű művészete és az igazi egyéniségek megtalálásának a fontossága teljesen háttérbe szorult.

Akkor mivel foglalkozna, ha most lenne 20 éves?

Talán építész lennék. Apám nem is akarta, hogy operaénekes legyek. Azt mondta, ez egy komolytalan pálya, és meg fogok bukni. Apám katonai ügyész volt. Sajnos nagyon fiatalon, 49 évesen meghalt, nem élhette meg azt, hogy lássa, hogy a fia milyen helyeken léphet fel.

Az énekes nagyon kiszolgáltatott. Nagyon sok dolog miatt lehet az embert bántani. Hogy miért kap meg szerepeket, hogy miért szereti a közönség, miért van sikere, miért kap díjakat, kitüntetést.

Nagyon vigyázni kell, hogy az ember ne őrüljön meg benne, közben pedig nagyon örülök a fiatal tehetséges énekeseknek, hiszen ők viszik tovább ezt a nehéz szakmát. Drukkolok nekik.

Alexandru Agache, Leoncavallo: Bajazzók című operájában Fotó: Nagy Attila

Nagy focirajongó hírében áll, Olaszországban előadást is mondott le egy meccs miatt. Kinek szurkolt a foci-Eb-n?

Az olaszoknak szurkoltam végül, akik meg is nyerték a tornát, de rendkívül boldog voltam a magyar sikerek miatt, nagyon jól játszott a csapat.