A lázadás örök, csak a világ változik

Olyanok akartunk lenni, mint a Judas Priest, az Iron Maiden vagy a Metallica, úgy akartunk kinézni és megszólalni, mint ők – emlékezik vissza a kezdeti évekre Schmiedl Tamás, a negyven éve alakult Moby Dick frontembere. Hazánk stílusteremtő heavy metal és thrash metal együttesének énekes-gitárosával a nyolcvanas évek hazai rockzenei közegéről, a rendszerváltást követő kiábrándultságról, az erdélyi turnéikról és a műfaj megváltozott kulturális és társadalmi jelentőségéről is beszélgettünk. A zenekar szombaton jubileumi koncertet ad a budapesti Barba Negra Trackben. 

A rendszerváltás előtt Sopronban és környékén folyamatosan igazoltatták a lakosokat a disszidálástól tartva. Miként élték meg ezeket az éveket?

Sopron határövezet, pár kilométerre a szögesdróttól, és ebből adódóan a vonaton Sopron felé utazókat a határőrség igazoltatta, de a városon belül a mostanihoz képest látszólag erősebb rendőri jelenlét ellenére sem igazoltattak nyakra-főre, legfeljebb a gyanús kinézetű idegeneket. A Fertő-tóhoz, mondjuk, csak határsávi engedéllyel lehetett kimenni, emiatt ott igazoltattak. Sok kellemetlenséget nekem, de a polgárok többségének sem okoztak, annyi előnye viszont volt az elzártságnak, hogy a város nyugalomban élte a mindennapjait, és szinte mindenki ismert mindenkit. Azzal viszont már nehezebb volt együtt élni, hogy hiába volt egy karnyújtásnyira a "mesés" Nyugat, nem volt lehetőségünk átruccanni.

A Moby Dick zenekar az aranylemezzé vált Terápia című albummal Forrás: Moby Dick

A nyolcvanas években a könnyűzenében lényegében két műfaj testesítette meg a lázadó attitűdöt: a punk és a metal. Miért éppen utóbbihoz vonzódtak? Miként találkoztak először a műfajjal?

A punk zeneileg nem volt túl izgalmas, és a vad, olykor extrém külsőségek is elriasztottak, viszont a heavy metal új hulláma a Judas Priest, Iron Maiden, Motörhead, aztán a Metallica nagyon is megtalálta az utat a szívünkhöz. Rajongtunk ezekért a bandákért, éjjel-nappal a lemezeiket hallgattuk, és szívtuk magunkba, mint valami tápanyagot. Úgy akartunk megszólalni, úgy akartunk kinézni, mint ők!

Milyen volt a nyolcvanas években a metalzenei közeg vidéken, azon belül is Nyugat-Magyarországon?

Minden városban volt olyan zenekar, akik képesek voltak pár száz embert megmozgatni, de kezdetben elszeparáltan működtek, ugyanúgy, ahogy mi is. Sokszor nem is tudtunk egymásról, nem volt internet, lassabban terjedtek a hírek és az információk. Egy jó darabig Sopronban és környékén koncertezgettünk, aztán lassan, főleg cserekoncertek révén eljutottunk a közelebbi városokba is. Ez annyit jelent, hogy kapcsolatot kerestünk más városokban működő zenekarokkal és kölcsönösen meghívtuk egymást egy-egy koncertre.

Schmiedl Tamás Forrás: Moby Dick

Milyen szempontból volt nehezebb egy vidéki együttesnek országos ismertségre szert tennie, mint egy fővárosi együttesnek?

Magyarország még ma is fővároscentrikus, de akkor még szinte minden Pesten volt! Lemezkiadók, újság, televízió, rádió, hangosító cégek, stúdiók, minden, ami egy zenekar kibontakozásához kell, kizárólag a fővárosban volt elérhető. Nem voltak még mobiltelefonok sem, utcai telefonfülkéből zajlott a szervezés, kapcsolatépítés. Internet és e-mail sem volt, nehezebb és lassabb volt bármit elérni, információkat szerezni.

A kilencvenes évek eleji albumokon (különösen a Kegyetlen éveken) nagyon erős, máig aktuális kapitalizmus- és Nyugat-kritika fogalmazódik meg. Mindez mai füllel teljesen érthető és átélhető, ugyanakkor a szocializmusból frissen szabadulva miként vesztették el ilyen gyorsan az illúzióikat?

A 89-es, úgymond rendszerváltással nem változott meg minden egy csapásra, sok minden csak átalakult, ,,báránybőrbe bújt a múlt, ami el sem múlt", vagy ahogy a Körhinta című dalunkban is megénekeltük: ,,Minden olyan, mint volt, semmi nem változott". Végre utazhattunk külföldre, de ahhoz meg pénz kellett. A hirtelen jött mámor után rájöttünk, hogy az életünk nem fog gyökeresen megváltozni, egyhamar nem jön el a nyugati jólét. Közben lassan felnőttünk, és más szemüvegen át néztük a világot, sok mindent megértettünk a világ és a rendszerek működéséből. Egyre inkább rádöbbentünk, hogy apró részei vagyunk a gépezetnek, és nem tudjuk megváltani a világot. Ez még inkább lázadásra sarkallt minket, persze a magunk eszközeivel, a dalainkkal, szövegekkel. Pusztai Zoltán szövegírónk nagy próféta, sok mindent látott előre, sok mindent tanultunk tőle. A verssorai az idővel szinte semmit nem koptak, sokszor annyira elébe ment a dolgoknak, hogy van, amit sokan csak később értettek meg, miről is énekeltünk mi annak idején!

Vitán felül ez a legsikeresebb albumunk, a közönséggel együtt mi is nagyon szeretjük. Ennek a lemeznek bármelyik dalát, ha álmomból ébresztenek fel, akkor is el tudom játszani, annyira a vérünkbe ivódott. Van, amikor többet, van, amikor kevesebbet játszunk róla, de ezek a számok nem tudnak kikopni a műsorból. Most is elővettünk az albumról pár régebben játszott dalt, így a Kegyetlen évek erősen jelen lesz október 16-án is a Barba Negrában.

A rajongók és a kritikusok szinte egyöntetűen az Ugass kutya!-t, a Kegyetlen éveket és a Körhintát tartják a legjobb albumaiknak. Miként viszonyulnak mindehhez?

Azért ebben nincs nagy meglepetés, hiszen szinte minden zenekar első két-három albumát tartják meghatározónak. Ekkor voltunk a legfrissebbek, újszerűek, a stílusjegyeink, hangzásunk ekkor alakult ki. Ez volt a mi zenei forradalmunk, ezt látta, érezte és szerette meg bennünk a közönség. Később már ezekből építkeztünk, nem lehet mindig újabb és újabb forradalmakat csinálni. Csináltunk mi még nagyszerű albumokat, de a rajongók mindent a három etalonhoz hasonlítottak, de közben ők is, mi is idősebbek lettünk, változtunk. A Golgota album például a megjelenéskor sokaknak túl komoly és súlyos volt, aztán eltelt tizennyolc év, és közben klasszikussá érett. Mindenhonnan azt hallom vissza, akikről nem is gondoltam volna, hogy minket hallgattak, hogy mekkora album, megunhatatlan, és emiatt találtak rá a Moby Dickre.

Miként látják általánosságban a hazai rock/metalt szinteret?

Rengeteg zenekar van, köztük számtalan kiemelkedően tehetséges, világszínvonalon zenélő csapat, akik többnyire csak a kis köröket futják Magyarországon, pontosabban, most még azokat se teljesen. Sajnos nincs meg az a tőkeerős managment háttér, ami a nyugati vérkeringésbe tudná kapcsolni a magyar zenekarokat. Innen, az országon belülről nehéz betörni a nyugati piacra, ahhoz pénz kell, és nem is kevés! Ráférne több támogatás a műfajra, a skandináv országokban ez bejött, sorra termelik ki a világsztárokat. Persze ez náluk egy hosszabb folyamat eredménye. Ettől függetlenül hiszek abban, hogy előbb-utóbb egy nagyobb nemzetközi áttörés elkerülhetetlenül bekövetkezik, mert zenében jók vagyunk.

A rock örök és elpusztíthatatlan, tartja a mondás, de megvan még a mai napig az a társadalmi jelentősége, mint a rendszerváltás előtt, amikor még politikai kinyilatkoztatást és rebellis állásfoglalást jelentett?

A lázadás ma is megvan, mindenki a maga módján és a maga világszemlélete alapján gyakorolja, de amíg a rádiókból, televíziókból száműzve van a műfaj, a rockzene hangja, üzenete sajnos nem tud eljutni a nagy tömegekhez. A mai korban a média ural mindent, a celebek világát éljük!

1994-ben harmincállomásos turnén keresztül játszottak szerte a Kárpát-medencében, azóta egyetlen zenekar sem vállalkozott erre, noha anyagilag is sikeres körút volt. Önök szerint miért nem követték más együttesek a példájukat?

Azért mások is koncerteztek, próbálkoztak, de talán annyi mindenkit nem motivált az a küldetéstudat, ami minket hajtott. Az első zenekarok között voltunk például, akik turnészerűen kijutottak Erdélybe, és az akkori élmények mély nyomokat hagytak bennünk. Mindig hajtott minket a visszatérés vágya, fontosnak éreztük a határon túli rajongókkal a kapcsolatot és a személyes találkozást. Nagy rajongás övezett minket, sportcsarnokokat töltöttünk meg, fürödtünk a szeretetükben, és mi mindent igyekeztünk megtenni, hogy ezt megháláljuk!

Nem lehet persze figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy egy ilyen turné óriási szervezést és befektetést igényel, mi ezeket nagyrészt önerőből, támogatások nélkül valósítottuk meg! Mindehhez természetesen kellett egy olyan fáradhatatlan és tehetséges szervező, mint Gőbl Gábor, a Moby Dick basszusgitárosa, aki rengeteg munkát tett a szervezésbe. Az 1993-as és az 1996-os turné megvalósulása is az ő érdeme. Nem volt könnyű átjárni a határokat kamionnyi felszereléssel, külön színpaddal. Akadtak is nehézségek és problémák bőven. Mindez sokak számára visszatartó lehetett, kellett hozzá a fentebb említett küldetéstudat is.

Schmiedl Tamás Forrás: Moby Dick

Napjainkban elképzelhetőnek tartják, hogy egy hasonló turné sikeressé váljon, vagy megváltozott a rockzene jelentősége és a zenehallgatási szokások?

Támogatások nélkül sajnos ma már nem lehet egy ilyen volumenű turnéba belevágni, és ez alatt nemcsak magunkat értem, ez vonatkozik nagyrészt a legnagyobb zenekarokra, előadókra is. A rockzene ma is fontos, de az emberek már másként élik meg a rajongásukat. Sokan nehezebben mozdulnak ki otthonról, a közösségi portálokon kommunikálnak, a YouTube-on néznek koncerteket.

Önnek megfogalmazódott a fejében a járvány hatására, hogy másik hivatást választ?

Szerencsére nem kellett ilyenen gondolkodnom. Bár ügyes embernek tartom magam, boldogultam már más területen is, de igazán a zenéhez értek, és ezt szeretem csinálni. Valójában sokszor nem is munkának tekintem, de ez baj is tud lenni, mivel nincs fix munkaidő, így hajlamos az ember túlhajtani magát, hiszen nem bír leállni. A zenén belül is több lábon állok, így amikor valamelyik terület nem működik, akkor egy másikkal próbálom kompenzálni. Amikor a járvány miatt nem tudtunk koncertezni, akkor szerencsére a hangstúdiómban, az MD Stúdióban dolgoztam.

Mire számíthatunk a jubileumi koncerten? Best of jellegű műsorral készülnek, vagy a friss dalok is hangsúlyosak lesznek?

Valamelyest minden alkalommal best of koncertet adunk, hiszen rengeteg kihagyhatatlan dalunk van, a slágereket mindenki hallani szeretné, de most sokat újítottunk. Úgy oldottuk meg, hogy a kötelező se legyen kevesebb, hogy növeltük a dalok számát, és így a műsoridőt is. Maratoni koncerttel készülünk, kétórás program, közel három tucat dallal. Elővettünk több régen játszott számot, de lesz olyan is, amit még soha nem adtunk elő élőben. Fellép velünk Farkas Zotya, aki az Ektomorf zenekarral világszerte nagy sikereket ért el!

Schmiedl Tamás Forrás: 2015 © BalooPhoto.com/Balazs Bakonyvari

Negyvenéves sikeres pályafutás után miből merítenek még inspirációt?

Az életből, a műfaj és a zene, a közönség iránt érzett szeretetünkből! Nemcsak zenész, hanem a mai napig zenerajongó is vagyok, a kedvenceim egy-egy új albuma vagy koncertje nagyon fel tud doppingolni.