Diótörőt néz az ország, avagy mitől esik jól, ha nem folyik be 400 millió?

Édes Néném, ma nem tud megbosszantani a kötözködésével: megvannak az adatok, Karácsonykor 200 ezer okostévén, monitoron és telefonon, közösségi oldalon, Origo portálon és jegy.hu-n futott az Opera Diótörője, és felszorozni se merjük, hányan ültek egy-egy nagyobb eszköz mögött? Hárman? Négyen? Öten? Tudja, mi ez? Ezt már milliós nézettségnek hívják a tévéiparban – pedig úgynevezett magaskultúráról van szó! És nem vagyok hajlandó abba belegondolni, hogy ha a sebtiben kialakult hazai e-színházi gyakorlat szerint néhány ezer forintot kérünk érte – mondjuk, gyenge 2 ezret –, akkor most mekkorát kaszáltunk volna...

Aki manapság igazán nagyot kaszál, az a Nagy Kaszás: ezért volt bezárkózós a világ Karácsonya. (Melléktéma: nem akar valaki kampányolni az Akadémiánál, hogy a Karácsony, a Húsvét és a Pünkösd nagybetűs legyen? Nem, a szilveszter jó kicsivel is, nemecsekesen, nem azért gondoltam. De ha három Trabi összejön, és az is lehet 1. Veteránautó Találkozóként nagybetű, vajon a sátoros ünnepek nem érdemelnék-e meg jobban? Szeretett anyanyelvemmel nem, csak a rideg szabályokkal dacolok ilyenkor: én ezeket naggyal írom és punktum.)

Vissza a főtémához. A diótörő. Valóban idén lett volna éppen 70 éve, hogy a darab meghódította Budapestet, ám oszlassunk is tévhitet: az mégsem igaz, hogy korábban ne játszották volna. Az Opera mindenki által elérhető DigiTárából könnyen kinyerhető, hogy 1927-es magyarországi bemutatója után a mesebalett néhány évig porondon maradt, de az első teljes naptári év combos, 22-es előadásszámát már meg se közelítette, bőven 10 alatt kopott el. És elkövetkezett másfél zivataros évtized, amikor Diótörő nélkül maradtak a gyerekek – ezt a sötét ködöt oszlatta el Vaszilij Vajnonen és felesége megérkezése 1950 legelején. A koreográfus-balettmester házaspár nem csak úgy, hanem magasabb pártérdekből került hozzánk, a moszkvai Bolsój balettegyüttesének alapemberei voltak, igen elfoglaltak, akkori mércével szovjet exportcikkek, világsztárok. De hát ideje volt az ideológiai térfoglalásnak is, Tóth Aladár, a nyugatos szemléletű esztéta magától nem vitte a kommunizmus diktálta utakra társulatát, őt olyankor kézi vezérelni kellett. Van ennek irodalma ma már, főemléktárosunk, Karczag Márton is megírta a Tóthról szóló minapi könyvében, de a Táncművészeti Egyetem történész rektora, Bolvári Takács Gábor is kutatott ezügyben. Vajnonenék az eszmét is remekül képviselték, itt töltött heteik-hónapjaik alatt – a besúgókon kívül – extra csápjai is nőttek a pártirányításnak. Egyébként a Vajnonen név csengése a finnek felé vinné gondolatainkat, de nem, ő orosz-karéliai, jó 300 éve cári területrész az, mire Leninék megjelennek. Vajnonen egy másik alkotása is repertoárunkra kerül, ha a Jóisten és a vakcina is megsegít: a Párizs lángjait ő hozta össze Borisz Aszafjev zeneszerzővel, és dolgunk van a Vajnonen-féle „leningrádi" Diótörő-premier egyik táncosával is, Vakhtang Chabukiani darabját, a Laurenciát is színre vittük ebben az elátkozott 2020-as esztendőben. (Nem állom meg, hogy ne jelezzem: bezzeg az az 1932-es előadás a díszes november 7-én került a Kirovra átnevezett színház nézői elé...)

A diótörő Forrás: opera.hu

Azért rendkívül furcsa, ambivalens ténye a hazai operaművészetnek, hogy a szovjetkultúra egy olyan művel vélte leginkább letenni névjegyét, amely közben egy nagypolgári orosz, „ráadásul" homoszexuális zeneszerző (úgyis, mint Csajkovszkij) és egy zűrös hátterű francia koreográfus (azaz Marius Petipa) alkotása, utóbbi „ráadásul" egész hosszú szakmai életében a cárokat szolgálta. Arról nem is szólva, hogy a darab egy egzaltált német még egzaltáltabb meséje nyomán készült (E. T. A. Hoffmann, ugyebár), és egy nagy keresztény ünnepet fon körbe, s amikor épp nincs karácsonyfa a közelben, akkor is főnemesi környezetben táncolnak alakjai. Úgyhogy annyi itt a hendikep, hogy az volt a minimum, hogy nem adventben vagy karácsonykor mutatja be a burzsoá darabot az Opera: 1950 elején vagyunk, a legdurvább Rákosi-rendszerben, a szerzetrendek feloszlatásának évében. (De még az is lehet, hogy Vajnonenék nem értek rá máskor jönni, odahaza is ment a Diótörő. Aztán némi kegyvesztés is bekövetkezhetett, mert Moszkva helyett egy szűk évre rá már Noviszibirszkben küzdenek mindketten... Miért nem csodálkozom a sztálinistákon?)

Szóval, 1950-ben a február vége tűnt alkalmasnak – bezzeg 1927-ben Brada Edéék még „jobban érezték", hogy december 21-e egy cseppet mégiscsak illőbb volna. Elámulunk, ha azt nézzük, hányszor ment a mű, mekkora sikere lehetett: 55 alkalommal táncolták az első, az 1950-es évben! És mekkora húzása lehetett, hisz a pártvezetés célja a munkásosztály és a parasztság szinte erőszakos kulturális „térítése" volt – most is leírom, hogy kevésszámú, utóbb üdvös hatású törekvése volt ez a kommunizmusnak idehaza. Mondom, féloldalas az egész, és tán épp azért sikeres: a népek sosem Oleg Kosevoj és az Ifjú gárda történetére utaztak fel szívesen, sokkal inkább rangos régi szerzők operáira és igen, egy keresztény-főrendi balettre, A diótörőre. Amely ráadásul Oláh Gusztáv, az akkori vezető tervező keze nyomát viselte magán, tehát ízlésnek, nagyvonalúságnak és kidolgozottságnak olyan fokán készült a produkció díszlete-jelmeze, hogy ma nem valamiféle rosszul értelmezett tekintélytiszteletből – hú, de nem bírom, ha az Operától bárki ódon múzeumi áporodottságot vár (ráadásul ma már a jó múzeumok is igazán menő helyek!) – tartjuk a terveit, hanem mert szépek, sikeresek. És arra is alkalmasak voltak, hogy a 2016-os felfrissítés alkalmával Solymosi Tamás és Wayne Eagling ne csak a koreográfiát nehezítse, látványosítsa, de a díszletezést és a jelmezeket is fejlesszük valamennyire. Amit akkoriban Oláh csak festetni tudott, azt ma már meg is építhetjük (3D-síthetjük), de alázatos tervezőinkkel, Vavrinecz Beátával és Romhányi Nórával csakis járt úton haladtunk.

Tehát, kedves Néném, idén nem maradt más választásunk, mint a koronaékszert kiadni a kezünkből – de hát épp a magyar közönség számára, akiért létezünk, akiért eltartanak minket! Döbbenetes az internetes közönség száma: ilyen nézettséget ma már csak kereskedelmi tévés tartalmak és sportesemények vívnak ki magunknak. Természetesen nagyon jól tudjuk, hogy A diótörő aranyát az említett ősök bányászták össze, s hogy ez a darab és ez a produkció akkor is hasít, ha Caligula lova vezeti a Házat. De ennél tovább mégse mennék az álszerény jelentéktelenítésben: azért az mégse mindegy, kik táncolnak és hogyan, sőt az se, hogy az igen igényes muzsikát kik és miként tolmácsolják. Sőt, a sorozat hossza sem mindegy: úgy gondolom, és visszaigazolni látszik az idő, hogy képesek vagyunk megtalálni a Diótörő-automatává silányodás kommercialitásának és a túlságos terméskorlátozás sznobériájának arany középútját, amely ráadásul engedni belemelegedni és ritmusos „magas platón" tartani a Magyar Nemzeti Balett művészeit. Már, ha nincs járvány.

Ugyanis A diótörő éves előadásszáma 1950 után csak pár évig maradt magasan, immár Karácsonytájt is ment, de 1956-ban ha volt is decemberi műsor (nem sok, de volt), a rajongott mesebalettet már csak a következő konszolidációs tavasszal merték kitűzni – se az ünnep nem volt vidám (megírta Márai, hogy díszek helyett a magyar nép lógott a fákon...), se a szovjet darabokkal nem volt érdemes provokálni. És az okok mögött még más is lehetett: az Opera balettegyüttese szétszaladt a világba, és a disszidensek helyére időbe került, míg összeszedték a harmadik vonalat meg a növendékeket – és azt se feledjük, hogy új szereposztással egy nehéz mű bepróbálása kijárási tilalom közepette igen nehéz, maradtak tehát a jól bevált és kiállítható művek, az operák, daljátékok.

Megnéztem viszont születésem táját: 1969/70-ben már csak nyolcszor megy, majdnem elfogy, és tényleg, az Operaház első nagy rekonstrukciós leállásakor két év is kimarad, csak azután találják meg az Erkel Színházban történő – némiképp fogyatékos – játszás lehetőségét.

Az utóbbi 10 évadban a mi dolgunk volt A diótörő patinájának gondozása. Ó, ha most elvállalnák akkori szövegeiket az ellenszelet fúvók: nem fogja bírni a társulat, egészségtelen ez az egész, nem lesz rá közönség, elpazaroljuk a kincseket. Hát, nem jött be nekik. A diótörő-kultusz új szinteket lépett, és utóbb 32 előadást is képesek voltunk megtölteni, még az Erkel Színház kétségtelenül tompább és kopottabb tereiben is élni tudott a mű, a nagy sorozat nem tört meg. Ötvenezer néző, ennyit tudtunk összehozni, és magas árakkal 300 milliós bevételt realizáltunk még az II. János Pál pápa téren is.

És most, Néném is ezt bökte ide, nem lett volna hasznos nekünk 200 ezer db 2.000 Ft-os befizetés? Saját televíziós felvételünk nulla költséggel történő sugárzása? 400 millió a covid-sújtotta operás kasszába, amelybe 2020 gyakorlatilag semmilyen bevételt sem hozott?

Dehogynem, hasznos lett volna, és 2021 januártól indítjuk is az Opera Otthonra sorozatot, majd lemérjük akkor, ki mennyire kötődik. De szenteste nem adhatja magát pénzért egy nemzeti intézmény, pláne nem a legnagyobb, pláne nem egy veszélyhelyzet idején – ugyan erről sem szavaztattam a kollégákat, de kizárt, hogy ne így gondolná mind az 1500. Ez a 2020-as Diótörő egyszerűen járt Magyarországnak, és örömmel nézzük, hogy példánkat mások is követik.

Boldog Karácsonyt utólag is, nagybetűvel, nagy örömmel köszönve a magyarok figyelmét és igényességét, nemzeti küldetésünket pedig legalább egy ünnep idejére maximálisan teljesítve – a többiért pedig dolgozunk tovább!

„Zsú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2020. 12. 26.