Vágólapra másolva!
Néhány napja jelent meg Böszörményi Zoltán Soha véget nem érő szeretkezés című legújabb verseskötete az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában, ennek apropóján beszélgettünk a költészet és a szerelem, a líra és a filozófia összefonódásáról, a versről, mint érzéki tapasztalatról.
Vágólapra másolva!

A szerelemről csak tűzzel, indulattal lehet írni

A nyitóciklus, a Simogató szerelmes verseket tartalmaz, köztük néhány erotikusabb is olvasható. A metaforák s a költői képek tele vannak érzékiséggel. A te költészetedre, korábbi köteteidre általában jellemző a szenvedélyesség, akár szerelmi líráról, akár bölcseleti versekről, közéleti témákról, identitásról, magyarságról van szó.

Nem a költői képek kavalkádja foglalkoztat, hanem az, amit a világból, a megélt eseményekből kiragadok, újraélek. Az érzelmek, a gondolatok forrásai felsejlenek, átváltoztatják a már megélt, de újra átélhető valóságot. Az értelem csak segédeszköz. A filozófia nem elvont fogalmak tára, hanem az érzések, a lángoló érzelmi világ kifejezésének nyelvezete. Ady Endre egyike volt azon költőknek, akik a belső tüzet, a lángolást, a szavakban forrongó érzést megélték, kimondták, leírták. Ez az igazi poézis. Az Istentől kapott erő! Nem ismer határokat. Minden tabut ledönt. A szenvedély olyan lelki energiát szabadít fel bennünk, amely képes nemcsak önmagunkat, de a körülvevő világot is megváltoztatni. És ez menthetetlenül kapcsolódik mindenhez, nem csak a szerelemhez. Az indulat, a sejtelem, a vágyakozás, a be nem teljesült vágyak metamorfózisa, hiperbolája ez. A szerelemről csak tűzzel, a követ is felégető, meglágyító indulattal lehet írni.

A kötet védőborítója, Szentes Zágon munkája Forrás: Szentes Zágon

A kötet borítója sejtelmes, sokatmondó: a kék számomra a tenger végtelenségét sugallja, a szabadságra törekvés vágyát, egyfajta belső utazásét, melyet a szerelem teremt meg. Verseidben gyakran találkozik az olvasó a madár, a tenger, a végtelen szavakkal. A szerelem a szabadság maga – és ehhez képest mi a vers?

A végtelenség a téridő jellemzője. Képzeletem nem képes befutni, meghatározni ezt a végtelent, mert valahányszor rágondolok, elveszek önmagamban, a világban. Az univerzum megtagadja, hogy képet alkossak róla. Hiába igyekszem minden idegszálammal, érzékszervemmel empirikus tudomást szerezni a létéről. Ezért térek vissza a számomra szimbolikus, kitapintható valósághoz, mint például a tenger. Látom az Atlanti-óceánt, benne az élőlényeket, a hatalmas, víz alatti völgyeket és hegyeket, a megbújó tűzhányókat. Közel vannak hozzám. Akár bennem is élhetnének. Ők a képzeletem kovászai. A tenger felett emelkedő páraoszlop, a vízbe igyekvő apró teknőcök, a pálmafák nyakában az örök nyár virágláncai, a kolibri vibráló szárnyverése, az alkonyat, a tenger vizébe sisteregve elmerülő Nap nem díszítőelem a verseimben, hanem a kitapintható, látható, szagolható, ízlelhető és hallható valóság. A vers tehát nem más, mint a bennem visszhangzó jelenségek halmaza. A belső húrjaimat megszólaltató világ.

Böszörményi Zoltán

Faludy György, az Irodalmi Jelen – amelynek te alapító-főszerkesztője vagy – örökös munkatársa jó barátod volt, többször föllépett Aradon a Jelen Házban. Költőként nagyra tartod. Egy időben a Faludy-összes volt a versbibliád, naponta fellapoztad, olyan volt számodra, akár a reggeli kávé. Bizonyára nem véletlenül választottad „A huszonkettedik szonett" című verset a kötet mottójául.
„Vibráló partok szélén járok
veled s lesem zárt ajkadat.
Ingem nyílásában virágot

viselek s kést az ing alatt,
és éjjel egy-egy részt kivágok
magamból, hogy megtartsalak"
– olvasható a versben. A szerelem tehát önzetlenségre tanít?

Faludy mindenben remekelt, nem csak a versírásban. Fanny iránti szerelme lett számomra mindenik közül a legismertebb. Talán kiváltságos voltam, mert Fanny azonnal észrevette, hogy nincs szándékomban visszaélni a férje barátságával, hanem igaz szeretet, csodálat és ragaszkodás fűz hozzá.

Igen, erős meggyőződésem: a szerelem elsősorban az önzetlenségről szól. Amíg ez a tulajdonság uralkodik két ember kapcsolatában, addig igaz érzelmekről beszélhetünk. A szerelem képlékeny anyag. Állandóan formálódik, alakul. Fellövell, lobog és takaréklángra áll. Két egyén folyamatosan változik a téridőben. Ez a folytonos átalakulás kihat a létére, meghatározza azt. A szerelem nem a végtelenbe futó két párhuzamosra hasonlít, hanem oszcilláló, lüktető, nyugtalansággal teli állapot. Ha a kétséget, a kételyt, a bizonytalanságot, az érzés intenzitását ellenőrzés alatt tartjuk, akkor sikerül egy ideig nyugalmi állapotot teremtenünk önmagunkban. A szerelem párbaj is. Két ember soha meg nem szűnő vetélkedése. Szépnek kell lennünk, kívánatosnak, megnyerőnek, tündöklőnek. Az utóbbiak is alkatrészei a szerelemnek. Amíg egészen magad adod, és a partnered is egészen magát adja, addig nincs gond. Az önzetlenség szabja meg a szerelem igazi egyensúlyát, értelmét.

Ha „A huszonkettedik szonett"-nek meg kellene keresnünk a könyvbéli párversét, kétségkívül a „Simogató" lenne az. Idézlek:

„Kedves, a jóság lavinája is lehet elviselhetetlen,
mint a gonoszság, az ámítás, a csalás,
a mérhetetlen lárma,
de a jóságnál nincs nagyobb alázat.
Esőcsepp mulat a szemközti fa ághegyén.
Fényszálak rostjain keresztül fürkészem szemed,
mintha most benned élnék, s te egészen bennem.
Illatok szelíd párnája a fejünk alatt.
A végtelen homálya ringat karjaiban,
pedig jobb szeretnénk, ha a csillogás.
Öled lávaömlése égeti nyelvem,
s bennem valaki azt suttogja,
nem kéne elengednem téged soha már."

„A jóság a legnagyobb alázat"

Megvallom, elfogult vagyok ezzel a verssel. A szépség egyszerűsége, avagy az egyszerűség szépsége bontakozik ki belőle. Napokig gondolkodtam azon, a jóság miért a legnagyobb alázat.

Az önzetlenség a jóság forrása. Nélküle semmi nincs. A jóság magában hordja a lemondást, az pedig alázatot követel. Sokszor használjuk ezt a kifejezést: a nőt vagy a férfit önzetlenül szeretjük. Azaz feltétel, érdek nélkül. Minden szerelmes aktusban benne van a ragaszkodás, a tüzek tüze, az érzések forradalma. Egyféle hadak útja, a teremtés és az újrateremtés állandó ismétlődése. A szerelem az érzelmek tűzhányója. A szerelem maga az élet, és a halál is. Két véglet között őrlődünk, miközben indulattal, szenvedéllyel meg akarjuk változtatni a másikban a meg nem változtathatót. Amíg a bennünk lüktető ellentmondás egyensúlyát meg tudjuk őrizni, addig szárnyalhatunk a boldogságtól. Ha viszont ez az egyensúly megbomlik, nyakunkon a vízözön.

A kötet nyitóverse, „A telihold szétnézett a szobámban" tartalmazza mindazokat a motívumokat, amelyek megtalálhatók a költészetedben: gyakran építkezel köréjük, ily módon összekapcsolhatók a verseid. Játékra invitállak: kérlek, mindegyik fogalomhoz társítsd egy kedves költődet a világirodalomból! A versedből ragadom ki ezeket a fogalmakat: tenger, hold, madár, éjszaka, ágy, könyv, vágyakozás, magány, árva.

A tengert Ovidius költészetéből ismertem meg. A Fekete-tenger mellé száműzve élt, a mai Konstancában. Halieutica (Halászat) című tankölteménye a Fekete-tenger halairól szól. Igaz, csak 130 versnyi töredék maradt ránk, de mind a tenger szeretetéről, magasztosságáról szól. A hold majd' minden szimbolista költőt megihletett. Verlaine, Baudelaire, Rimbaud, Rilke, Yeats, de Pablo Neruda és Federico García Lorca is megénekelte. Vagy az orosz Alexander Blok és Innokentyij Anneszenszkij, akitől idéznék néhány sort Baka István fordításában: „Már elmerült a nap. A balkonra tekint / A sárga hold ködös, még árnyatlan korongja, / S hiába fénylenek kitárt ablakaink, / A sápadt bú a vak falakat már bevonta" – írja 1904-ben „A múlandóság bánata" című versében. Ami a többi fogalmat illeti: a madár, az éjszaka, az ágy, a könyv, a vágyakozás, a magány, az árva szavak a világirodalomban majdnem minden költő kelléktárában megtalálhatók.

A ciklus elején olvassuk a „Csak kezek és lábak és fejek..." és a „Randevú" című verseket, amelyeket Walt Whitman „Ének magamról" című verse ihletett. Tudom, hogy a beat-nemzedék is közel áll hozzád. A testiség, az erotika korábban ritkán jelent meg a verseidben, legalábbis ilyen szókimondóan. Szándékos ez? És miért foglalkoztat Whitman?

A szókimondás, a képzelet játéka – mindkettő a vers eszköze. Mindig is azok voltak. A testi szerelem megjelenítése a versben ebben az értelemben éppúgy szándékos, mint ahogyan valóságos. Egy szöveg lehet visszafogott, prűd, de akkor hol van a tűz, a vágy, a szenvedély ereje? Nem hiszem, hogy az olvasót bántaná a „Csak kezek és lábak és fejek..." vagy a „Randevú" című verseimben megjelenített erotika. Szerintem épp az ellenkezője történik. Az olvasó beleéli magát, eggyé válik a szöveggel. Befogadja, mert önmagát ismeri fel benne.

Walt Whitman verseit már Melinda lányommal is megismertettem. Szorgalmi feladat volt, hogy néhányat betéve megtanuljon. Megérzésem szerint a szövegek különleges zeneisége, a szavak áradása miatt szerette meg ezeket. Whitmant sokan fordították magyar nyelvre. A nyugatosok elsősorban: Babits, Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Füst Milán. A „Song of Myself" (Ének magamról) címűt például Gáspár Endre és Raáb György fordította. Megvallom, sok kifogásolnivalót látok ebben az átültetésben. Ezért is kezdtem foglalkozni vele. Whitman előfutára a beat-nemzedék költészetének. Ő szabadította fel a verset a formák kalodáiból. Erőteljes hullámzása, mindent elsöprő szökőár-ereje van. Képzettársításai magukkal ragadják az olvasót. Verssorai közé kényszeríti a befogadót, azt kéri tőle, hogy maga is összeolvadjon velük. Meg is kell írnom egyszer „A verssé vált olvasó balladá"-ját.

A költészetben nincsenek tabutémák

A szerelemben és a költészetben vannak tabutémák? Költőként és főszerkesztőként hogyan viszonyulsz a szépirodalmi szövegekben előforduló vulgáris kifejezésekhez? Említetted, hogy Regál című regényedből például utólag, mielőtt lefordították volna idegen nyelvekre, kiirtottál néhány trágárabb kifejezést, káromkodást...

A költészetben nincsenek tabutémák. A kifejezés módja, a szóhasználat szabadsága nem ismer ilyet. Regál című regényem egyik szereplőjének, Bajuszosnak idegesítő szavajárása a bazmeg. Engem bántott, pedig az életben is ilyen volt. De ha jól belegondolok, a nyolcvanas évek elején itthon, Magyarországon nagyon sok fiatalnak ez volt a szavajárása. Sohár Pált, Weiss Raoult, Jurij Guszevet, Gábos Foarță Ildikót és Hans Henning Paetzkét valóban megkértem, hogy gyomlálják ki, amennyire csak lehet, Bajuszos bazmegjeit. Azért tettem, mert egy évre rá, hogy megjelent a regényem, olvasóként túl soknak találtam az előbb említett szó előfordulását. Manapság, amennyire csak lehet, kerülöm a trágár szavak használatát. Ezeknek szerintem nincs keresnivalójuk egy lírai szövegben. Vannak kivételek, igaz, de akkor jól meghatározott funkciója kell, hogy legyen a trágárságnak. A pajzánság viszont más.

Apropó beat-nemzedék és Amerika: a „Woodstock Boogie"-t mi ihlette? Kötetnyi verset fordított tőled angol nyelvre Sohár Pál. Számos meg is jelent rangos amerikai folyóiratokban: ez köztük van?

A woodstocki fesztivált 1969 augusztusában tartották. Még nem voltam tizenhét éves. Ha jól emlékszem, a Magyar Híradó többször beszámolt az eseményről. Később riportfilmet is láttam a fesztiválról. A „Woodstock Boogie"-ban emléket állítottam a történelmi jelentőségű kultúrrendezvénynek. Miközben fogalmaztam a verset, több ötletem is támadt. Az egyiket meg is valósítottam. Az akkor elhangzott dalok címéből összefüggő szövegkollázst szerkesztettem. Írás közben mintha megelevenedtek volna a fesztivál eseményei, képzeletben hirtelen ott teremhettem.

Ha Böszörményi Zoltán visszamehetne az időben, és 1969-ben Amerikában élhetne, akkor is a költészetet választaná hivatásául?

Angol nyelven az egyetemi dolgozataimat, esszéimet kivéve csak néhány irodalmi szöveget írtam. Egy versem 425 ezer példányban megjelent a Toronto Sun című napilap Poet's Corner (Költők sarka) rovatában, az újság utolsó oldalán. Ez volt az egyedüli angol nyelvű bravúrom. Ebből az következik, hogy Kanadában nem voltak írói ambícióim. Mesterire akartam menni, majd doktorálni filozófiából. Ez volt a határozott célkitűzésem. De sajnos közbeszólt az elkerülhetetlen végzet. Az egyetem folytatása helyett bekebelezett az üzleti élet. Hosszú évek múltán, azt követően, hogy elveszítettem a gyáraimat, vigaszként, menedékként tértem vissza az irodalomhoz, a költészethez. Hogyan veszítheti el az ember a gyárait? Nos, ezt még nem írtam meg, pedig többször foglalkoztatott a téma. Remélem, erre is hamarosan sor kerül.

A „Novemberi elégia" a köteted egyik legszebb szerelmes verse. Jellemző ezekre a költeményekre az elégikus, szomorkásan emelkedett hang. Mintha folytonos várakozásban lenne a költő, közben az „öröm szabadcsapataira" gondol, a szerelmes ölének ízére, az ölelésre, a mindent betöltő teljességre. Megtaláljuk-e a teljességet a szerelemben, és ezek a versek a szerelem teljessége felől értelmezhetők-e az olvasó számára?

A „teljesség" szó jelentése: hiánytalan, egész állapota vagy tulajdonsága valaminek, bibliai értelemben pedig valami ürességet megtölteni, a hiányt feltölteni, kiegészíteni, illetve átvitt értelemben kívánságot teljesíteni, imát meghallgatni, munkát teljesíteni; időbeli értelemben: egy bizonyos idő eljövetele. Tehát a fenti értelmezésben fel lehet töltődni szerelemmel, mert a szerelem kiteljesít, ki lehet tölteni vele az érzelmi űrt.

Inkább a szerelem magasztosságáról és teremtő erejéről képzelődnék. Mindenkinek szüksége van szárnyalásra, belső tűzre, katapultáló erőre. Ezt a csodát varázsolja elő bennünk a szerelem.

„Hogy szép a vers, azt itt nem az ész állapítja meg, hanem az idegrendszer – a hátgerinc, a szépség egyetlen hiteles fokmérője" – írja Weöres Sándor Jékely költészetéről szóló esszéjében. Vitatkoznál velem, ha azt mondanám, az első ciklus versei tipikusan szép versek, az érzékeinkre hatnak elsősorban, s ily módon a megírásuk is egyféle ösztönös folyamat, a pillanat műve lehetett?

Nem mindig a pillanat műve. Van, amikor csak szófoszlányok, -morzsák bukkannak fel a semmiből. Játszani lehet velük. Ízlelgetni, hozzájuk idomítani a hangulatot, a gondolat szövetébe illeszteni őket. Máskor pillanatok alatt kiírja magából az ember, ami már oly régóta megfogalmazódott benne, csak nem jött el az ideje, hogy napvilágot lásson. De ezt is csiszolni, reszelgetni, fényesíteni kell, mint egy míves tárgyat.

Az élet éber fele néha olyan, mint az álom

Néhány régebbi versed is eszembe jutott az új kötet plasztikus költői képeit olvasva. Olykor az az érzése az embernek, hogy nem is verset olvas, hanem festményt néz. Álomból szövöd tán ezeket a költői képeket? Volt már olyan versed, novella- vagy regényrészleted, amelyet megálmodtál?

Nem is oly rég történt. Tavaly, késő ősszel a Sóvárgás című kisregényemen dolgoztam. Annyira a történet hatása alatt voltam, hogy minden este a cselekmény folytatását latolgatva aludtam el. Egyik éjjel, álmomban, beszélni kezdett hozzám a lány, akinek a sorsáról írtam. Megelevenedett előttem az, akinek az életét szavakba szőttem, akinek a sorsán merengtem, akire úgy gondoltam, mint saját magamra. Reggel nem tudtam eldönteni, hogy álmodtam-e az egészet, vagy valóban ott volt velem a szobában a kisleány. Márai Sándor „Mágia" című novellájában egy hasonló esetről emlékezik. Idézi is Blaise Pascalt, aki azt vallotta, néha az élet éber fele is olyan, mint az álom, amikor valaki azt álmodja, hogy álmodik.

Nehezen tudnám elképzelni, hogy napokon át gondolkodsz ezeken a képsorokon. Hogy az olvasó kapjon egy kis ízelítőt is, hadd idézzek Az irgalom ellipszise című kötetedből néhány ilyen képet: „az érzet elemeire bontva / lehet benyomás / de az űrnyi csillagtalanság / még nem magány" („Magány"); „A part homokján eleven Isten jár" („Barbadosi reggel"); „szíved gravitációs ereje / meggörbíti a téridőt" („Az univerzum peremén"); „A tó partján kivirágzik, / levelet hajt a közöny" („Közöny"); „Nem ellenséggel, / hanem önmagával / vívott csatákban / sérül meg az ember" („Ritardando"); „az érintés / bőrödön / kirügyezik" („Rügyek"); „mint parázsló cigarettacsikket / eltapos / az unatkozó idő" („Sors"); „A gondolat néma energia" („A gondolat dialektikája"); „A vak térben / kézen állva jár a lábatlan idő" („Lábatlan idő"). Az új kötetben pedig: „Darvak szállnak, / éjbe szőtt kezek. Az éj kocsonyás sötétjében / lábon alszanak a fák" („Soproni történet ezerkilencszázötvenhatból"); „Az útszéli fák ágai lengenek, / a csend arcára szórnak / árnyékpettyeket" („A gondolat viperái"); „bordák rácsain a bőr, lombárd brokát feszül, / a pőreség fehér foltjai villannak fel" („Csak kezek és lábak és fejek..."); „A szelíd szív dobbanásai / fellázítják bennem az öröm / szabadcsapatait" („Suttogó levelek ölén").

Kiszámíthatatlanok a gondolat szélfúvásai. A legváratlanabb dolgok történnek az emberrel a legbizarrabb pillanatokban. Csak cérnára kell fűzni a szavakat, mint gyerekkoromban a pillangókat. Nincs recept, nincs logikai kötődés. Csak lángba borult képzelet. Nem oly rég megnéztem egy Pilinszkyvel és Weöres Sándorral évtizedekkel ezelőtt készült filminterjút. Ők is hasonló dolgokról beszélnek. Minden igaz költőből Isten szól.

Egyik kedvenc íród Thomas Mann, több versedbe is beemeled őt. A varázshegyet nagy élvezettel olvastad; megvallom, kicsit irigyellek érte, mert az izgága, türelmetlen természetem miatt csak az első kötetet sikerült elolvasnom, valamiért nem tudott beszippantani a regény. Te kisgyermekkorod óta ilyen nehéz olvasmányokkal bajlódsz, Tolsztojon és Dosztojevszkijen nevelkedtél. A Halál Velencében című regényért viszont én is rajongtam: tipikusan olyan könyv, amit egy költőnek írtak. Bizonyára ez ihlette a „Szerelem Velencében" című versedet...

„A szerelem – tudomány. Jól érzékeled, mesterem.
Ki az örökkévalóságon fáradozik,
fáradékony nem lehet. Alkot és pusztít
a szeretet. Mit nappal felépít, éjjel
két kézzel rombolja le"
– ezt a kötet borítójára is átemelte a kiadó. Miért tudomány a szerelem?

– Az érzelmi kötődésekben első pillantásra nincs semmi logika. De minden érzelemnek van egy bizonyos mechanizmusa, belső erőrendszere. Ez nem empirikus, hanem légies, transzcendentális, ugyanakkor immanens is, mert a benne létező energiának vonzásköre, mágneses térereje van. Fel kell fedeznünk mi, mikor, miért, mire érzékeny. Tehát hogy miként válaszolnak az erővonalak bizonyos impulzusokra. Erre illik a fenti idézet utolsó mondata: „Mit nappal felépít, éjjel két kézzel rombolja le."

„A mindenség és a képzelet kézen fogva szalad.
A szépség fáradhatatlan munkál Érosz
udvarában" – talán ennek hiányában vers sem születhetne, s a világ csak ideák halmazából állna?

Az univerzumban, minél érzékenyebb és okosabb műszerekkel vizsgáljuk, egyre kevesebb galaxis van. Nem olyan rég még kétbillió galaxisról beszéltek. Ma már számtalan szakember azt állítja, sokkal kisebb a számuk. Ezt csak azért említem meg, mert az ideák világa is a galaxisokéhoz hasonló. Az ősrobbanás anyagot, matériát szórt szerte az időtérben. Ez folyamatosan alakítja az egyre táguló tér kinézetét, formáját, mintáját. Az idő pedig ezt az alakulást méri. A rettenetes mennyiségű anyaggal szemben az ideák világa tehetetlen. Képtelenek vagyunk felfogni azt, amiről csak sejtéseink vannak, semmi bizonyosságunk. De ha birtokolnánk is ezt a bizonyosságot, mit változtatna az emberi létfeltételeinken? A költészet varázsa ebben a kontextusban maga az élet. Ezért verssel töltjük ki az univerzum falain keletkezett réseket.

Vers a soha véget nem érő szeretkezésről, amit 41 000-en olvastak, de letiltotta a Facebook

Az olvasó biztosan türelmetlenül várja, mikor érünk a kötet címadó verséhez, de addig még kicsit borzoljuk az idegeit. Eláruljuk, a „Soha véget nem érő szeretkezés" nem az első ciklusban bújik meg.

Én sem szeretnék erről többet mondani. Ha az olvasó megtalálja a könyvemben ezt a verset, remélem, nem csalódik. Ugyanis az Irodalmi Jelen portálján több mint 41 000-en olvasták, és a Facebookon is jelen volt, de valaki feljelentett, gondolom, a tartalma miatt, s ezzel elérte, hogy letiltsák.

A második ciklus A költő trófeái címet viseli, és Berzsenyi Dánielnek „A poesis hajdan és most" című művéből kiragadott mottóval vezeted be. Gyakran reagálsz a költészetre és a versre, az írás aktusára, a vers értelmére. „A vers nem lett osztályharcos" címűt érdemes visszakeresnie az olvasónak a világhálón, de számos ilyen jellegű gondolati versed van. Orbán János Dénes a Majorana a tér tenyerén című verseskötetedről szóló kritikájában azt írja: „költészetmentes emberi létezés nem lehetséges". Berzsenyi pedig ezt: „A szent poézis néma hattyú, / S hallgat örökre hideg vizekben."

Berzsenyi a magyar líra legjobbjainak egyike. A magyar ódaköltészet mestere. Őt nem lehet megkerülni, mellőzni. Minden magyar költőnek, irodalmárnak tanulmányoznia kell a műveit. Berzsenyi ódaköltészetére Horatius hatott, de nem utánozta őt, e műfajban saját hangja volt. Témái elsősorban a hazafiság, a vitézség, a magány, a szerelem, az elmúlás. Költészetében tűz van, kirobbanó erő, hangulata pátoszi, emelkedett; eksztatikus állapotot tudott teremteni a költeményeiben, költői képei egyedülállóak. Hihetetlenül gazdag költészet az övé.

Orbán János Dénes aforizmatikus megjegyzése nagyon is helytálló. Kevés ember van a világon, akit a költészet életének bizonyos szakaszában ne befolyásolt volna. Vagy úgy, hogy költészetet olvasott, vagy maga próbálkozott versírással.

"A poézis,
az antik világból szivárgó sejtelem
légies,
súlytalan gyolcsa lebben,
nedves párával itatja át a szél" – a poézis tehát valami sejtelmes anyag, kapjuk valahonnan? Bogdán László, egyik kedvenc kortárs kollégád szerint a vers kegyelmi állapot. Mi is a vers? És hogyan lesz belőle „ágyúban eldördülő golyó" vagy „az időtlenség fehér hattyúja"?

– Azért írom a verset, hogy az olvasó otthon érezze magát benne. Számomra a vers mindenhatósága az igazi kegyelem. Mindenütt ott van velem. Ha felszállok a repülőre, ha kimegyek a hegyoromra, ha a tiszta vizű patak szélén ütöm fel a sátram, ha a Hargita fenyvesei közé megyek, vagy ha a badacsonyi szőlőültetvények között járok, és magamba szívom a magyar nyár Balaton-illatát. Minden vers egy-egy megérkezés valahova: Torontóba, Párizsba, Budapestre, New Yorkba, Londonba, Moszkvába, Tokióba, Pekingbe, Bridgetownba. A bennem élő költő mindent lát, megfigyel, rögzít. A vers a hatodik érzékszervem. Nem tudok nélküle élni, de ő sem létezik nélkülem.

Ebben a ciklusban találunk olyan című verseket – „A betűvonat ablakán"; „A szó" –, amelyekben arra is választ kapunk, miért érdemes a nyelvvel, a könyvvel időt tölteni, s Wittgenstein ideáinál is elidőzhetünk egy pillanatig.

Azért szeretem Wittgenstein dolgait, mert logikai mutatványok sorozata. Azt gondolom, hogy nem gondolok semmit, például. Vagy, és ez már idézet: „Minden egyes dolog – úgyszólván – lehetséges összefüggések terében van. Elgondolhatom, hogy ez a tér üres, de nem gondolhatom el a dolgot a tér nélkül." Szerinte a nyelv szab mindennek határt. Ezt már én mondom: a gondolat lesben áll. A vers: a lesben álló gondolat! Egyik este, mely éjfél utánba nyúlt, a wittgensteini gondolat utáni gondolattal, a nyelv gondolatbeli inkarnációjának ötletével bíbelődtem. Hirtelen megvilágosodott előttem az egész rendszer. Felvázoltam egy papírlapra, és mielőtt felmentem volna szobámba, a Filozófiai vizsgálódások című kötetbe tettem. Évek óta mindkettőt keresem. Azóta is hatalmas űrt érzek magamban: az egyszer megértett hiányát. Kicsit úgy vagyok vele, hogy azt gondolom, amit gondoltam egyszer, de az már nem gondolható! Nos, az effajta játékot szeretem. Remélem, az olvasó megtalálja a pillanat művét „A betűvonat ablakán" és „A szó" című verseimben is.

Hamvas Béla „Tabula smaragdina"-esszéje a Kényszerleszállás Shannonban című kötetedet is megihlette; a Karneválról is tudom, hogy az egyik kedvenc Hamvas-műved. Több versedben fölfedezheti az olvasó az író jelenlétét.

Hamvas Béla Karneválja monumentális mű. Volt idő, amikor évente többször is visszalopakodtam a regénybe. Traktátusai katartikus hatással voltak rám. Polifon hangja, elmés játékai, családregényhez hasonlítható dis(z)kurzusa, a cselekmény sokszínűsége elbűvölt. A Karnevál Hamvas Béla szellemi életrajzának egyfajta metamorfózisa is. Panoptikumi figurákat vonultat fel, akikkel a legbizarrabb dolgok történnek. A regény karneváli hangulata, színes kavalkádja eddig soha nem tapasztalt magyar szövegrengetegnek az elmés lenyomata. A mű centrális alakja Bormester Mihály, a tépelődő arkangyal fia, ő meséli el a történetet, de úgy, hogy közben én, az olvasó, meglátom az író nevető, szarkasztikus mosolyát, azt a szellemi gurut, aki szeret minduntalan összekacsintani olvasójával. Nem könnyű szöveg, de sziporkázó ereje, úgy vélem, egyedüli a világirodalomban.

Miközben a Kényszerleszállás Shannonbant írtam, egyik reggel kezembe került Hamvas „Tabula smaragdiná"-ja. Kötetnyitó esszéjében Hermész Triszmegisztosz Tabula smaragdinájával, annak tizenhárom tételével foglalkozik. Ebből tizenegyet fordítottam újra latinból, és építettem be a Kényszerleszállás...-ba. (Erről korábbi interjúkban már szóltam a verskötetem megjelenését követően.)

A virtuális világ, a mesterséges intelligencia egyre növekvő súlya

Hamvas azt írja egyik esszéjében: „A korrupció az életet rontja meg, amit mindenki közösen él, amiben mindenki közösen részesedik, amelynek tisztaságára mindenkinek elemi igénye van, s amit mindenkinek, aki a tisztaságra érzékeny, féltenie kell." Az igazságról, különféle filozófusok idevágó műveiről, Európa mentális térképéről, az érzelmi és értelmi válságról is szól. Mit gondolsz erről, igaza van Hamvasnak abban, hogy csak két lehetséges út van: a direkt morál vagy a rossz lelkiismeret?

Vannak örökérvényű igazságok, tételek, axiómák. Az évezredek folyamán a moralitás kérdésével megszámlálhatatlan tudós gondolkodó, filozófus, történész, társadalom- és erkölcstudós, irodalmár foglalkozott. Hamvas is ezek közé sorolható. Megítélése ma is helytálló. Hamvas óta viszont teljesen átalakultak, átszerveződtek a társadalmi struktúrák. A tudomány, a technika, a gyártóeszközök soha nem látott fejlődése erős hatást gyakorolt a társadalmi erkölcsökre. A virtuális világ, a mesterséges intelligencia egyre növekvő súlya, az országok közötti erőviszonyok változása, a globalizáció mind-mind befolyásolja az egyén társadalomban betöltött szerepét. Ma is természetesnek tartjuk, hogy a közösségek, az egyének életét ne rontsa semmiféle rossz emberi magatartás. De ne számítsunk arra, hogy a legalább hétezer éves korrupció gyakorlatát belátható időn belül megszüntetjük. Dőre álom, ha valaki erre gondol. A korrupció mára intézményesedett, országos szintekre emelkedett, egyfajta gazdasági eszközzé nőtte ki magát. Megkockáztatom a kijelentést: szükségszerűvé vált. Tehát a Hamvas-féle ideális társadalmi erkölcs állapota transzcendentális óhaj.

Ugyancsak ő mondja: „Vannak, akik azt mondják, hogy a világ életéhségből lázad. Életéhség úgy keletkezik, hogy az ember törvénytelen életet él, és tulajdonképpen nem kevesebbet kap, hanem hígabbat, és az egésznek az éhséghez semmi köze, és a világ nem éhes, hanem nyalánk. Az élet feltétele nem a kenyér lett, hanem a cukorka. Bonboncivilizáció. A világ nem azért lázad, mert koplal, hanem, mert torkos." Ez most nagyon aktuális, főként az ünnepek után, a kötet címadó versére is rímel, de az „Intimissimi" című vers esszenciája is kapcsolható ehhez a gondolathoz.

Intimissimi, avagy a társadalom és a női fehérnemű hogyan függ össze

A világ lázad, mert vérében van a lázadás. Az emberi civilizáció minden rétegében erőteljesen átalakult. De valami évezredek óta nem változott: az ember agresszív törekvése arra, hogy uralkodjon felebarátja felett, hogy minél nagyobb darabot szakítson ki magának a közös javakból, hogy kitűnjön, tündököljön, kényeztesse és dicsérje magát. Az anyagi világ rákényszerítette az egyénre anyagi akaratát. Ez lehet hajtóerő, pozitív eredményekkel, ugyanakkor a világ dehumanizációjához, elidegenedéséhez is vezet. Az egyén kedvét veszti, hogy tovább harcoljon, mert hirtelen minden törekvésében meglátja a céltalanságot. Talajvesztett lesz, elidegenedett és kiábrándult. Nemcsak a világból, de önmagából is. Egy biztonsági szelepnek viszont léteznie kell, amely egyensúlyban tudja tartani az ember ideális elképzeléseit a valóság tényeivel. Új energiával tölti fel az elveszettnek hitt egyént, erőt ad neki, hogy újra kitalálja önmagát. „Intimissimi" című versemben, melynek címét egy női fehérneműt forgalmazó világhírű üzletlánctól „kölcsönöztem", néhány groteszk magyar társadalmi jelenségre akartam felhívni az olvasó figyelmét. Meggyőződésem: az irónia eszköze akkor a leghatásosabb, ha a költő önmagát is az ironizáltak közé sorolja. Szarkasztikus provokációnak szántam, mikor a társadalom képzetét a női fehérneművel társítottam.

„Meglátni a fát az erdőben. Gyúanyag!
A fránya lélek csak képzeljen magáról, amit akar,
úgysem tud elébe szaladni a jövőnek.
A jövő mi vagyunk, bennünk a jövő, a nincstelenség,
a fáradozás, a gúny, mit mások űznek velünk,
a kisemmizettség, a becsapottak dicsősége és tragédiája.
A fanatizmus nevel" – az „Intimissi"-ből idéztem. A közélet, a haza, a szülőföld, az identitás több fontos Böszörményi-szövegben teret kap, ilyen például a „Katedrális az örök télnek" című versed. Az „Intimissimi"-ben is utalsz a megvezetett népre, a nyájszellemre, a rossz hangulatra, amely mindent megmérgez, enyészetté tesz maga körül. A magyar társadalom megosztottsága is bánt, az írótársadalomé különösképpen; többször bírálod is az írókat emiatt. Azt is írod ugyanebben a versben:
„Mert a mindenkori hatalom mindig elvesz valamit –
hol a szárnyalást, hol a bizonyosságot.

Bekötött szemmel állunk a szakadék szélén.
Hátulról kiabálják: – Ne lépj!
Elölről pedig azt: – Gyere!"

Természetesnek tartom, hogy minden (magyar) költő a nemzetéért, népéért, hazájáért aggódjék. Minden költőnek erkölcsi kötelessége védenie, őriznie, továbbadnia anyanyelvi kultúráját, terjesztenie annak hírnevét a világban. Amikor azt írtam: „...a mindenkori hatalom mindig elvesz valamit – / hol a szárnyalást, hol a bizonyosságot", az elfajult gazdasági hatalomra gondoltam, az anyagiak utáni eszeveszett vágtára, mely mindnyájunk lelkére és életére rányomja bélyegét. A mindenkori tollforgató felelősséggel tartozik a nemzetének, hazájának. Ne ferdítse el az evidens, nyilvánvaló, ellenőrizhető tényeket, ne az egyéni érdekeinek megfelelően nyilatkozzon, írjon, vitázzon. Lássa meg a fát az erdőtől! Ne szítsa nemzettársaiban az egymás iránti ellenszenvet! Ne gyártson ellentmondást az ellentmondás kedvéért! Ne a beteges pesszimizmus, keserűség, lemondás, nyugtalanság és vészállapot érzését hirdesse! Azért mondom el mindezt még egyszer, mert az utóbbi években számtalan barátom, ismerősöm cselekszik a fentiek szerint. A mindenkori hatalomnak nem lehetnek csak rossz oldalai, cselekedetei, habitusai. Akik csak a regressziót olvassák ki mindenből, a fejlődés megcáfolhatatlan tényeit is fekete szavakkal festik át, azoknak semmi esélyük sincs a nemzeti konszenzusra, sőt ártanak a nemzetnek, a hazának. Hazugsággal, olcsó rágalommal nem lehet az „igazságért" harcolni.

A vers nem lett osztályharcos

Ebben a ciklusban található „A vers nem lett osztályharcos" című költeményed is, amelynek József Attilától Adyn át Puskinig sokféle aspektusa van, s a vers jövőjéről is szól. Van egyáltalán jövője a költészetnek? Láthatja-e a vers a jövőt, a saját jövőjét?

„A vers nem lett osztályharcos" című költeményemben nosztalgiázom. Felidézem azt az időt, mikor a versnek küldetést, forradalmi, jövőt alakító szerepet szántak. És mára mi lett ebből? A vers haldoklik. (Igaz, haldoklása eltarthat még pár ezer évig.) A versnek nincs becsülete, nagyon kevesen olvassák. A fiatalok zöme pedig semmilyen könyvet sem olvas. Kit mozgósítunk? Kit ünneplünk és siratunk? Kinek írunk akkor? Kinek üzenünk? Gondolom, a jövőnek. A jövőnek, ragaszkodással, szenvedéllyel és szeretettel...

A kötetben több olyan versre figyel fel az olvasó, amely kultúrtörténeti érdekesség is: valakinek ajánlod, és ezzel a költemény kontextusába becsempészed az illető kort is. John Updike-nak, Nikola Teslának, Krúdy Gyulának, Márai Sándornak is emléket állítasz. A vers tehát az emlékezés és a múltidézés helye is, kultúrtörténeti sajátosságok felidézésének kiváló eszköze?

Idén január 27-én tíz éve annak, hogy John Updike elhunyt. A halálhíre akkor este Barbadoson ért. Első indulatomnak a lenyomata ez a vers. Nagyon szerettem a novelláit, a Nyúl-regényeit. Gyerekkorom óta ismerem az írásait a Nagyvilágból. Krúdyhoz másféle emlékezés köt. Pesten a Rákóczi úton lakom. Valahányszor kimegyek az utcára, lelki szemeimmel ott látom száguldozni a vörös postakocsit. Márairól sokat írtam az utóbbi időben. Az említett vers csak egy része a hozzá kötődő irodalmi vonzalmamnak. Nikola Tesla viszont kakukktojás a sorban, mert ő nem volt irodalmár. Meg nem értett lángelme, zseni volt, akinek nem sikerült értékesítenie a találmányait. Ma is azt kérdezem magamtól: vajon Isten akarata volt, hogy elfeledetten és szegényen haljon meg New Yorkban? Magától értetődően merül fel a kérdés, hogy akkor miért adta neki azt az irdatlan nagy ihletet és tehetséget. Halála után az Amerikai Kongresszus megfosztotta Marconit a rádió feltalálója címtől, amiért az olasz egyébként Nobel-díjat is kapott. A „Szól a rádió" című dal szövegét Sztevanovity Dusán, az LGT egyik szerzője írta; két négysoros szakaszt vettem ebből kölcsön, és ágyaztam a versembe.

Milyen trófeái vannak egy költőnek?

„A költő trófeái" című versben bukkantam az alábbi szokatlan hasonlatra. Ki gondolná, hogy kortárs költő versének apropója egy autóversenyző?

Ritka szavakat gyűjtök, metaforákat, városok illatát,

mint ahogy Schumacher halmozta fel
versenyautóit,
kezeslábasait, a sok trófeát.
.................................
Csak a csókban érzed ezeket az ízeket,
a felbolydultság zűrzavarában,
az imákban.
S ha megláncolják is kezed,
a szabadon száguldó
gondolattal működik képzeleted,
új világot teremthetsz,
új határt a fényűző szónak,
dimenziót,
látványt,
fényességet
a feléd igyekvő jelentésnek."

A sportoló csak eszköz a gondolati tartalomhoz, amelyből a gondolat szabadsága sejlik fel?

A síbalesetet szenvedett Schumi (Schumacher) az őt körbelengő legendák szerint sportautókat is gyűjt(ött). Én bélyegeken kívül nem gyűjtöttem semmi mást. Az apropót a versírásra egy újságcikk adta, amely sportautó-gyűjteményekről szólt. Képzettársításom a szavak, illetve azok jelentésének gyűjteményével csak játék, amelyben kedvem lelem. Képzeletem mozgási teret, szabadságot ad a szónak. A börtönbe zárt Anicius Manlius Severinus Boëthius is ezt teszi – Nagy Theodorik gót király árulásért fogságba veti – s ő Kr. u. 523-ban, mialatt kivégzésére vár, képzeletével lebontja a börtön falait, kiszabadítja magát. Ezt meg is írja A filozófia vigasztalása című munkájában. De a versben több van ennél. Ha valaki kezébe veszi a kötetem, biztosan felfedezi, mennyi minden bújik meg a sorokban és a sorok között.

Márai Sándor azt vallja, az írás mágia. Ez ihletett meg, mikor a „Márai ébresztése" című verset írtad?

„Mágia" című novellájában Márai az írásról, annak értelméről, jelentéséről, válságáról és veszélyeiről, az író magányosságáról és áldatlan állapotáról értekezik. De nem csak ezekről. Tragikus hangja megdöbbentő, elgondolkodtató és vitatható. Ha valaki ismerte az írói mesterség minden csínját-bínját, azok egyike Márai volt. Leplezetlenül, keserűen, letargikusan, néhol emelkedett pátosszal, húsba vágó őszinteséggel ír arról, amiről egy írónak nehéz vallania. Ars poeticája ez a novella. Legalább harmincszor hallgattam meg, és minduntalan újabb és újabb részletet, információt, utalást és tanácsot, sarkítást és igazságot, lármát és örömoázist fedeztem fel benne. Csoda-e, hogy végtelenül szeretem, csodálom, tisztelem és értékelem Márait?

A vers lehet ajándék is? Mit gondolsz erről? Hiszen több olyan költemény van a kötetben, amelyet kortárs költőtársaknak ajánlsz születésnapjukra vagy csak úgy. Ilyen a Konrád Györgyhöz, a Mandics Györgyhöz, Pongrácz P. Máriához vagy Bogdán Lászlóhoz címzett vers.

Vannak életre szóló barátságok. Ilyen a Pongrácz Marikával és Mandics Gyurival kötött is. Pályakezdőként mindketten támogattak, segítettek, oktattak, neveltek. Mindkettőjüknek hálával tartozom. Konrád Györgyhöz és Bogdán Lászlóhoz pedig szakmabeli szálak fűznek. Mindkettőjük eddigi életművét kimagaslónak és fontosnak tartom. A nekik dedikált versek belső reflexiók az alkotásaikra, életpillanataikra. Ilyen évfordulókon eszmélek rá újra és újra, milyen gazdag a magyar irodalom, milyen sokszínű, változatos és izgalmas. Nincs a miénkhez hasonló kis nemzet a világon, ilyen hatalmas irodalommal. Tragédia, hogy minden évben elveszítünk a nagyjaink közül egyet-egyet.

Tavaly Kányádi Sándort.

Ez nekem nagy fájdalom, mert őt gyermekkorom óta ismertem. Kolozsvárott, Budapesten, fenn a Hargitán évente többször is meglátogattam, telefonon majdnem hetente tartottam vele a kapcsolatot. Tavaly a költészet napi ünnepségek után találkoztam vele utoljára. Jókedvű volt, koccintottunk is egy pohárkával. Sőt, még a fotelből is feltornászta magát, hogy valamilyen folyóiratot megmutasson. Sok mindenről beszélgettünk, de költészetről, versről nem. Inkább az életről. Amikor felemelkedtem, hogy elköszönjek, felállt, megölelt és arcon csókolt. Boldogan, jóleső érzéssel mentem ki az ajtón. Mikor a halálhírét meghallottam, elszomorodva, magamba roskadva ültem le a barbadosi terasz egyik székére. Váratlanul, minden előjel nélkül költözött el az árnyékvilágból. Még azt sem tudtam, hogy vakbélműtétre kórházba kellett mennie, olyan gyorsan történt minden. De a sebészeti beavatkozás akadályát is sikerrel vette. Gyógyulgatás közben hunyta le mindörökre a szemét. Ahogy ott ültem a teraszon, hirtelen eszembe jutott az utolsó látogatáskor adott ölelése és csókja. Megvilágosodott előttem, hogy korábban egyszer sem ölelkeztünk, csókoltuk meg egymást, csupán barátian elköszöntünk, kezet fogtunk. Búcsúja örökre a szívemben él, a róla őrzött emlékeim kincse marad.

Mit szimbolizál a fa, miért tér vissza olyan gyakran a verseidbe („A fák lelkiismerete"; „Narancsfák az égen")?

Megszemélyesítem a fákat. Emberi, szellemi, érzelmi tulajdonságokkal ruházom fel őket. Szimbólumdíszeket aggatok rájuk, képzeletbeli sétára hívom őket. Példaként itt van egy régebbi versem:

Logika


házam előtt
nyiszlett fa áll
röhög a markába reggelente
amikor futásnak eredek
nehogy lekéssem
a háromnegyed nyolcas villamost
mondtam neki a minap –
ilyenkor jön hogy kivágjalak –
rendben van vágj ki –
válaszolta a házam előtt strázsáló
nyiszlett fa
de akkor
reggelente
ki fog röhögni rajtad

Flaubert a Bovarynét egy újsághír alapján írta meg. Az újsághír költőt is megmozgathat, a „New York-i ballada" ilyen vers: epikus sodrású szabadversként olvasom, elmesél egy történetet. Mi határozza meg, hogy vers, nem pedig novella lesz egy ötletből? Ez a történet prózában is elképzelhető, valamiért mégis versben írtad meg. És erről az is eszembe jutott, hogy a Füst című köteted novellái balladákká is átírhatók, rengeteg költői képet használsz azokban az írásokban.

Hét évvel ezelőtt jelent meg a Füst. Úgy múlt ki, annyira észrevétlenül tűnt el a magyar olvasók figyelmének süllyesztőjében – szinte fájt. Egy adott pillanatban az a hír keringett rólam, hogy plagizáltam Lénárd Sándor írásait. Meg is örvendtem ennek. Gondoltam, végre a figyelem előterébe kerülnek a novellák, és lesz egy igazi sikerkönyvem.

Elnézést, hogy megszakítalak. Úgy tudom, a Vanda örök (Míg gondolom, hogy létezem) és Az éj puha teste igazi sikert aratott a könyvpiacon.

Valóban, mindkettőből összesen több mint huszonkétezer példányt adtak el. De a Regálból még ötszázat sem, mert ahelyett, hogy kitették volna a pultokra, a raktárakban porosodott, míg az Ulpius-ház Könyvkiadó tönkre nem ment. Még most is van belőle a raktárban, ha azóta be nem zúzták, vagy ötszáz kötet. Aranyvillamos című verskötetem a Kalligram Kiadónál négy kiadást ért meg. De azóta is csak azt hallom Mészáros Sándor barátomtól, hogy nincs szükség verskötetekre, már nem olvasnak verseket. Véletlenül sem mondja azt, hogy rossz, unalmas, érdektelen köteteket írok. Ugyanakkor a könyveim nem láthatók a könyvüzletek polcain. Igaz, kevés a recenzió is róluk. Az utóbbi évtizedben majdnem visszhangtalanul jelennek meg a könyveim, pedig minden évben van egy vagy két új kötetem. Ezek után mi jut az eszébe minden épeszű embernek? Nos, az, hogy nincs mit keresnie az irodalomban, hogy egy számkivetett.

Akkor miért vagy az Irodalmi Jelen portálon az első három legolvasottabb szerző között?

Ez számomra is rejtély. Márai szavaival vigasztalom magam: van száz olvasóm, máris a mennyországban érezhetem magam.

Megmaradni

Első regényed, a Míg gondolom, hogy létezem filozófiai esszéregény. Már az induló köteteidben is megjelenik a filozófiai hangolású líra. Említetted, hogy amikor Kolozsvárott tanultál, illetve a balettintézetben voltál pedagógus, a könyvtárban filozófiai könyveket bújtál, s aztán később, Kanadában elvégezted a filozófia szakot, ami bevallásod szerint az üzleti életben is segített. A Soha véget nem érő szeretkezés több ilyen filozofikus verset tartalmaz, melyek felkavarják az olvasót: „A gondolat bőrén", a „Dizájn", a „Sehová", a „Derű", „A gondolat viperái" például. És hát van egy olyan versesköteted is, amelynek Lábatlan idő a címe. Hogyan párosítható az egzaktabb filozófia a légiesebb költészettel?

Szerintem majdnem minden versben van bölcseleti sejtmag, hajtás. A nyelv logikán alapszik. A logika kicsit játék, kicsit matematika, de érzelmi töltete is van. Kedvére játszhat tehát bárki a nyelvvel, a szavakban rejlő indulatokkal, tűzzel, akarattal, reménnyel. A képzeletnek nincsenek határai. Ezért bármilyen kombináció, végkifejlet, eredmény meglepetést hozhat, a döbbenet erejével ajándékozhat meg bennünket. A lábatlan idő például szimbólum is, kép is, érzelem is. Csak el kell képzelni azt a valakit vagy valamit, aminek járnia kéne, de nincs min. És mégis jár, mozog, telik, mér, meghatároz. Üdvözít és ítélkezik. A transzcendentális világ transzcendentális mozgatórugói. És bánt, elkeserít, hogy nem tudom megérinteni, megkötni, megállítani. Az idő kézen állva jár. Örökmozgó...

A kötet záróciklusa, az Idő-karmester egyfajta tisztelgés, elhunyt írók és művészek a címzettjei, köztük van Kertész Imre, Esterházy Péter, Csoóri Sándor, Bodor Pál, Kocsis Zoltán, Kilin Sándor és három, 1956-hoz köthető vers. Érdekes, hogy az utóbbiak ebben a ciklusban kaptak helyet...
„Tízmillió magyar szívet itthon,
hárommilliót az elszakított országrészeken,
kétmillió kivándorolt magyar szívét
őrizem a szívemben" – zárjuk ezzel a versszakkal beszélgetésünket, amely a „Mint aki nem fut mindhiába" című versed része. Ennek kapcsán kérdezem: mi lenne az a szó, amely lélekben egységet teremtene széthúzás, gyűlölet helyett ennyi magyar között a világon és a történelmi Magyarországon egyaránt?

– MEGMARADNI! A minden áron való megmaradás akarata! Kis nép, kis ország vagyunk. Minden magyarra szükségünk van az összefogásban, abban az állandó harcban, hogy megmaradjunk, mint nemzet, mint ország. Elődeink számtalan tévedését és hibáját nem tudjuk már kijavítani, de gyarapodni számban, szellemiekben, anyagiakban a mi kötelességünk. Elsősorban magunkkal szemben. Amit magunkért teszünk, azt mindenkiért is tesszük. Amikor tükörbe néz az ország, abban a tükörben a mi arcunk is látható.