Hárommillió konfetti

Mint interaktív színházi előadás közönségének egyik tagja, velem már minden elképzelhető dolog megtörtént. Harcedzett veterán vagyok, de most úgy jártam, mint az öreg bácsi abban a bizonyos a viccben, akit felvitt magával a mezőgazdasági pilóta: ezt azért nem gondoltam volna. Tudtam, hogy lesz hóvihar a produkcióban, de azt gondoltam, hogy a színpadon, és nem a nézőtéren. Persze a Slava's Snow Show legnagyobb értéke nem a nézők szüntelen provokálása, hanem a kifinomult artisztikum. A bohócok eredetileg a színház világából érkeztek a cirkuszéba, Szlava Polunyin visszaadta nekik a színész méltóságát.

Ki tudja, hogy meddig fogjuk még újcirkusznak nevezni a műfajt? A Cirque du Soleil 1984-ben alakult, de már nekik is voltak példaképeik. Többek között azok az orosz cirkuszok, ahol nemcsak egymás után következtek a műsorszámok, hanem egy történetbe vagy valamilyen megkomponált, egységes világba illeszkedtek. Tulajdonképpen a hetvenes években egymástól függetlenül a világon több előadó kezdett kísérletezni azzal, hogy a színház irányába vigye a cirkuszi előadásokat. Közülük vált legismertebbé a Cirque du Soleil kíméletlen törekvésével a minőségre, és nincs mit tagadni rajta a tudatos, következetes menedzsmentjével és marketingjével: a világban jelenleg is tizenkilenc műsoruk turnézik, kivéve azokat, amik Las Vegas-ban láthatók állandó helyszínen.

Az újcirkusz már nem is olyan új, de a világ nem unt még rá, sőt...

2012-ben a Recirquel című produkció magyar artisták egyszeri kísérletének indult, ma már az állandó Recirquel Társulat több produkciójával járja a világot, és rendszeresen láthatók a Művészetek Palotájában is. A Recirquel Társulat sikerén felbuzdulva pedig több másik magyar csoport is próbálkozik, hogy megkapaszkodjon az újcirkuszok nagyon erős mezőnyében. A Nemzeti Színház a VI. Nemzetközi Színházi Találkozó alkalmából elhozta Magyarországra a világhírű Szlava Polunyin ikonikus előadását, ezzel megkezdődött a május 5-ig tartó MITEM, amely huszonhárom kiemelkedő színházi produkciót vonultat fel. Szlava Polunyin nem is az apja, hanem a nagyapja az újcirkuszmozgalomnak, bár ő nem artistaként indult, hanem a bohóctréfát emelte a művészszínház színvonalára.

A sárga bohóc itt éppen önmagával telefonál Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Franciaországban nem volt korábban intézményesített cirkuszművészeti képzés, a kulturális minisztérium és Châlons-en-Champagne városának (Párizstól kétszáz kilométerre, keletre fekszik) együttműködésének köszönhetően 1985-ben létrejött a Nemzeti Cirkuszművészeti Központ, amely az alapképzésen túl mesterkurzusokat szervez, és kutatási részlege is van. A nyolcvanas évek végén az intézmény vezetője az a Guy Caron volt, aki megalapította a kanadai Nemzeti Cirkusziskolát, és egy ideig a Cirque du Soleil művészeti vezetője is volt. Neki és utódainak köszönhetően a francia Nemzeti Cirkuszművészeti központ képzése egyre inkább a művészet felé tolódott el. A hatalmas számú jelentkezőből kiválasztott kivételes képességekkel rendelkező diákok amellett, hogy képessé váltak artistamutatványok kidolgozására, színészetet, táncot és zenét is tanultak.

Az 1995-ben diplomázó osztály (tíz fő) vizsgaelőadását Nagy József rendezte, és A kaméleon kiáltása akkora siker lett, hogy több évre megoldotta a végzősök elhelyezkedésének kérdését, mert ezzel a produkcióval turnéztak szerte a világban.

A Cirque du Soleil a leghíresebb újcirkusz, de inkább színvonalas show-műsorokat hoznak létre, ezt mutatja az is, ahogy Las Vegas világába beilleszkedtek. A kaméleon kiáltása tökéletes találkozása volt táncszínháznak és cirkusznak. Nagy József a Vajdaság élénk avantgárd művészeti életében kapott inspirációt. Budapesten tanult képzőművészetet és klasszikus pantomimet. További fejlődése érdekében Párizsba költözött, ahol a pantomim mellett megismerkedett a kortárs tánc különböző irányzataival. 1987-ben, harmincévesen nagy szenzációt okozott első saját koreográfiájával (Pekingi kacsa), majd saját társulatával kifejlesztett egy rá jellemző, egyedi stílust. Egy-egy előadásnak mindig van valamilyen irodalmi alapja, de szöveg nem hangzik el. Külön a produkcióhoz komponált zenére mozognak a táncosok, de komoly színészi teljesítményt is nyújtanak közben. Rendkívül sűrű atmoszférájú, filozofikus mélységű előadásokat hozott létre Nagy József (a nemzetközi művészeti életben Josef Nadj formában írja a nevét), akit mindig is foglalkoztatott például az ember viszonya a gravitációhoz, sokszor komoly kihívások elé állítva ezzel társulata tagjait.

Amikor a színházművész Nagy József látomásai megvalósításához artistákat kapott, akkor valami varázslat jött létre. A nézőnek többször az volt az érzése, hogy újra kell gondolnia a gravitációról alkotott fogalmait.

Nem artisták csináltak kunsztokat, hanem színészek teremtettek egy szürreális világot, hiszen az újcirkusz szellemében nevelt fiatal művészek tudtak táncolni, színészként magabiztosan teremtettek figurákat, helyzeteket. Különböző hangszereken játszottak nem akármilyen színvonalon. Pontosan megformálták Nagy József alkotói világának melankolikus bohócfiguráit, akik például Samuel Beckett műveiből is ismerősek lehetnek.

Hirtelen szappanbuborékok lepik el a színpadot, tényleg bármi megtörténhet Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Szlava Polunyin hasonló utat járt be Nagy Józsefhez abból a szempontból, hogy klasszikus pantomimet tanult, majd ennek korlátait érzékelve máshol keresett inspirációt, és ő a bohóchagyományból merítve érkezett el a művészszínházig. A bohócok egyébként eredetileg a színházból jöttek, csak aztán valahogy a cirkuszban kötöttek ki, a karikán átugró oroszlánok meg a cilinderből nyulat előhúzó bűvészek között. Kicsit méltatlan helyzetbe is kerültek azzal, hogy a bohóctréfákat sokszor már tölteléknek használják a porond átrendezése alatt. Az 1500-as években a mindig is létező vásári mutatványos hagyomány találkozott a reneszánsz által újra felfedezett antik világ komédiáival, és létrejött a commedia dell'arte műfaja. A kifejezésben előforduló „művészet” (arte) szó mutatja, hogy a műfaj művelői elhatárolták magukat az ilyen-olyan csepűrágóktól.

A commedia dell'arte évszázadokig jelen volt az európai színházi életben,

az olasz társulatok turnéztak, sőt, le is telepedtek Franciaországban. A nyelvi problémák áthidalására megszületett a némajáték. Ezt a színházi formát az 1945-ös Szerelmek városa című filmből lehet megismerni, amelyet különböző szavazásokon rendre beválasztanak minden idők legjobb francia filmjei közé. A nagy francia színész, Jean-Louis Barrault (1910–1994) a főszerepben bebizonyítja, hogy nemcsak színésznek kiváló, de pantomimesnek is. Nem csoda, hiszen a modern pantomim megalapítójánál, Étienne Decroux-nál (1898–1991) tanult. Ő jónevű társulatban játszó, elismert színész volt, de aztán idealistává és fanatikussá vált, a régi némajátékot módszeresen továbbfejlesztve egyfajta minden sallangtól megváló, tiszta színházról álmodott, amelyet csak az emberi testek hoznak létre. Decroux egész estés, történetet elmesélő pantomimet tűzött ki céljául, de a gyakorlat bebizonyította, hogy ez a fajta színházi technika csak rövid jelenetekre alkalmas.

Közben a commedia dell'arte műfaja eltűnt a színházi kultúrából, de állandó figurái közül a legnépszerűbbek, a vicces szolgák önállósodtak, belőlük lettek a bohócok.

Harlekin hagyományos, rombuszmintás jelmeze onnan ered, hogy nagyon szegény lévén, a ruhája tele volt foltozással. De például még Shakespeare is alkalmaz a „vicces szolga” hagyományát követve bohócokat, és nemcsak a vígjátékaiban: gondoljunk csak a Hamlet-re, milyen bohóctréfát ad elő a két sírásó a temetőben.

A zöldek hol ellenségesek, hol barátságosak a sárga bohóccal Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

A pantomimnek és a bohóctréfának is megvannak a maga korlátai. A most 68 éves Vjacseszlav Ivanovics Polunyin teljesítménye azért színháztörténeti jelentőségű, mert hosszú fejlődési utat bejárva művészszínházi előadásokat tud létrehozni a hagyományokat továbbfejlesztve. Sőt, számára a bohóclét egyfajta hitvallás is. A felnőttekben is fel akarja szabadítani az elnyomott, játékos gyereket, a karneváli hangulat önfeledtségével szembeszállni minden negatív dologgal. Polunyinra gyerekkorában Charlie Chaplin filmjei voltak nagy hatással. Mérnöki tanulmányokat folytatott, mellette pantomimmel foglalkozott. Ennek technikai alapjait használta bohóctréfákhoz. Húsz évig volt tagja az Alakoskodók nevű társulatnak, a televíziós szereplések nagy népszerűséget szereztek neki. 1989-ben a társulat feloszlott: nagy ünnepség keretében a tagok a nevükkel ellátott koporsókat dobtak a Néva folyóba.

Szlava Polunyin már korábban is szervezett nagyszabású rendezvényeket, amit a kommunista diktatúra gyanakvással figyelt.

1982-ben nyolcszáz bohóc és pantomimes vonult fel az akkor még Leningrád nevű város utcáin. 1987-ben kétszáz résztvevője volt az utcaszínházi fesztiválnak ugyanitt. 1989-ben Szlava Polunyin vezetésével fél évig úton volt a Béke Karavánja, a legkülönbözőbb nemzetiségű művészek tartottak utcaszínházi előadásokat európai városokban. Polunyin iskolát is alapított Bolondok Akadémiája néven, és amikor anyagi problémák akadályozták a működését, akkor tulajdonképpen kényszerből lett világhírű, ugyanis pénzre volt szüksége. Nemzetközi társulattal létrehozott két előadást, a Slava's Snow Show-t és a Diablo címűt, amelyek a kilencvenes évek közepe óta járják a világot, nagy sikert aratva már több mint nyolcvan országban.

Vízzel is lefröcskölik a nézőket, de senki sem sértődik meg Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Még a commedia dell'arte-ból került a bohóchagyományba a két típus. A piros bohóc, aki aktív, domináns, és a fehér bohóc, aki gyámoltalan, melankolikus. Szlava Polunyin még a nyolcvanas években kifejlesztette saját figuráját, a sárga bohócot. Ő is aktív, mindig van valami célja, de folyton akadályokba ütközik, küszködik a körülményekkel. Valahol talán a piros és a fehér bohócból is hordoz magában tulajdonságokat. Polunyin speciális ruhát fejlesztett ki: zsákszerű, buggyos jelmez, amely elfedi a test körvonalait, a bohóc bravúros mozgással az engedelmes textilből alkotja meg éppen aktuális testét. Még a testmagasságát is tudja változtatni. Egyszerűen elbűvölő. Ahogy az egész előadás az. Tizenöt másodpercenként van benne egy új ötlet, ami persze poén is. Bármi megtörténhet, semmi sem az, aminek látszik. Képzőművészeti igénnyel van megalkotva a látvány, végig szól a zene, jobbnál jobb művek a zenetörténetből. A Diablo komorabb mű, a halál is megjelenik benne,

a most Budapestre elhozott Slava's Snow Show arra a gyermeki örömre épül, amit a hóesés tud kiváltani.

A besavanyodott, praktikussá vált felnőttnek nyűg a hó: nehéz közlekedni, el kell takarítani a járdáról. Sokunknak lehet olyan emléke, hogy elkezd esni a hó, és az óvodás csoport vagy az iskolai osztály az ablakhoz tódul, nem lehet őket megfegyelmezni. Vagy a már vacogó gyereket alig lehet beparancsolni az udvarról, pedig már mindene elázott. Csak az előadás második fele épül a havas témákra, de az önfeledt öröm az első részben is jelen van. A másik fontos elem a közönséggel való kapcsolatteremtés, ami egészen magas fokon működik, mondjuk huszonöt év alatt volt is idő kifejleszteni.

A nézőkre bízza magát a főszereplő, akik elképesztően jól reagálnak Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Művészszínházi fesztivál műsorában szerepel a produkció, talán azért is tart este fél kilenctől fél tizenegyig, hogy ezzel is jelezzék, nem gyerekekre számítanak közönségként. Ennek ellenére azért jó néhány gyerek is jelen volt az előadásnak helyet adó Fővárosi Nagycirkuszban. Ők már az elején teljesen megvadultak. A felnőttek közül is aztán egyre többen. A főszereplő sárga bohóc mellett zöld bohócok jönnek-mennek a színen. Szürreális jelmezüket ők is maximálisan kihasználják, és provokálják vagy cinkosukká teszik a közönséget. Egyébként a főszerepet ezen az estén nem Szlava Polunyin játszotta, ő békésen ült a nézőtéren. Ördögi módszerrel éri el, hogy minden előadás más legyen, és ennyi idő alatt ne szürküljön el az előadás, amely amúgy is tele van improvizációkkal. A mester kezdés előtt fél órával szokta kihirdetni, hogy aznap ki fog játszani a társulatból, és kinek melyik szerep jut. Senki sem érezheti magát biztonságban a nap folyamán, fél órája lesz csak felspannolni magát a bevetésre.

Persze mindenkin látszik, hogy kőkemény alapjaik vannak klasszikus pantomimből, és otthonosan mozognak az előadás világában, bármi is a feladat.

Akármelyik klasszikusokat játszó színházi társulat megirigyelhetné ezt a felkészültséget, és azt a varázslatot, ami bármiféle színház célja: hogy együtt lélegezzen a közönség az előadással. Az egyik zöld bohóc egyetlen szó nélkül megérteti a nyolcszáz nézővel, hogy azt várja tőlük, hogy a hangjukkal illusztrálják a mozdulatait. Ha elégedetlen az eredménnyel, akkor megismétli. De ritkán kell korrigálni.

Egymást nem ismerő emberek tömegesen ugyanazt a hangot adják ki egy zöld kabátos színész kézmozdulatára.

A sárga bohóc egyszer csak minden előzetes jel nélkül, a színpadról leugorva a nézőtéri székek támlájának tetejére lépve, a bizonytalanságot megjátszva futni kezd. Kész életveszély: neki is, a nézőknek is. A nézők elképesztő jó ütemezéssel nyújtják fel a kezüket a bohócé felé, hogy mindig megtartsák. Hiába tudjuk, hogy ez egy profi artista, és nyilván nem fogja veszélyeztetni a közönséget: maga az a pár másodperc hátborzongató, tényleg úgy tűnik, hogy mindjárt leesik, és csak azon múlik minden, hogy ösztönösen jól reagálnak a nézők.

A mester a MITEM megnyitójával volt elfoglalva az előadás előtt, ezért nem ő volt a főszereplő, de 68 évesen is képes a fizikailag nagyon megterhelő feladatra Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Szlava Polunyin azt gondolta, hogy egy nemzetközi turnéval keres annyi pénzt, hogy folytatni tudja az elmélyült műhelymunkát, de ez a turné csak nem akar véget érni. Közben ő lett a nagy múltú szentpétervári cirkusz művészeti vezetője, és megvalósította egy másik álmát is. Párizs közelében létrejött a Moulin Jaune (Sárga Malom, nyilván utalás a Moulin Rouge-ra), amely színház és elvarázsolt kastély keveréke, a bohóckultusz szentélye. A MITEM megint egy élő legendát hozott el Budapestre, a világ egyik legnagyobb bohócát, aki tökélyre fejlesztette a mesterségét. Bohóctréfák füzére a kétórás előadás, de mindenképpen helye van a művészszínházak között: frenetikus hatású ötletzuhatag fölényes magabiztossággal megvalósítva, és még az is belefér, hogy itt-ott picit lassuljon a tempó és némi filozófia megcsillanjon.

A havas jelenetekhez előadásonként hárommillió konfettit használnak el. A különböző helyszíneken még évek múlva is előkerülnek takarítás közben különböző sarkokból konfettik. Ahogy a nézők is emlékezni fognak még évek múlva is erre az előadásra.

Most végre láthattuk a „nagypapát”, a forrást, de tanítványaival, szellemiségének örököseivel már többször találkozhattunk Magyarországon. Az Alakoskodók tagja volt Anton Adaszinszkij, aki létrehozta a drezdai központú Derevo Társulatot. Ennek tagja volt Oleg Zsukovszkij is, majd önállósította magát, szólóival is fellépett Budapesten és Szegeden. Sőt, egészen különös színfoltja volt Vidnyánszky Attila Debrecenben készített kitűnő előadásának, a Mesés férfiak szárnyakkal című produkcióban is szerepelt. A Derevo tagjainak és Oleg Zsukovszkijnak a tökéletes technikai felkészültsége és életszeretetből fakadó, kifogyhatatlan játékkedve mögött felsejlik a mester alakja, aki még fiatalon, abban a Szovjetunióban, ami nem volt valami vidám hely, mégis arra tette fel az életét, hogy bohóc legyen.