A svájci ráadás - turnén a Nemzeti Filharmonikusokkal

2018.12.10. 21:26

A klasszikus zenei világ egyik fellegvárában mérettetett meg a Nemzeti Filharmonikus Zenekar. Svájcban el van kényeztetve a közönség: egymás után fordulnak meg a különböző zenei fesztiválokon és hangversenytermekben a világ legnagyobb és legjobb zenekarai. Ez pedig nem csak megszokássá, de elvárássá is vált az ottani hallgatóság számára. Csak a legjobbat szeretnék hallani, csak a legjobbaktól. Nos, a Hamar Zsolt vezette hangversenyzenekar nem csak, hogy mindennek megfelelt, de előadásaikkal elkápráztatták a svájci közönséget. A repertoár tekintetében kőkemény zenei kihívást, mondhatni, feladványt vittek számukra, némi kedves gesztussal.

Köszönöm szépen mindenkinek a próbát! Sok mindent láttam már a világban és sok helyen jártam már, de őszintén megmondom nektek, hogy a Nemzeti Filharmonikusok, jelenlegi formájában egyértelműen a legjobb hangversenyzenekarok közé tartozik - jelentette ki Hamar Zsolt szinte végtelen nyugalommal a hangjában. Szavai csak úgy visszhangoztak a luzerni KKL négyszintes hangversenytermében, a Jean Nouvel építész által megálmodott kultúrpalotában. A visszhanghoz kétségtelenül hozzájárult az is, hogy a terem hangzásvilágát az a Russell Johnson dolgozta ki, akit szerényen az akusztika egyik mesterének nevezhetnénk. 2007-ben bekövetkezett haláláig a világ legnagyobb hangversenytermeinek akusztikáján dolgozott. Így annak idején részt vett a budapesti Müpa kialakításában is. Na, de visszatérve Svájcba!

Alighogy elcsendesedett az imént említett mondatok visszhangja, Hamar Zsolt és a zenekar elkezdte próbálni a közönség számára meglepetésnek szánt ráadást. És már meg is töltötte a gyönyörű hangversenytermet Bartók Magyar táncok művének egy-egy részlete. Hogy valamit tudhat a kifinomult svájci közönség ízléséről a Nemzeti Filharmonikusok zeneigazgatója, ahhoz kétség sem fér. Hat évig élt Zürichben (ahol 2007-ben debütált az operában), volt ideje kiismerni őket. Nem is arról van itt most szó, hogy bármiféle gond lenne a svájci közönséggel, sokkal inkább arról, hogy a szervezőkkel közösen kiválasztott, második felvonásban eljátszott Liszt mű, a Faust-szimfónia nem könnyű darab. Maga a zenekar az elmúlt 20 évben háromszor játszotta mindössze (ebből a három alkalomból is először pont Kocsis Zoltánnal). Félelmetes összetettségű, hihetetlenül gazdag mű, amelynek nyomán oly sok operai ihlet kihajtott már a zenetörténet során, oly sokféle értelmezést nyert a darab, olyannyira mai napig érvényes zenei fogásokkal tarkított, hogy még Liszt zsenialitásával együtt is szinte felfoghatatlan az, hogyan tudott valaki ilyet alkotni. Gyönyörű, de nem adja magát egykönnyen a hallgatóságnak. Luzernben azonban minden együtt volt: hangok, érzelmek, gondolatok, közönség és zenekar, helyszín és hangulat. Minden.

Kotta a zürichi Tonhalle Maag színpadánForrás: Hankó Viktor - Origo

Kedves gesztusként Veress Sándor művet, a Threnost is műsorra tűztek. A 20. század nagyszerű zeneszerzője élete felét Svájcban töltötte, ahol mai napig nagy becsben tartják.

Amikor a backstage-ben, a monitoron figyeltem azt, ahogyan a karmester immár harmadjára is visszasétál a színpadra, akkor valami egészen nem e világi érzés lett úrrá rajtam. Hívhatjuk nyugodtan meghatottságnak vagy büszkeségnek is. Ez a visszasétálás ugyanis azt jelentette, hogy a káprázatos hangversenyterem kényes közönsége addig tapsolt, amíg el nem érte, hogy a Nemzeti Filharmonikus Zenekar egy ráadással kedveskedjen. Hallottam én már ráadást hangversenyen – otthon is, Bécsben is, Berlinben is, Sanghajban is, sorolhatnám. Ám valóban más az a ráadás, amikor egy magyar hangversenyzenekart éltet egy sokat látott közönség.

A Nemzeti Filharmonikusok próbálnak a svájci Luzernben, a KKL színpadánForrás: Hankó Viktor - Origo

A svájciak egy végletekig igényes kultúrrajongó nép. A zenekart kísérő ifjú zongorista, Louis Schwizgebel menedzserével beszélgetve rendkívül szimpatikus kép rajzolódott ki a svájciakról. Az Alpokkal körülölelt, elbűvölő és festői Luzern ugyanis mindössze alig több mint 80 ezres város, mégis egy akkora hangversenyterem áll a zenerajongók rendelkezésére, mint a Müpa (nem mellesleg nem csak akusztikájukban és méretükben, de megjelenésükben is rendkívül hasonlók). Az itteniek számára annyira fontos a gazdag kulturális kínálat, hogy a legnagyobb világsztárok részvételével szinte megállás nélkül zajlanak a különböző fesztiválok, kiállítások és egyebek. Nagyjából olyan pezsgésre kell gondolnunk, mint amit Budapesten tapasztalhatunk. Ez persze nem véletlen: a helyi közép- és felsőosztály komoly forrásokat biztosít a város számára, hogy ez így alakuljon.

A Kapellbrücke Luzern belvárosában. Európa legrégebbi fahídja 1333-ban épült. 1993-ban nagyobb része leégett, ám egy évvel később újjáépítették a svájciakForrás: Hankó Viktor - Origo

Ennek fényében talán az sem meglepő, hogy a zürichiek sem tudnak meglenni hangversenyterem nélkül. Amíg ugyanis a híres Tonhalle felújítási munkálatai zajlanak, addig felépítettek maguknak egy ideiglenes termet. Bevallom, hogy ez nekem csupán utólag derült ki, alapvetően ugyanis abban a hitben éltem, hogy egy kifejezetten modern, mondhatni már-már szemtelenül laza és fiatalos hangversenyterem az, ahol egymásnak adják a kilincset Daniel Barenboim, Joshua Bell és Tan Dun. Aztán kiderült, hogy nem: csupán arról van szó, hogy az átmeneti években is szükség van egy megfelelő akusztikájú helyiségre, tehát építettek egyet.

Gyűlik a közönség a zürichi Tonhalle Maagban. Az eredeti Tonhalle hangversenytermet több évre bezárták felújítás miatt, így addig is építettek egy ideiglenes termet.Forrás: Hankó Viktor - Origo

A Nemzeti Filharmonikusok svájci turnéjának első állomása volt ez, a Tonhalle Maag, amely rendkívül izgalmas környéken található. Egyrészt modern pénzügyi nagyvállalatok otthonát jelentő felhőkarcolók, másrészt műemléki finomsággal és igényességgel felhúzott egykori ipari épületek, harmadrészt pedig kortárs múzeumok és galériák sokasága található itt, ennek megfelelően nyüzsgő élettel.

Mindkét helyszínen a fiatal Louis Schwizgebel lépett fel szólistaként az együttessel. A kínai-svájci művészcsaládba született zongorista alig két hete koncertezett a Londoni Filharmonikus Zenekarral a Royal Festival Hallban. Ahogy Liszt Esz-dúr zongoraversenyét játszotta, kétség sem férhet ahhoz, hogy érzékeny, különösen tehetséges művészről van szó.

A szólista és a karmester öltözőjét jelző kiírások a Tonhalle MaagbanForrás: Hankó Viktor - Origo

Luzernben, még a hangverseny előtt arról beszélgettünk a muzsikusokkal, hogy vajon mitől jó egy előadás. Szó szót követett, túl voltunk a zongoristák billentésein, az akusztikai kihívásokon és minden egyében, ám végül csak eljutottunk oda, hogy a hallgatóság lelkében megszülető érzések azok, amelyekkel legjobban leírható egy előadás sikere. Schwizgebel mindent beleadott, teljes átéléssel tolmácsolta Liszt zongoraversenyét. Hogy milyen erővel összpontosított, az már azon is jól látszott (előre is elnézést a plasztikus képért), hogy még egy hosszútávfutót is meglepett volna, mennyire patakokban szakadt róla a víz.

Nos, a közönség nevében nem beszélhetek (bár mind Zürichben, mind Luzernben visszakövetelték az ifjú tehetséget), ugyanakkor azt el kell mondanom, hogy engem megtalált a fiatalember játéka. Egy darab lehet bármilyen briliáns kompozíció, ha nem értő kezek nyúlnak hozzá. Hogy Svájcban sem a zenekar, sem a szólista részéről nem férhetett kétség ahhoz, hogy értő kezekbe került Liszt zongoraversenye, azt számomra az is jelezte, hogy az előadás során egy mesésen gazdag érzelmi utazásra rántottak magukkal. Képek és hangulatok sorozata talált meg, öröm és bánat ért utol, elmerengtem, felemelkedtem, hosszan sorolhatnám, de röviden a lényeg az, hogy a lelkem húrjait pengették, belső világomra rezonáltak az előadással. Nagyon szép és nem túl gyakori élmény ez.

A Nemzeti Filharmonikusok próba közbenForrás: Hankó Viktor - Origo

Meg persze már-már túlzóan idillinek hathat az, hogy az első két nap borongóssága és esőssége pont a luzerni napra illant el, hogy végre a nap is kisütött, de az igazság az, hogy minden tekintetben ekkor tűntek el a felhők. Nyilván nem szabad túl elhamarkodottan fogalmazni, de könnyen lehet, hogy a luzerni KKL közönsége a Nemzeti Filharmonikusok legfontosabb pillanatainak egyikét kaphatta most meg. Ennél nagyobb ajándékot pedig nem is vihettek volna.