Gyöngyösi Leventétől, "csak" azt várják, hogy teljesen újat és zseniálisat írjon

Kodály és Bartók után nagyon nehéz kóruszenét írni Magyarországon - többek között ezt mondta az Origónak adott interjújában Gyöngyösi Levente zeneszerző, akinek már 17 évesen bemutatták az egyik művét a Zeneakadémia nagytermében. Aztán hét évvel később szintén az ő műveit játszotta a magyar Állami operaház is, hat alkalommal. Minden alkalommal telt ház volt. Idén szilveszterkor pedig az ő művét játsszák a Erkel Színházban. Közben pedig - ahogy fogalmaz - élete egyik legfontosabb művén dolgozik, Az ember tragédiájából ír nagyoratóriumot.

Korábban azt mondta, hogy háromévente gyűlik össze annyi új darabja, hogy belőlük egy egész estés koncertet lehet tartani. Ez most megtörtént néhány hete. Ilyenkor új időszámítás kezdődik?

Nos, azért ez nem ilyen szigorú. Volt a mostani koncerten 2011-es mű, és 2018-as is. Az ember igyekszik úgy válogatni, hogy jól fel legyen építve a műsor, érdemes minél többfélét mutatni.

Gyöngyösi Levente, zeneszerző Fotó: Csudai Sándor - Origo

Az ön munkássága nagyon tág zenei időintervallumot ölel fel. Legutóbbi nagy művében, A Mester és Margaritában például rock motívumok is megjelentek.

Ez egy kicsit radikálisabb, ez ugyanis egy opera-musical: olyan kortárs opera, amelyben rockbetétek találhatóak, melyek bizonyos eseményekhez, személyekhez kötődnek. Woland, a sátán például egy Aerosmith-ihletésű rockszámot énekel.

Így fordulhat elő, hogy a két egymástól nagyon távolinak mondott műfaj, a kortárs komolyzene és a rock egészen szépen együtt él a műben, a szimfonikus mellett van benne egy ötfős rockzenekar is.

Én egyébként hallottam az Aerosmitht élőben játszani New Yorkban – lenyűgöző élmény volt.

Azt mondja, hogy Aerosmith-ihletésű szám. Ma, amikor annyi impulzus ér minket, irodalmi, zenei, nem lehet, hogy ez a legnehezebb, valami teljesen újat kitalálni?

Ez nagyon nagy kihívás! Ha belegondolunk, hogy például Mozart idejében nagyon sokféle zenét írtak, de azért mindenki, aki zenét írt, beletartozott egy zenei közegbe, amelynek a konvencióitól radikálisan nem térhetett el... Bizonyos fajta kereten belül voltak szabadok. Ma mindenki olyan stílusú zenét ír, amilyet csak szeretne, a legkülönfélébb stílusú zenék léteznek egymás mellett. A túl nagy szabadság sokszor kifejezetten gátlólag hat.

El is várják öntől, illetve elvárja saját magától, hogy olyan darabot írjon, amit előtte soha senki?

Az elvárások meglehetősen nagyok.

Tőlünk alapvetően azt várják el, hogy olyat írjunk, mint előttünk soha senki, és hogy az zseniális legyen. Csak ennyit. Nem nagy ügy (nevet).

Nem véletlen, hogy ebbe a legtöbb zeneszerző bicskája mostanában sokszor beletörik. A korlátlan szabadság szerintem a művészembernek inkább rossz, mint jó. Ha vannak keretek, azokat sokkal könnyebb kitágítani. A legnagyobb problémája egy mai zeneszerzőnek, hogy hogyan lehetne saját stílusa.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Ön tanított közel egy évtizedet a Zeneakadémián és zenei szakközépiskolában: zeneszerzést, partitúraolvasást, hangszerelést és zeneelméletet. Azt gondolom, hogy utóbbiakat meg lehet tanítani, de a zeneszerzést is?

Persze. A zeneszerzés bizonyos alkotóelemei teljességgel taníthatóak, nagyon hasonlítanak mondjuk az építészethez vagy a festészethez: formatan, előtér-háttér stb. Egy zeneműnek is van épülete.
Arra is meg lehet tanítani valakit, hogy a megszokottól eltérjen.

Mert maradva a hasonlatnál, azt értem, hogy a ház alapjai és a falak meglesznek, de mitől lesz az épület különleges, egyedi, más, mint a többi? Itt jön be a tehetség?

Körülbelül igen. Mert azt el tudom mondani, hogy milyen kockákból lehet dolgozni. Tudom gyakoroltatni, tudok adni egy rálátást, képezhetem formailag, harmóniailag, mutathatok nagy zenéket, és elemezhetjük, hogy az mitől jó, mitől működik. De nem lesz mindenki Ronaldo.

Nemcsak tanítja, sokszor hangszerel is műveket. Az is az íráshoz hasonló kreativitást igényel?

Próbáljuk lebontani. A hangszerelés számomra egy nagyon érdekes rutinmunka. A hangszereknek van hangterjedelmük. Azt, hogy melyik hangszeren mi szól jól, egy idő után el lehet sajátítani. Nagyon sok olyan zeneszerző van, aki elsősorban hangszerelő – azt sokkal könnyebb megtanulni. Az ember kap egy felkérést, hogy írjon egy művet, akkor mit csinál először? Nyilván ír egy tervet. Ha szöveges műről van szó, akkor a szövegnek a jelentésén gondolkodik, eltervezi, hogy hogyan fogja formába önteni. Ha hangszeres műről beszélünk, tervet akkor is kell készíteni. Ezután jön a legnehezebb része, amikor ezzel már kész vagyok, és tudom, hogy mire megy ki a játék, milyen hangulatú zenék lesznek benne, mi hová tart a műben, akkor jön a neheze, mert ott áll 500 üres ütem, egyetlen hang sincs még benne és a lehetőségek végtelenek.

Jól érzem a válaszaiból, hogy önhöz közelebb állnak azok a darabok, amelyekben megszólal az emberi hang is, van bennük ének?

Persze, ez nem vitás! Engem igazából nagyon sokan tartanak kóruszeneszerzőnek, mert a kórusdarabok teszik ki az életművem legnagyobb részét.

Ezt előre eldönti az ember?

Nem, ez így alakult. Én Orbán Györgyhöz jártam a Zeneakadémián, aki ma Magyarország legjobb kórusszerzője, Kocsár Miklós mellett. Ő volt olyan szemérmes, hogy nem mutatott saját darabokat. Aztán negyedik éves egyetemistaként hallottam egy koncertet, ahol elénekelték az egyik darabját, és nagyon megfogott. Kodály és Bartók után nagyon nehéz kóruszenét írni Magyarországon, mert azt a fajta stílust ők meglehetősen kimerítették. Bárki, aki Magyarországon kórusművet ír, hozzájuk viszonyul valamilyen formában. Azért volt elementáris élmény Orbán darabja, mert mindössze másfél perc alatt egy teljes univerzum szólalt meg benne. Egy kórusműnek pont az a lényege, hogy nagyon rövid idő alatt létrehozzon egy kis világot.

Akkor is létrehoz egy kis világot, amikor hozzáír egy befejezetlen, például Mozart-darabhoz, vagy az ő világát képzeli oda?

A második. Ott nem az a feladat, hogy megmutassam, hogy én milyen ügyes vagyok, hanem hogy úgy tűnjön, mintha azt Mozart fejezte volna be.

Itt jön az, hogy nincs az a fajta mozgástér, amiről már beszéltünk, hogy azt ír, amit csak szeretne?

Nincs, de közben meg nagyon is van. Igen érdekes dolog belebújni valakinek a bőrébe. Szerintem ebben én mindig is jó voltam. Sok kitűnő zeneszerző kollégám nem szerette a stílusgyakorlatokat – én ezt mindig közel éreztem magamhoz.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Az egy visszaigazolás az életében, hogy rendszeresen hívják zsűrizni kórusversenyekre, hogy az ön véleménye döntő? Így volt ez 2012-ben Cincinnatiben, ahol egy óriási rendezvényen zsűrizett, de azóta erre felkérték már Oroszországból is, és többször Magyarországon.

Borzasztóan megtisztelő, hogy felkérnek, mert a zsűriben általában kóruskarnagyok ülnek, én pedig csak kórusdarabokat írok, igaz, viszonylag sokat. Jövőre van egy fantasztikus terv: Japán és Tajvan közösen terveznek egy-egy kórusversenyt, és ott leszek zsűritag. Nagyon érdekes, hogy noha én nem vagyok kimondottan kórusszakember, a zsűribeli kollégáimmal legtöbbször ugyanaz a véleményünk, hasonlóan értékeljük a fellépő kórusokat.

Azt visszaigazolásnak, vagy a karrierjében egy fordulópontnak tekinti, amikor 2002-ben A gólyakalifa című művével a 2. helyet érte el egy, az Operaház által kiírt versenyen?

Fordulópont mindenképpen. Ha Magyarországon él az ember, és a Magyar Állami Operaház bemutatja az operáját, az nagyon nagy dolog.

Hat alkalommal is bemutatták, ha jól tudom.

Úgy, hogy nem is kellett volna mindenképpen ezt tenniük. Én ugyanis a millenniumi operapályázaton egész estés kategóriában a második díjat kaptam, ami óriási dolog egy 24 évesnek, viszont a 2. helyezett művet nem voltak köteles bemutatni, kicsit csalódott is voltam nyilván, hiszen úgy tűnt, hogy a mű elvész a homályban. Petrovics Emilnek azonban, aki annak a pályázatnak a zsűrielnöke volt, nagyon jó benyomásai voltak a műről, és 2005-ben megkeresett, hogy az Operaház bemutatná a művet.

Azt mondja, hogy akkor fiatal volt, miközben 17 éves volt, amikor első zenekari művét a Zeneakadémián bemutatták.

Szabó Tibor az, akinek nagyon sokat köszönhetek. Ő volt a Bartók Konzervatórium igazgatója akkor, aki látta bennem a lehetőséget, úgy érezte, hogy „ennek a gyereknek a pályáját egyengetni kell ennek a műnek az előadásával".

Nemrég jártam Vashegyi Györgynél, aki mesélt nekem arról, hogy hogyan dolgoznak együtt, hogy milyen jó, hogy egy élő zeneszerzővel dolgozhat együtt. De nyilván nem minden karmester ennyire lelkes ettől. Ön hogyan éli meg ezeket?

Két szemlélettel találkoztam: az egyik, hogy mennyire jó, hogy módunkban áll megkérdezni a zeneszerzőt, mire gondolt a mű adott pillanatában, a másik, hogy csak a halott zeneszerző a jó szerző, mert ő legalább nem szól bele semmibe.

Gondoljon bele: a karmesterek nem szoktak hozzá, hogy nekik még valakivel egyeztetni kell koncepcióról, előadásbeli kérdésekről, miközben ő ahhoz van szokva, hogy egy személyben felelős azért, hogy hogyan szólal meg egy mű a koncerten. Bejön egy másik dudás a csárdába, aki adott esetben még fontosabb is, mert ő írta a művet, amit előadnak. Ezt nem könnyen viseli némely karmester. Vashegyi György nem ilyen szerencsére, és természetesen ezt tartom követendő példának, vagyis hogy ha el tud indulni egy közös alkotómunka.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Mi az, amin most dolgozik?

Két fontos dolog van most az életemben: az Operaház felkérésére készítettem el az Órák nyitánya című művet, amelyet az Erkel Színházban mutatnak be január elsején. Ettől az elején egy kicsit ódzkodtam, de aztán megszerettem ezt a művet, és nagyon várom, hogy hogyan fogadják. Próbáltam könnyed és szellemes művet írni, hiszen az emberek azért mennek egy újévi gálakoncertre, hogy jól érezzék magukat, és ünnepeljék az új évet. Emellett elnyertem nemrég a Magyar Művészeti Akadémia alkotói ösztöndíját, amely három évre szól, és amelynek keretében Madách tragédiájából fogok írni egy nyolcvanperces nagyoratóriumot. Szeretnék bele egy magyar színt. Mindig is furdalta az oldalam, hogy vajon miért maradt ki a műből egy magyar szín? Ez egészen biztos az egyik legnagyobb szabású munka lesz az életemben.