Az öngyilkos kétségbeesés feltétlen bizalommá vált

2018.12.06. 09:02

Október végén mutatták be a Nemzeti Színházban hihetetlen sikerrel Az ember tragédiáját, Vidnyánszky Attila rendezésében. A főbb szerepekben – mások mellett – Berettyán Sándor, Ács Eszter, Berettyán Nándor, Csurka László, Szalma Tamás, Rubold Ödön, Tóth Auguszta, Fehér Tibor, Nagy Mari és Schnell Ádám látható. Gondolatok az előadásról.

Kezdjük egy közhellyel: az ördög a részletekben rejlik. Ha így van, hát jó sok lehet belőle. (Nem úgy, mint az isten, aki ugyan mindenütt jelen van – mégis egy és oszthatatlan. Mert már a görögök is isteninek tartották azt, ami végtelen, vagyis kizárja a megszámlálhatóságot.)

Vidnyánszky Attila rendezésében kilenc különböző Lucifer kíséri végig Ádámot és Évát a történelmi színeken. Van közöttük szépséges bukott angyal – öltözéke ugyanolyan, mint a három másik angyalé, csak fekete –, van bakancsos–atlétatrikós katonaszerűség, keménykalapos csibész, és olyan öregúr is, aki lehetne akár az Úr is – de az Úr csak mint hang van jelen: Sinkovits Imre hangja. Szép gondolat: talán ő már valóban ott van vele...

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Ráadásul a Luciferek sokszor átveszik Ádám helyét a történelmi színekben, például mindjárt a Fáraó is egy Lucifer – míg maga Ádám sokszor csak nézője a drámának.

És ennek a gondolatnak tökéletesen megfelel a díszlet, vagyis egy aréna, amelyet négy oldalról ülnek körül a nézők – akik így felkerülnek a színpadra is. Előttük–mellettük, szinte közöttük járkálnak a színészek, így aztán a helyzetük időnként nem sokban különbözik az Ádámot és Évát játszó fiatal színészekétől. És ha a térszerkezet szülte gondolatot tovább visszük, kiegészítve azzal, hogy ebben a játékban Lucifer és Ádám is beáll egymás helyére, a végeredmény, hogy bármelyik néző lehet Ádám vagy Éva.

Akárki – ez volt a címe az első fennmaradt színjátéknak, úgynevezett moralitásnak is. Nem fontos a név, az egyéniség, mert a sors – élet végén a halál – közös, ahogyan az erkölcsi tanulság is mindenkire vonatkozik. Akárki éppúgy tökéletes allegóriája a „minden egyes embernek”, mint az első emberpár, mindenki őse – nem elsősorban genetikailag, hanem ami a sorsot illeti –, éppúgy lehet tehát Lucifer, vagy egy fiatal színész, vagy akármelyik néző.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

A Tragédia egyes értelmezései szerint amúgy Lucifert úgy is lehetne tekinteni, mint egy olyan Ádámot, aki már végigment azon az úton, amelyen Lucifer vezeti – habár a gondolatmenet vége egy saját farkába harapó kígyó (!), vagy önellentmondás, azért van benne valami.

Másrészt a játék terét négy oldalról körbeülő nézők részévé válnak a helyszínnek is, hiszen mint a négy égtájat megidézik, vagyis tulajdonképpen – az egész világot. És éppen ez a helyszíne a Tragédiának: az egész világ, cselekménye pedig: a történelem, ráadásul nemcsak a múltbeli, hanem a jövő is.

Vegyük például az űrben játszódó színt: hogyan is tudhatta volna Madách, hogy a világűrbe utazni az ember számára nem álomkép lesz, amelyet a bukott angyal bocsát rá – felfoghatjuk korabeli sci finek is, a Falanszter- és az Eszkimó-színnel együtt –, hanem valóság? Mindössze 150 évvel a Tragédia megjelenése után. Hiszen milliomosok passzióból, pénzért kirándulnak az űrbe, nagyvállalatok pedig nemcsak az űrturizmus általánossá tételén dolgoznak, állítólag egyre nagyobb sikerrel, de például már két űrhotel terve is kész – az egyik 2022-től működne, és már sokan be is fizettek az ott eltölthető maximum két hétre...

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Tudni nem tudhatta, de egy zseni megsejthette, hogy az embernek a Föld egyszer már kevés lesz, és ki tudja, a Föld Szelleme meddig tudja – térben és időben – visszatartani.

Térben és időben is a végtelen tehát a Tragédia horizontja – és éppen a vállalkozás grandiózussága okozza az egyik nehézséget is: húzás nélkül az előadás több mint öt óra lenne. Ráadásul ez a szöveg hihetetlenül nehéz, nem is a régiessége, hanem a sűrűsége miatt: az emberiség múltját és jelenét, minden korszak lényegét áttekinteni úgy, hogy közben költői formában megjelennek az uralkodó eszmei áramlatok is, de azért emellett két ember sorsának, kapcsolatának többféle lehetősége is megjelenjen – a végeredmény olyan szöveg, amelyben kis túlzással a kötőszavaknak is súlya, jelentősége van. Ebből húzni? Hogyan?

Vidnyánszky Attila meglepő megoldást választott: a megmaradt, egyébként nem kevés szöveget tovább bonyolította. Az első három történelmi színt – a kereszténység előttieket – egymással párhuzamosan láthatjuk, így egymás mellé kerül az önkényuralom, a „milljók egy miatt”, az első néphatalom, vagyis az athéni demokrácia és a hanyatló Róma életérzése, a „carpe diem”. (Riasztó nézni ezt a színt arra gondolva, micsoda kultusza lett az elmúlt 10-20 évben a „most”-nak, az önsegítő könyvektől a Facebookra kiírt napi több ezer „élj a mának” álbölcsességig). Ettől a kaleidoszkópszerű szerkesztéstől aztán érthetőbb lesz minden, mert egymásnak felelve jelenítik meg a hegeli tézis – antitézis – szintézis egymásra következő fázisait.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Ráadásul a legfontosabb (tétel)mondatok többször is elhangzanak, elmondja egymás után a sok Lucifer, Ádám és Éva, vagy az éppen adott jelenetben őket helyettesítő színészek. Az ismétlések ritmikája pedig amellett, hogy nyomatékosítják az értelmet, olyan zeneiséget adnak a szövegnek, ami amúgy is sajátja az előadásnak. Vidnyánszky Attila nagyszínpadi rendezéseire általában jellemző a szimfonikus szerkesztés: mintha a színészek, a világítás, a díszlet és a konkrétan elhangzó zene is egy-egy hangszer lenne a zenekarban, és közösen hoznának létre egy (szó szerint) összhangot. Totális színház, úgy nevezik ezt másképpen.

Ilyen előadás volt a csodálatos Don Quijote, ilyen az első világháborúról szóló, korszakos Fekete ég – A fehér felhő, vagy a mára már nyugodtan mondhatni, hogy klasszikussá vált Mesés férfiak szárnyakkal, vagy egy másik remekmű, A szarvassá változott fiú, Törőcsik Marival és Trill Zsolttal, hogy csak néhány példát mondjunk. Ennek a szimfonikus szerkesztésnek egyik jellegzetessége, hogy az előadás szinte minden pillanatban többszólamú: több, akár egyenértékű jelenet zajlik egyszerre, és ezek egymásba játszanak; vagy, még ha van is egy fő jelenet, azok, akik a színen vannak, nem passzívan, félcivilként álldogálva nézelődnek, hanem ha már ott vannak, játszanak, minden pillanatban.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Ezért fontos és szinte önálló súlyú elem az ilyen előadásokban a díszlet, hiszen az arénaszerű elrendezés miatt a nézők bizonyos jeleneteket jobban látnak, illetve különböző helyekről máshogyan látható ugyanaz a jelenet (majdnem ugyanilyen a térszerkezete az Isten ostora című előadásnak is). Vagyis: mintha nem is egyetlen előadás lenne a színpadon. Képtelenség, hogy az ember egyszerre mindent lásson, és képtelenség, hogy a különböző helyeken ülő nézők ugyanazt lássák. (Nem csoda hát, hogy ezeket az előadásokat sokan többször is megnézik.)

A végeredmény egy hihetetlenül összetett, látványos és felkavaró előadás, amely szinte beszippantja a nézőt, aki már nem is úgy érzi, hogy kívülről néz valamit (ráadásul a színészeknek a Tragédiában szabad megszólítani a nézőket, leülni melléjük – ezt szívesen és gyakran meg is teszik). Másrészt a világítás, a színpadtechnika, amelynek köszönhetően minden mozog, egyik pillanatról a másikra hegyek, szakadékok, lépcsők keletkeznek és tűnnek el, illetve a tömegjelenetek dinamikussága miatt a látvány kifejezetten filmszerű. És erre a hihetetlen látványvilágra valószínűleg már csak azért is szükseg van, hogy a nézők ne fáradjanak el ilyen mennyiségű, és ennyire nehéz, noha kétségtelenül bámulatos szöveget végighallgatni.

Ha már végeredmény. Csak az a vég, csak azt tudnám feledni – mondja Ádám, és ez a Tragédia utolsó előtti mondata. Az utolsót: Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál, a darabban az Úr feleli. Az előadásban nem.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

A darab, bár a címében tragédia, műfaját tekintve nem az, hanem drámai költemény, amely semleges műfaji megjelölés. Könyvtárnyi szakirodalma van annak, hogy milyen történelmi és személyes indítékai vannak Madách pesszimizmusának – már ha pesszimistának tekintünk egy történetet, amelyben a főszereplő (az ember) mindig talpra áll, és tovább küzd, és a végén az életet választja. Dramaturgiailag persze nehezen is lehetne optimista a látásmódja, tekintve, hogy Lucifer szemszögéből látunk mindent, ő mutatja meg az ember sorsát Ádámnak, méghozzá azzal a céllal, hogy kétségbe ejtse, elfordítsa Istentől, és megfossza a hitétől.

Madách az utolsó pár percben többször is – mondhatni – csavar a hangulaton: Ádám öngyilkos kétségbeesése feltétlen bizalomra vált, majd mégis elfogja a kétség, majd ismét bizakodni kezd, ha nem is feltétlenül, itt hangzik el az utalás a végre, ami után az Úr hangja azt sugallja, van miért küzdeni és kiben bízni.
Itt mindenesetre a rendezőnek óriási a lehetősége és felelőssége is, hogy értelmezzen. Vidnyánszky Attila, akinek ez a negyedik Tragédia-rendezése, most sokkal optimistább hangon fejezi be, mint akár az előző, debreceni előadást. Akkor Ádám (Trill Zsolt) folyamatosan ugrált egy földhalom tetején – amelyből akkor és a mostani előadásban is életre kel az első emberpár –, hogy elérje a feje fölött himbálózó lámpát, amely egyszerre volt a Nap, az Úr, és még sok minden. Persze, nem érte el. De azért csak próbálta, és erre sötétedett el a színpad.

Ezúttal a végén Ádám Évát ölelve áll, és ő maga mondja el a biztató szavakat, amelyeket aztán az összes többi szereplő kórusa többször megismétel. Vagyis az ember saját magában találja meg a bizakodás, a túlélés és küzdés zálogát.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Persze, aki kissé pesszimista, vagy csak Madáchhoz hasonlóan mindennek látja a visszáját is, felteheti a kérdést, hogy nem önhittség-e ez az önbizalom, nem az Úrtól való szinte végleges, és a mostani századra talán visszavonhatatlanul jellemző elfordulásról van-e szó. Vagy, ami talán még rosszabb, nem kényszer-e, amely abból fakad, hogy az ember talán már nem találja Istent – kicsit általánosítva: a transzcendenciát –, hogy úgy érzi, magára maradt, és már csak magára számíthat.

Ha Madách megsejthette a jövőt, Vidnyánszky tökéletesen érzékeli a jelent, azt, hogy milyen állapotban van az ember ma. Így a befejezés által felkínált értelmezési lehetőségek a dráma lényegét fejezik ki, vagyis az ingadozást magabiztosság és elhagyatottság, remény és kétség között. De azt, hogy melyiket választja, mindenkinek magának kell eldönteni. És persze dönthet úgy is, a gyönyörű előadás végén, hogy abban bízik, a küzdelem végén kiderül, még sincs egyedül.