NEW YORK OPERABLOG – 7. Volt egyszer egy Magyar Gálaest

2018.11.12. 14:15

Tartozom egy vallomással: azért akadoznak ezek a posztok, mert sok a program, és a sok forgolódás az otthon és New York között megölni a munkaképességet. Most minden itt van a csőben, de senkit nem húzok oda bele, inkább kilövöm őket, ha kissé késve is, kronológia szerint!

A képre kattintva galéria nyílik!

Csillagos égbolt, mennyei muzsika, földöntúli szépségű lány és pokoli nehéz szám... Vellai Krisztina közelebbrőlForrás: Magyar Állami Operaház

A november 4-i Magyar Gálaest ötlete másfél éve merült fel, és teljesen más céllal, mint ahogy végül megvalósult – de milyen jó, hogy a körülmények változása néha javít a tervek teljesülésének értelmén is...

A kezdés előtt megint csaptunk flashmobot, most váltászenekarral, itt még nagy a vidámság – ami később csak növekedett...Forrás: Magyar Állami Operaház

Az ötlet egy amerikai szokásban gyökerezett. Errefelé nagy divat, hogy karitatív vagy művészeti célokért (ezek néha összecsúsznak ugyanazzá) díszes vacsorákat adjanak, amelyeket valamiféle program, például gálaest előz meg. A vacsora már önmagában komoly bevételt hozhat, hisz nem egyszerű operagálajegyért lehet bejutni, csakis magasabb árszabású belépővel, ugyanakkor persze, a költségek is tetemesek – főleg itt, a világ művi közepén. Viszont az elegáns vacsora alkalom a jó értelemben vett kalapozásra is, sok tíz- és százezer dollár tud ilyenkor összegyűlni (főleg, gondolom, az idő, az éjszaka és az alkoholfogyasztás előrehaladtával). Utóbb viszont osztottunk-szoroztunk, és több zátony is feltűnt, mintha leengedtük volna a rózsaszín ködöket a szemünk elől.

Közönségben sosem volt hiány, jó érzés volt látni, hogy a magyarok széles kedvét és bőséges művészi kínálatát értékelik a New York-iakForrás: Magyar Állami Operaház

Buktató, hogy a catering költsége felemésztheti egy soványabb gyűjtés összegét, ami senkinek sem jó, sőt, kifejezett csalódást szülne. (És mi nem a Metropolitan Opera vagyunk, ahol ennek nagy hagyománya van az éves patronálósátor mélyén...) Hátulütő, hogy ez esetben az egész műsort a vacsorához kell szabni, mert kihűl az étel... Gond, hogy a vendégkör felderítése és szervezése aránytalanul nagy energiát kötne le, és a turné többi, lényegibb estéjére nem jutna elég figyelmünk, emberünk. Akadály, hogy november 4-e nemzeti gyásznap minálunk, azon pedig díszvacsorát adni nem igazán ízléses. És további problémát okoz, hogy évtizedek óta e napon rendezik a híres New York Maratont, tízezrek nagy felhajtás és biztonsági intézkedések közötti futását, amely miatt a nézők közlekedése nehezített volna. (Az igaz, hogy bármit csinálunk aznap, ettől nehezebb odaérni.) Végül maradtunk egy reprezentatív, de még 1956 emlékét is megőrző gálaprogramnál, vacsoráztatás nélkül.

Tapsrend egy másik szögből, a balettszámok szólistái is visszajöttekForrás: Magyar Állami Operaház

Viszont ezen deklaráltan szerettünk volna tallózni a XIX-XX. század magyar kincseiből, és immár a balettművészek első csoportjával kiegészülve. Solymosi Tamás balettigazgató vezetésével meg is érkezett előtte nap 30 táncos és balettmester: ekkor vagyunk itt a legtöbben, gondolhatná bárki, de nem. Mert vasárnap délután – velem együtt – befut a Magyar Nemzeti Balett, szeretett tánctársulatunk többi tagja is, kiegészülve balettiskolánk, az Intézet 8 diákjával, és a Virtuózok kis küldöttségével, természetesen Peller Mariann-nal az élen. Az énekkar csak a gála másnapján utazik majd haza a magánénekesekkel együtt, tehát mind a 360-an itt lakunk most, egyetlen éjszakára a kiesnek nehezen hívható, de praktikus Watson Hotelben. Mióta a Marinszkij Színház zenekara és néhány táncosa ugyancsak itt időz, minden szobából gyakorlás hallatszik – és ekkor még csak szivárognak a varsói Lengyel Opera tagjai, akiknek az oroszok után – és utánunk – ugyancsak a Carnegie Hallban lesz jelenésük...

Erről a fotóról nehéz megmondani, balettpillanat vagy artisták póza: szimbolizálja a művészeti ágak testvéri mivoltát, békés és megtermékenyítő egymás mellett élését isForrás: Magyar Állami Operaház

Hogy „befutunk”, meg hogy „délután”, végül combos túlzássá dagad, hiszen a LOT közvetlen járata már Ferihegyről is 70 perc késéssel rugaszkodik neki, így kegyelemdöfést ad a tervnek, amely szerint gyors hazajövetelem és visszatérésem úgy történhet meg, hogy a gálát már hiánytalanul lássam. Ami a dolgot mégis megmenti, az az Európa és Amerika közti áldott aszinkronitás. Tudniillik, hogy az őszi óraállítást náluk egy héttel később hajtják végre, viszont ez pont az elmúlt éjjel megtörtént: így viszont a pesti reptér betonján elvesztett óra szinte visszajön... Ám az immigration officer váratlanul gyors leküzdése sem elég a Maraton romjainak felszámolásába érkező taxinak, csúnyán beragadunk Manhattan közepén, és végül Oláh András sajtófőnökkel épp azt az idegesítő 5-10 perces késést követjük el, amikor az embert mások szeme láttára a Himnusz után hajtják be a nézőtérre, tojásokon lépdelve, vizes háttal...

Lukács András Örvény című opuszába a táncosok és a hazai közönség egyaránt szerelmes: pillanatkép a New York-i bemutatóbólForrás: Magyar Állami Operaház

A Koch Színházban magyar fővédnökünk, Marton Éva kezdi épp retrospektív visszaemlékezését: Éva itteni nyolcvanas-kilencvenes évei úgy teltek, hogy bármelyik partner, karmester, rendező vagy lemezcég említésétől hajlamos az ember elalélni – neki pedig ezek voltak a New York-i hétköznapok... Aztán majd érkezik Plácido Domingo, a másik fővédnök videóüzenete (őrület, hogy ezt a kérésünket se felejtette el!), végül Fekete Péter kultúráért felelős államtitkár mond rövid beszédet angolul, kicsit képbe hozva az echte amerikai közönséget a mai Magyarországról. Utána Erkel-operák részletei mennek, majd színre lép a balett egyik kedvenc darabunkkal, Lukács András Örvény c. koreográfiájával. A fények, hogy úgy mondjam, nem pont ugyanazok, mint otthon, de túléljük, a táncosaink tehetsége, szorgalma és lélekjelenléte mindent visz.

A másik fővédnök, Plácido Domingo videóüzenetet küldött, és a másnapi hangversenyre invitált mindenkit a Carnegie Hallba, ahol az Opera zenekarát ő is vezényliForrás: Magyar Állami Operaház

A második rész egyik főfogása Liszt Ferenc zenéje: eredetileg a nyitánynak már őt szerettem volna, éppenséggel leghatásosabb szimfonikus költeményét, a Les Preludes-öt, de a művet végül lecseréltük a Hunyadi nyitányára, tekintettel a náci Németországban használatos filmhíradókra és az itt élő számos túlélőre, érintett családtagra. (Nem vagyok oda az ilyesmiért, végül is Liszt nagy filantróp, mit tehet ő meg a darabja a későbbi felhasználásokról, de felfogom, hogy most különös érzékenységű városban járunk, és így is kapunk a fejünkre mindenért, nem kell még egy frontot nyitni.) Így viszont eljutottunk Liszt zongoraversenyeiig, hisz népszerű, befogadható műsort kívántunk játszani. New Yorkban parkol egy Bogányi-zongora, hosszított példány, amely kiválóan mutat a színpadon – zenekarunk a balettszámok miatt eleve csak az árokban (viszont kényelmes árokban!) foglalhatott helyet. Azonban Gergő végül mégsem tudott velünk tartani, így Balogh József, szintén gyakori szólistavendégünk vállalkozott a beugrásra, javaslata mentén inkább még otthon a Magyar fantáziára álltunk át az Esz-dúr zongoraverseny helyett. De jobban is jártunk ezzel, hisz igazi magyaros muzsikát varázsolhatunk a lelkes és teli nézőtér elé. Józsi virtuóz zongorista, a közönség kikényszeríti a ráadást, amely ezúttal egy lírai darab, a Petrarca-szonettek liszti instrumentális verzióinak egyike, és agyafúrt módon készültünk is rá: a magasból Vellai Krisztina ereszkedik alá piros selyemszalagon, amely gyönyörűen rímel a Bogányi-zongora merész piros belső festésére (a fedél fonákján tükröződik vissza), és a csillagos eget idéző világítás mellett színházias produkció jön létre a szemünk láttára...

Balogh József a zongoraversennyel felérő Magyar fantázia után ráadást ad – a Petrarca-szonett alatt Vellai Krisztina tissue-artista ereszkedik le 8 méter magasbólForrás: Magyar Állami Operaház

Bravúros balettszámok (Trois Gnossiennes, Kalóz-pas deux trois) mellett a műsor utolsó blokkja Kodály műveiről szól, és természetesen az ifjú Mahovics Tamás – hiába növekszik kisgyermekből kisdiákká lassan – most is hatalmas sikert arat balettművészeink élén a Háry-intermezzóban. Éppen két éve, amikor az ENSZ üléstermében adhattunk magyar programot, már belekóstolhatott ebbe: ahogy mondani szokás, a delegátusok „megzabálták” a keményen csapásoló kis néptáncművészt...

Ifj. Mahovics Tamás még mindig csak 10 éves, de már New York egyik fő színpadán ropja a Magyar Nemzeti Balett fiaivalForrás: Magyar Állami Operaház

Új művészeti igazgatónk, Almási-Tóth András rendezi az estet, természetesen a balettszámokban Solymosi Tamásé az elsőbbség. ATA számára új a műfaj, nekünk meg az ő ötletei azok, de szerencsés találkozás ez: a statiszták szokatlan mozgatása, a fentről szórt levelek, a csillagfény és az '56-os vetítések finoman csúsztatják egymásra és bontják aztán szét mindazt, ami elviseli a nemzeti gyásznap érintettségét, s a magyar kultúra erejét, kapaszkodóit, reménybeli örök túlélését. László Boldizsár Hazám, hazám áriája a fekete-fehér képkockák tankjai és tömegei előtt szíven üt, a Meghalt a cselszövő-kórusslágere ugyanúgy – és abban még a csavar is ott van, ahogy becsapja az „uralkodó” a felindult magyarokat...

Két férfikari pillanat két nagy Erkel-operából: itt a Hunyadi első felvonásának végén, Horváth István mögött mindenki azt énekli: Meghalt a cselszövő!Forrás: Magyar Állami Operaház

Protokollfőnökünket, Gyüdi Melittát kértem meg a konferálásra, szerintem mindent elmond, ha annyit írok róla: gyönyörűen sikerült! A végén még én is kérek pár szót – csodálkozik valaki? –, de most egy speciális névsor miatt, viszont erről inkább máskor. A tapsrendbe behúzom szegény Melittát, de csak azért akarok belekerülni vele, hogy a sokadik meghajlás után lecsendesíthessem a termet, és – mivel tudom, hogy az este elején a Himnusz zenekari kíséretes verzióját énekelte az egész Koch Színház –, most, amikor már a zenekar is áll az árokban, közös acapella éneklést szeretnék celebrálni. Ez van, nagyon hiszek az ember mint hangszer erejében, a hangi-lelki összekapaszkodás erejében. Mondom, vagy inkább kiáltom a hatalmas térben: Tudják, nekünk, magyaroknak legalább négy himnuszunk van, és még csak az elsőt énekeltük el ma este. Úgyhogy álljunk fel – de hisz áll már a nézőtér is, percek óta! –, és a kettes számút szólaltassuk meg, énekeljen a zenekar is!

Mindenki Szózatot énekelForrás: Magyar Állami Operaház

És jön a Szózat, amit elkezdenem ilyenkor mindig könnyű, a végére érni nehéz. Aki hallotta már a mi operatársulatunkat efféle helyzetben, távol a hazánktól (vagy épp túlontúl is közel hozzá...) énekelni, tudja, mire gondolok. Nemcsak a szólistákból, nemcsak az énekkari művészkollégákból, de mindenkiből olyan erővel, testtel szakad fel valami, hogy az felkavarja az embert. Mi tagadás, az egyik legszebb Szózat-éneklés volt ez a múlt vasárnapi: a nézőtéren a magyar diaszpóra sok száz tagja tartott velünk, ezer amerikai meg hallgatta, remélem, megilletődve, a minket láthatatlanul összekötő húrok messzi pendülését.

2018. november 5. New York

Ókovács Szilveszter