A patkánylyukból előbújt a múlt

Vágólapra másolva!
Jövőre lesz ötven éve, hogy 1969-ben megjelent a Kilencek néven ismertté vált költőcsoport, Győri László, Kiss Benedek, Konczek József, Kovács István, Oláh János, Péntek Imre, Rózsa Endre, Utassy József és Mezey Katalin verseit tartalmazó Elérhetetlen föld című antológia, amely óriási hatást gyakorolt az irodalmi közéletre, és döntőnek bizonyult a szerzők későbbi pályaívét illetően is. Az Elérhetetlen föld bevezetésében Nagy László az alábbi sorokkal jellemezte a kilenc költőt: „A torkon vágott forradalmak pirosát, s gyászát viselik belül.” Mezey Katalin Kossuth-díjas költővel, műfordítóval, a Széphalom Könyvműhely és a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának vezetőjével a kezdeti visszautasítást követő szilenciumról és a mai irodalomról beszélgettünk. Megmutatjuk Mezey Katalin több versét is, a beszélgetés legelején pedig meghallgathatják a költőnő saját előadásában azt a híres versét, amelyet azután írt, hogy 2006. október 23-án, a Gyurcsány-kormány idején rendőrrohamot indítottak a békés ünneplők ellen.
Vágólapra másolva!

OKTÓBER HAZALÁTOGAT

Október hazalátogat. Nem kellemes személy.
Azt mondták róla, disszidált, rég eltűnt, már nem él.
De itt van, s újból galibát csinál. Mit és miért?


Hátrakötött kézzel, drótba, kátránypapírba betekerték,
búcsúztatás nem járt a holtnak, arccal a földnek elföldelték.
Attól féltek, hogy másként fölkel, szelleme átfúrja a hantot,
a börtönudvar kövét feltöri, és ad új harcra parancsot?
Veszélyes a szabadság-részeg, főként, ha nem is kér kegyelmet,
veszélyes "csőcselék" a szellem, maga írná a történelmet.


De a szellem nem tér a sírba, szabadon száll, nem köti semmi,

amint a test zárja fölpattan, többé nem lehet rabbá tenni.


Szervezzük meg, legyen, mondjuk: Forradalmi Ifjúsági Napok.
Történelmi show mindenkinek, retro-fíling, kakukk-galopp.
Az egyik építsen barrikádot, a másik majd kövekkel hajigál,
legyen, aki orvosnak öltözik, sebet kötöz és halált konstatál.
Nosztalgia villamos is lesz és lesz tank, eredeti,
és néhány zászló, lyukas közepű, és lesz majd néhány, aki lengeti.


De a téren maguktól lengnek a zászlóhullámok pecabotok hegyén.
Szónokolnak, dalolnak és szavalnak. Nyáj pásztor nélkül. Szegény. Szegény.
Ablakból nézik: "Mért van, hogyha nincs? A patkánylyukból előbújt a múlt."
"Nem tudja, de magától is csinálja - született lázadó -, amit sosem tanult."
Vízágyúra mászik, ahogy a tankra rég, villámlik, mennydörög.
Letépik, megtapossák a zászlót a zászlóra fölesküdt rendőrök.
Gumibotoznak, rúgnak, ütnek, - az emlékezés túl jól sikerült,
ötven év múltán sem látni, hogy enyhült a düh, netalán kihűlt.
Börtönfolyosón, véres fal előtt még mindig hihetetlen gondolat:
én állok itt, nem tévedés. Dobog a föld a kövezet alatt.


Sötét teremben ágál a rendező, hosszú árnyéka táncol a falon.
Kihívás neki az is, hogy vagyunk: "Ne legyenek, hogyha nem akarom!"


Névnapján eljött, velünk ünnepelt, mint villámok között a szent király.
Izzó parázs lett a város megint. Kihamvad? Vagy hajnalra lángban áll?

Miután többször nyilatkozta, hogy időről időre újraértékeli korábbi verseit, hogyan gondol vissza most, 2018 őszén a Kilencek indulására és első közös kötetükre?

Az Elérhetetlen föld című antológia megjelenése figyelmet ébresztett a közönség, de a „szakma” körében is. Négy hónap alatt elfogyott a kiadott kétezer példány, és jelentős költők és irodalmárok ismerték el értékeit. Illyés Gyula egy interjúkérdésre válaszolva így jellemezte az antológia költőit: „...ismerem ezt a fiatal nemzedéket, nemcsak ennek a kötetnek a szerzőit, másokat is, bár talán megengedhető elfogultság, ha azt mondom, hozzám ez a kilenc fiatal áll közel... A mai életről is tudnak valami olyat, amit csak fiatal költő, és csak fiatal magyar költő tudhat.” (Magyar Ifjúság, 1970. február 13.) „E csoport legkiütközőbb jegye, hogy következetesen kísérleteznek a magyar költészet hagyományainak átértelmezésével, megújításának lehetőségeivel, nemcsak formai szinten, hanem a költői magatartás, témakör hagyományában is” – írta Ilia Mihály irodalomtörténész (Tiszatáj, 1970. április). Megjelent persze számos rossz, lebecsülő, politikailag motivált kritika is, de a sikere vitathatatlan volt. Az antológia páratlan utóélettel bír: megjelenése óta két hasonmás kiadását is olvashatták, a nyolcvanas években az Eötvös Klubban jelent meg Vasy Géza gondozásában az első, és 2009-ben, a Bethlen Gábor Alapítvány által nekünk ítélt díj tette lehetővé a másodikat, ezt a Széphalom Könyvműhely adta ki, és én gondoztam, ami a korrektúrázást is magában foglalta. Újra, többször is végigolvastam a kötetet, és örömmel érzékeltem, hogy versei az évtizedek során nem szürkültek el, hanem egyre jobbak lettek. Talán ennek is köszönhető, hogy jövőre, a jubileumra valószínűleg megjelenik a harmadik hasonmás kiadás is. Ezen kívül eddig háromszor kérték fel különböző kiadók az antológia szerzőit újabb közös antológia összeállítására. 1982-ben a Magvető Kiadó adta ki az Elérhetetlen föld, II.-t, amelyről Szakolczay Lajos így írt: (Az antológia szerzői) „anélkül, hogy elvesztenék tartásukat, bölcsebbé vált hangon szólnak az őket ért bántalmakról, a haza sebeiről, a történelem furcsaságairól. Magyarságvíziójukat mondották sötétnek, felelős szavukat túlságosan érzékenynek, élménykörüket szűknek... de ők semmit sem adtak föl korábbi álláspontjukból. Hangjuk lett keserűbb, kételkedőbb, a feszesség oldódásával érdeklődési körük tágabb, nyitottabb.” (Tiszatáj, 1984. április) 1994-ben az Anonymus Kiadó jelentette meg az Elérhetetlen föld 1994-et, majd a Napkút Kiadó kért tőlünk egy új összeállítást (Az idő balján, 2009). Ami pedig a velünk készült közös beszélgetéseket illeti, 1990-ben megjelent Csontos János: Együtt és külön című interjúkötete (Széphalom Könyvműhely), majd 2009-ben – Rózsa Endre halála miatt már csak – nyolc interjúfilmet is leforgatott a szerző. Antológiánk sorsával nem lehetünk tehát elégedetlenek, noha egész eddigi pályafutásunkat meghatározta a megjelentetése körüli küzdelmek során szerzett „priuszunk”.

Mezey Katalin Fotó: Czimbal Gyula

P.T. GYERMEKKORA

Pista bácsinak Kistarcsára vittünk töltött csirkét.
Két drótháló között sétált az őr.
Édesanyám odanyújtott neki egy cédulát,
de mielőtt elérte volna, rávágott a kezére az őr.
A cédula a drót közé esett.
Feri bácsi a röntgenkamrák titkai miatt
került börtönbe. A röntgenkamrákban
mindig sötét van, ott tárolt 56 után
egy töltényhevedert és más fegyvereket.

Apu pedig egy nap nem jött haza.

Iskolaigazgató volt, bevitték:
– Mondja meg, hogy ki fog disszidálni!
Apu csak a tanárokról sejtette,
hogy ki esetleg, a diákokról
semmit sem tudott. Két hónapig volt bent.
Megjött egy éjszaka, de nem volt nála táska,
se bot, se kalap. Még szemüveg sem.
– És mit mondtál nekik? – kérdezte anyu.
– Nem látok írni, mert a szemüvegem
első nap összetörték. – És elhitték?
– Nem azért vittek be, hogy higgyenek nekem,
de hogy legyen, akit verjenek éjszaka.

Az antológia szerzőit hosszú időre diszkvalifikálták az irodalmi közéletből, Kísérlet című induló folyóiratuk számait a rendőrség elkobozta, a lap megjelenését betiltották. Hogyan tudták „túlélni" a fenti időszakot, megőrizni összetartozásuk szellemiségét az Amíg a buszra várunk-tól, az Anyagtanulmány 1978-as, majd az Elérhetetlen föld II. 1982-es és az Élőfilm 1984-es megjelenéséig? Hogyan vált egykori középtávfutóból „hosszútávfutóvá”?

Nagy segítség minden nehézségben, ha nem egyedül kell elviselnünk a bajt. 1970-ben összekötöttük Oláh Jánossal az életünket, házasságunkból épp a számomra legnehezebb években három gyermek született: János (a későbbiekben Lackfi János) 1971-ben, Katalin 1974-ben, Mátyás László 1975-ben (ma már mindketten szép eredményekkel bíró képzőművészek). A kicsi gyermekekkel járó sok öröm és feladat, és persze Oláh Jánossal való együttélésünk jelentette azt a szerencsés hátországot, amely nélkül nehezebb lett volna elviselni például az 1970-től, Amíg a buszra várunk című, jó visszhangot kiváltó, első verseskötetem megjelenésétől 1978-ig tartó „szilenciumot”. Már 1970-ben is kész második könyvemet mindkét irodalmi kiadó visszautasította, végül Nagy László járt közben értem, csak így tudott végül megjelenni az Anyagtanulmány. Ugyanezt a nyolc évet Utassy József is szilenciumban töltötte, és tudjuk, hogy számára ez súlyos betegsége kitörését eredményezte.

OMEGA ÉS ALFA

(Oláh Jánosnak)


Harsonaszót hallottam, a hang felé fordultam,

hét gyertyatartó között Uram megpillantottam,

s erőtlenül, mint a holt, a lába elé rogytam.

Kezével megérintett és megszólított: „Ne félj!

Én vagyok. Az első, aki meghalt, mégis él.

Örökké élek, nincs már hatalma a halálnak.

Nálam van a kulcsa halálnak, alvilágnak.

Írd le, hogy hét csillagot tartok a jobb kezemben,

hét arany gyertyatartó a hét egyház köröttem.

Írd le, amit hallottál, írj le mindent a könyvben!"


És kapu nyílt az égen, és kapu nyílt fölöttem,

láttam a közelt, távolt, egyszerre történt minden.

Múlt, jelen, jövő együtt, mintha egyes-egyetlen

tekintet sugarában nyílna, virulna, hullna,

minden élő és holt mintha egyszerre volna

gyermek és aggastyán, virágzó ág, kidőlt fa,

egyszerre volna fényes palota és a romja.

Láttam, szárnyát kibontva szállt fel a gonosz lélek,

hatalmas árny terített az égboltra sötétet,

és vérré vált a tenger, Nap, Hold, csillag lehullott,

és én leírtam mindent, amit az angyal mondott.

Semmit el sem is vettem, semmit hozzá nem adtam,

írtam hiteles szókkal, amit láttam, hallottam.


Aki tisztátalan lett, maradjon is meg annak,

aki igazságtalan, maradjon meg hazugnak,

de aki jó úton jár, az arról le ne térjen,

és aki szent, legyen szent, eztán is szentül éljen.

Én, János, mindezeket hogy láttam és hallottam,

az angyal lába elé borultam, s imádkoztam,

de ő így szólt: „Nem engem illet meg az imádság.


Istené a dicsőség, egyedül őt imádják

mind a teremtett lelkek. Én vagyok, aki eljő,

ítéletet én mondok, mert én vagyok az első,

s vagyok az utolsó. Az égbolt fekete

leplét átütő fény, vagyok hajnalcsillag,

aki meglát, tudja, hogy hamarosan virrad."


Amit élő nem sejtett, sok ezer jelet láttam,

káprázó, ámult szemmel az elragadtatásban.

Évszázak sora múlik, magyarázzák a bölcsek.

Aki nem magyarázza, de hiszi, az a bölcsebb.

Láttam, hallottam, hittem, megírtam türelemmel.

Urunk Jézus kegyelme legyen már minden szenttel!

Mert hamarosan eljő. Ó, Uram Jézus, jöjj el!



Mi motiválta önöket együtt és önt személyesen a fenti időszakban?

A családalapítás, ami nagy erőket képes mozgósítani az emberben. Ekkor már létezett a gyes, így hét évig otthon lehettem a három gyerekkel. A hozzájuk igazodó, szigorú időbeosztást követelő mindennapok lehetőséget adtak számomra arra is, hogy rendbe tegyem meglévő kézirataimat, és hogy újabbakat írjak. Időközben a Szépirodalmi Kiadó vezetője, Illés Endre megismerte és megszerette a munkáimat, kiadta Zöld vadon című elbeszéléskötetemet 1979-ben, majd Élőfilm című regényemet is 1984-ben. Természetes volt, hogy a gyermekirodalom területére is átkalandozzak, Csutkajutka meséi című mesekönyvem 1983-ban látott napvilágot, de számos gyermekversem és gyermekverseskönyv-fordításom is született, amelyekre elsősorban a Móra Könyvkiadónál dolgozó Borbély Sándor jóvoltából kaptam megbízást. Munkás, sűrű évek voltak ezek, de életművem fontos részét, benne az 1984-ben publikált Újra meg újra című verseskönyvet is így sikerült megírnom.

AKÁR A ROZSDÁS KÉSEKET


Műfogból, szemüvegből,
néhány régi ruhából
összetákolom
anyámat reggelente.
Csontváz lába közé
pelenkát simítok,
harisnyát, szövet-
papucsot adok rá,
aztán két kezén vezetve
kicsoszogunk a nagyszobába.
Az önállóság bajnoka, ő,
aki soha nem szorult senkire,
és a szabadság bajnoka, én,
aki már kamaszfővel
elszöktem tőle,
nem akartam a szigorában élni.
Csodálkozhat most az aki,
ismert bennünket azelőtt.
Akár a rozsdás késeket,
egymással köszörül
minket az Isten.

Egyetemi évei mellett Tatabányán, az akkori Mező Imre Általános Iskolában is tanított. Milyen hatással volt szerteágazó iskolai tanítói munkája későbbi alkotói tevékenységére?

A harmadik évfolyamtól kezdve levelező tagozaton végeztem az egyetemet, és ez az általános iskolai tanítással együtt épp elég feladatot adott. Később, 1966-tól népművelőként dolgoztam, a szervezés lett a munkám. Szerettem, mert sokfelé meg kellett fordulnom, bejártam egész Komárom-Esztergom megyét, mondhatni, hogy ekkor találkoztam későbbi prózáim, elsősorban az Élőfilm világával.

Hogyan formálta pályáját és létkérdéseket vizsgáló szemléletét, nemzetről és magyarságról alkotott képét 1964-es zürichi tartózkodása, amikor egy szemesztert a filológia szakon hallgatott?

Anyai nagybátyám meghívására lettem vendéghallgató a zürichi egyetemen. Nagy élményt jelentett kinti rokonaim megismerése, az egyetem, a mellette vállalt bébiszitterkedés is tanulságos volt. Igyekeztem minden időmet olvasásra, nyelvtanulásra, a nevezetes városok, múzeumok, katedrálisok megismerésére fordítani. Akkoriban nem lehetett szabadon utazgatni, de pénzük sem lett volna rá az embereknek. Először jártam én is „Nyugaton”, tudatában voltam annak, hogy fel kell tarisznyázzam magam egy életre, mert aligha adódik még egy ilyen lehetőség, hogy – nagybátyám jóvoltából – anyagi biztonságban élhetek az általam ismerthez képest igen gazdag, nyugalmas és a látnivalók tekintetében is páratlan valóságban. A világháborús bombázások és az '56-os harcok következtében megrongált, autókkal és más civilizációs luxussal sem rendelkező, szegényes magyar fővárosból jöttem, és keserűséggel néztem az évszázados békességben megőrzött, jól karbantartott, ragyogó természeti adottságokkal bíró Svájcot. A mindössze négy és fél hónapos kinti tartózkodásom első percétől folyamatosan hazavágytam.

AZ ÉLETEMET

Az életemet,
mint egy
áldozatot,
bemutattam.
Kegyelmet
nem kértem
és nem is kaptam.


Nagy távolságot
áthidalni
nem tud a szikra.
Nem ugrik át
túl messze fekvő
pólusokra.


Az ég fölöttem
csillagos,
távoli, tiszta.
Ha föl se nézek,
akkor is
alatta élek.

Említette Újra meg újra című kötetét, amellyel 1985-ben elnyerte a Füst Milán-díjat, verseskönyve ezután a rendszerváltásig nem jelent meg. Az évtized végére a társadalom megérezte a történelmi változások előszelét (ekkortól olvasható Levelek haza című kötete is), költői csoportjuk közéleti aktivitása is egyre erősebbé vált. 1983-ban tett kísérletet rá először, 1987-ben az ön kezdeményezésére alakult meg az Írók Szakszervezete, melynek – Galgóczi Erzsébet elnöklete mellett (halálát követően Fodor András, majd Jókai Anna elnökletével) – titkárává választották. Létrehozásának eredeti célkitűzései mellett hogyan sikerült biztosítani az új írói szakszervezet tagjai számára a strukturális hátteret és bázist?

Azért tettem javaslatot az Írók Szakszervezete létrehozására, mert ennek hiányában az írók mind a szociális ellátás, mind az üdülés területén hátrányban vannak. Tehát ekkor még nem a nagyobb alkotói szabadságot biztosíthatta volna a szakszervezet, hanem csak azoknak az ellátásoknak az igénybe vételét, amelyeket más művészeti ágak képviselői megkaptak. Amikor 1986-ban a pártközpont engedélyezte a megalakítását, az írószövetség elnökségével egyeztetve folytattuk le a tárgyalásokat, mert érzékeltük, hogy a kulturális politika az írószövetség konkurenciáját szeretné létrehozni a szakszervezet által. A dolog méregfogát Fekete Gyula húzta ki: az Írók Szakszervezete vezetői az írószövetség elnökségének tagjai közül kerültek ki, és így a két szervezet nem konkurált egymással. Más kérdés, hogy ez az „összefonódás” egyáltalán nem tetszett a pártpolitikusoknak, és az első perctől kezdve ugyanolyan sandán néztek az írószakszervezetre, mint az akkori, renitens írószövetségre. A rendszerváltozás során a szakszervezetek általában a szocialisták oldalán álltak, így a rendszerváltók nem alapoztak rájuk, és ez jelentéktelenné tette számukra az Írók Szakszervezetét is. Mi a szocialista szakszervezetekkel nem akartunk együttműködni, az újonnan alakult, úgynevezett szabad szakszervezetek világa pedig meglehetősen zavaros volt. Mindössze 1993-ig tartoztak az írók az utóbbiak kötelékébe, azóta csak a Művészeti Szakszervezetek Szövetségéhez kötődünk.

Kodolányi Gyula szerint már diákkorukban született szervezők voltak, G. Komoróczy Emőke a független és sokszínű irodalmiság kialakulása tekintetében végzett tevékenységüket felbecsülhetetlen jelentőségűnek értékeli. Oláh Jánossal közösen – félig-meddig még „szamizdat”-ként – 1988-ban önerőből útnak indították a Remetei Kéziratok sorozatot, 1990-ben pedig létrehozták a KÉZirat Kiadót, a nagyközönség azonban leginkább a Széphalom Könyvműhellyel köti össze a nevét. Mi motiválta, amikor megalapította a könyvkiadót?

Mind a Remetei Kéziratok, mind a Széphalom Könyvműhely a szocializmusból örökölt szűkös megjelenési lehetőségeket akarta enyhíteni. Az előbbit Oláh János az általunk fontosnak tartott irodalmi, művészi értékek felmutatására hozta létre. Ő szerkesztette nagy elszántsággal és munkaráfordítással, végül az anyagi ellehetetlenülés miatt kellett beszüntetnie az évi négy szám megjelentetését. A kiadási költségek nagyok voltak, a bevételek kicsik, a könyv- és folyóirat-támogatási rendszer akkor még nem létezett. A Széphalom Könyvműhely az Írók Szakszervezetének köszönheti a létét: a „szerzők kiadója”-ként hoztuk létre. Olyan könyvkiadót szerettünk volna, amelyben az írók nem kiszolgáltatottak, nem kell évekig várniuk a megjelenésre. Igen ám, de ehhez nemcsak jó szándékra, hanem folyamatos anyagi eszközökre is szükség lett volna.

ÉN A VILÁGOT NEM BÁNOM

Én a világot nem bánom,
járja, ahogy én nem járom,
húzza, ahogy én nem húzom,
zúgja, ahogy én nem zúgom.


Én a világot nem bánom,
amíg benne van lakásom,
belőle fakad forrásom,
érte szól haraguvásom.


Én a világot nem bánom,
még hogy ha fáj is, hadd fájjon,
velem, nélkülem, hadd vásson,
nincs benne már maradásom.

Huszonnégy évig volt Jókai Anna kiadója és szerkesztője, ön olvasta először a szerző műveit. Számos alkalommal megfogalmazta alkotásainak jelentőségét, és elhelyezte a kortárs irodalomtörténetben. Mit jelentett és jelent személyesen önnek Jókai Anna?

Nagyon sokat jelentett és jelent. Egyrészt nélküle a Széphalom Könyvműhely még nehezebben maradt volna fent máig. 1994-ben, amikor áthozta az életműkiadását hozzánk, felvállalta egyszersmind a gondjainkat és nehézségeinket is. Számtalanszor hívták, csábították őt nagyobb, gazdagabb könyvkiadók, ő mégis kitartott mellettünk. Könyveinek sikere megemelte a Széphalom Könyvműhely jelentőségét, ezzel elősegítette azt is, hogy el tudtuk vállalni és végezni Várkonyi Nándor hétezer oldalas, kéziratban maradt életműhagyatékának gondozását és megjelentetését. Ugye, milyen gyakran elhangzik a médiában, hogy a szocialista évtizedek múltán semmi érték nem lapult az írók asztalfiókjaiban? Aki ilyesmit mond, tudatosan ferdít, félretájékoztat. Ha csak Várkonyi Nándor úttörő jelentőségű eszmetörténészi és irodalmi munkásságát tekintjük, már akkor is evidens ennek az állításnak a hamissága. Azon túl, hogy a munkámat messzemenően támogatta, a Jókai Anna írói műhelyébe való betekintés lehetősége, etikájának és esztétikájának felfedezése is nagyon sokat jelentett számomra. Mindig jóra törekvő, mindenkit segíteni igyekvő, figyelmes, szeretetre méltó ember volt, színes és érdekes egyéniség és hűséges barát. Elvesztésén és hiányán nehéz túljutni.

BOLDOG

Jókai Annának


Boldog,
akinek nem rongyos a lelke,
de fényes, mint a nehéz selyem,
aki hiszi is, amit mondott,
akit nem zsarol a félelem,


boldog, akit nem az önérdek
kormányoz, hanem önként szolgál,
adósait nem tartja számon,
görbe utakon titkon sem jár.


Boldog, akinek láthatatlan
púpként a múlt nem ül a hátán,
nem üzletel gazemberekkel,
árnyékán nem táncol a sátán.


Akinek a szemén kifénylik,
hogy süt benne az Isten napja,
akinek lelke nehéz selymét
magasságos szél lobogtatja.

Meglátása szerint az irodalom a nemzet emlékezete, és ha nem kap megfelelő helyet a társadalomban, akkor a nemzeti emlékezet nehezen érhető el és válik tudatossá. Az előbbiek fényében hogyan látja a hazai és nemzetközi kortárs könyvkiadás és irodalmi közélet struktúráját, jelenének meghatározó kérdéseit és lehetséges jövőképét?

Nehéz helyzetben van ma is a kortárs magyar irodalom, mert 1990 után létrejött intézményei, a minőségi folyóirat- és könyvkiadók, de az írószervezetek is folyamatosan létbizonytalanságban végzik a tevékenységüket, a működésükhöz szükséges anyagi forrásokat saját maguknak kell előteremteniük, ami jó esetben állandó pályázási kényszert jelent. Így a szakmai munkát szinte háttérbe szorítja az anyagi eszközök előteremtésére fordított munka. Egyre kevesebb munkahelyet tudnak fenntartani ezek az intézmények, egyik napról a másikra élnek. Káros fejleménynek tartom a könyvpiac koncentrációját is: két-három könyvterjesztő cégé szinte a teljes vertikum, ezek ráadásul felvásárolták a minőségi könyvkiadók jelentős részét is, így elsősorban a saját kiadóik és a rendszeresen vásárolt, nagyszámú külföldi licenc terjesztésében érdekeltek. A független kiadók árbevétele az elmúlt évtizedben annyira visszaesett, hogy már alig van szerepük a könyvpiacon, szinte csak leletmentésnek nevezhető a munkájuk, ami persze szintén fontos, mert a kortárs magyar irodalmi művek kétharmada náluk jelenik meg. Ráadásul az állami tulajdonban lévő Könyvtárellátó Vállalat is a nagy könyvterjesztők kínálatát vásárolja fel, mondván, hogy azoknak van reklámjuk, arra van kereslet. Holott a közkönyvtáraknak közgyűjteményi feladatuk is van, a kortárs művek minél szélesebb körét meg kellene találnunk a polcaikon.

Mi alapján tudja eldönteni az olvasó, hogy az évi közel kilencezer megjelenő kötetből melyek azok, amelyek minőségi tartalommal rendelkeznek, és érdemes kézbe venniük?

A kis magyar kiadóknak nincs reklámra pénzük, így nehezen jutnak el az olvasókhoz a híreik. Ezért is szorgalmaztuk és szorgalmazzuk, hogy a közmédia kulturális műsoraiban kapjon minél nagyobb szerepet a minőségi magyar könyvek bemutatása. Beszélgetős műsorokban is, tévéjátékok, műveltségi kvízjátékok formájában.

Milyen szerepet vállal a korábban politikai okok miatt mellőzött alkotók, valamint a hazai kortárs irodalom megismertetésében a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozata és a Magyar Széppróza Napja? Legutóbb megjelent kötetei (például az Ismernek téged, Ajánlott énekek, Összegyűjtött és új versek) után alkotóként és irodalomszervezőként mely feladatokat tekinti a legfontosabbnak a jövőt illetően?

Az irodalmi kánonból kihagyott, jelentős irodalmi alkotók bemutatására szolgál az Irodalmi Tagozat által létrehozott, Ács Margit író, akadémikus asszony által szerkesztett monográfiasorozat, amely elsősorban ezeket, a mellőzésük miatt ma is kevésbé ismert írókat, költőket mutatja be. Ugyancsak a kánon kiegészítését, az értékes életművek, szellemi műhelyek megismertetését szolgálják előadóestjeink, így a negyedik éve, évi hat alkalommal a Műcsarnokban „megjelenő” Élőfolyóiratunk, és az Őszi és Tavaszi Irodalmi Gálánk is. Ennek érdekében szervezte meg a Magyar Írószövetség az EMMI és az MMA támogatásával 2017-ben első alkalommal a Magyar Széppróza Napját is, amire bízunk benne, idén is sor kerül. Kis lépések ezek, de mégiscsak előre visznek. A feladatok, amelyekről eddig beszéltünk, folyamatosak. Mind íróként, mind irodalomszervezőként azon az úton szeretnék még egy kicsit előbbre haladni, amelyen eddig is jártunk, jártam.

RECEPT

Üljünk halálunk percéig
a képernyő előtt,
és nézzük a legújabb divatot.


Ha szerencsénk van,
nem a mi ajtónkon
tör be a vihar,
és nem a házunk sarkán
fordul be az
intelligens rakéta,


valamelyik
szomszédunk
ajtaján kopog.
Halálunk percéig
még van időnk,
hogy megfigyeljük.