Vágólapra másolva!
A 80 éves Szilágyi István teljes életműve négy novelláskötet és négy regény, de fiatalkori műveit maga sem tartja annyira jelentősnek. Két regénye (Kő hull apadó kútba, Hollóidő) legalább annyira hasonlít egymásra, mint amennyire különbözik is, de mindkettő a magyar irodalom kiemelkedő teljesítményei közé tartozik. Amit Szilágyi István csinál, az besorolhatatlan, meghatározhatatlan, egyedi dolog. Hogy még furcsább legyen az egész jelenség, Szilágyi István egyáltalán nem egy remete, hanem 44 évig volt irodalmi folyóiratok (előbb az Utunk, majd a Helikon) szerkesztője.
Vágólapra másolva!

Október 15-én, egy hétfő estén a Petőfi Irodalmi Múzeumban köszöntik Szilágyi Istvánt, mindjárt az elején kiderül, hogy nem volt könnyű rábeszélni a megjelenésre. A PIM mint a Digitális Irodalmi Akadémia fenntartója a tagok kerek születésnapjáról meg szokott emlékezni, a szokáshoz végül is alkalmazkodott a makacs mester is. Másfél órás, jól megszervezett esemény, és

meglepően sokan vagyunk jelen annak ellenére, hogy Szilágyi István a magyar irodalom rejtélyes, sehová sem besorolható figurája. Nem lehet ráfogni, hogy divatos lenne.

Kubik Anna részleteket olvas fel a művekből, különböző szervezetek képviselői csupa dicsérő szót mondanak. Rendszerint ilyenkor szokott következni, hogy az ünnepelt meghatva, el-elcsukló hangon köszönetet mond. De Szilágyi István most is hű önmagához, a másfél órából kettő percig lehet hallani az ő hangját, akkor sem „civilben” beszél. Prózaíró, de egyébként tud verset írni, viszont csak alkalmakra szokott. Most is saját versét olvasta fel és Ady Endrétől két költeményt, ez magáért beszélt, nem fűzött hozzá kommentárt.

Ha egy irodalomban többé-kevésbé jártas embernek megemlítem Szilágyi István nevét, akkor buzgón fog bólogatni, hogy persze, az egy jó író. Meg fogja nevezni a magyar irodalom kiváló teljesítményei között számon tartott két regényét (Kő hull apadó kútba, Hollóidő), akár olvasta őket, akár nem. Ez már csak ilyen: könyv sok van, az élet meg rövid, úgyhogy az irodalmi ismeretek részét képezi az is, hogy valaki legalább információkkal rendelkezik egy-egy műről. Ha egy irodalomban többé-kevésbé jártas embernek azt a nem túl szakszerű kérdést teszem fel, hogy a kiemelkedő prózaírókat kezdje el felsorolni a magyar irodalomból (hiszen az irodalom nem versenysport, nem egyértelmű, hogy kik a legjobbak), akkor valószínűleg elég sok nevet fog felsorolni, mire eljut Szilágyi Istvánig, már ha eljut egyáltalán.

Miért van ez, hogy Szilágyi István írói jelentőségét nem vonja kétségbe senki, de mégis ritkán esik szó róla?

Ennek az oka talán éppen ő maga lehet, ugyanis a regényeivel való sokéves birkózáson kívül nem nagyon fejt ki írói tevékenységet. Létezik a művek létrehozásán kívül írói tevékenység?

Rengeteg.

Egy „korszerű” író lassan már többet foglalkozik imázsépítéssel, marketinggel, mint magával az írással. Folyton hallat magáról, jelen van. Interjúk, író-olvasó találkozók, egyéb rendezvények. Blog- és/vagy Facebook-bejegyzések. Nem arról van szó, hogy a 80 éves Szilágyi István nem vesz részt a mai pörgésben, hanem akkor is passzív maradt, amikor még kisebb volt a pörgés, ő meg fiatalabb.

A nyilvános szerepléstől idegenkedő Szilágyi István nyugodtan tűri, hogy ünnepeljék Forrás: MTI/Soós Lajos

De hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, évtizedeken keresztül egy irodalmi folyóirat főszerkesztője volt, tehát azt sem mondhatjuk rá, hogy valamiféle remete, irodalmi életen kívüli ember lenne. Valószínűleg sok saját műve azért nem született meg, mert mások írásainak gondozásával volt elfoglalva. De nem is sietett különösebben sehova, Szilágyi Istvánból alkatilag hiányzott a becsvágy. Fiatalon, frissen bekerülve az irodalmi életbe szaporábban írta a novellákat, de életművének ezt a részét gyakorlatilag megtagadta. Azt mondja róla, hogy nem is elég jó, meg már nem is aktuális. Arról szó sincsen, hogy a korabeli elvárások szerint ezek a novellák a „szocialista realizmus” jegyeit viselnék magukon, az életről szólnak, amilyen az a maga valójában. Szilágyi István alkatilag alkalmatlan a megalkuvásra is.

Erdélyi magyar író maradt egész életében, elfért ennek a korlátai között.

Ha politikai vagy művészeti természetű nyomás nehezedett rá, akkor ő mindig arra hivatkozott: rendben, visszamegy mozdonyt szerelni, ő azt is nagyon szereti csinálni.

Szilágyi István utál interjút adni, nem látja értelmét, hogy az író művein kívül megnyilatkozzon. Néha azért ki-kicsalogattak belőle interjúkat, és műveiben is sok mindenre lehet ráismerni az életéből, bár sohasem írt önéletrajzi művet, de tapasztalásait beépítette, továbbgondolta.

Sikerült az előbb „leerdélyizni” Szilágyi Istvánt, pedig gyerekkorát Zilahon, a Partiumban töltötte, és fontosnak is tartja, hogy az ő nyelve partiumi nyelv. Nem olyan rossz közeg ez, hiszen például Arany Jánost és Ady Endrét is ez adta a magyar irodalomnak.

Az 1920-ban Magyarországtól Romániához került terület nagyobb, mint a mostani Magyarország: számos különböző vidéke van, amelyek semmiben sem hasonlítanak egymásra. Ritka az olyan anyaországi ember, aki veszi a fáradtságot, hogy erről minimális tudást beszerezzen, legalább olyan szinten, ahogyan Miskolc és Pécs között különbséget tud tenni. Szilágyi István bár irodalmi nyelvében erősen kötődik szülőföldjéhez, idővel „összerdélyi” ember lett, hiszen felesége révén közelről megismerte a Székelyföldet is. Élete nagy részét Kolozsváron élte le, és egy olyan folyóiratot szerkesztett, amely a teljes romániai magyar irodalmat mutatta be.

Marosi Miklós, a Magyar Művészeti Akadémia alelnöke köszönti Szilágyi IstvántForrás: MTI/Soós Lajosmiddleon49283280

A közoktatás terjeszti azt a tévhitet, hogy minden művész valamiféle eleve elrendelés következtében arra születik, hogy művész legyen, és tulajdonképpen az egész élete ennek rendelődik alá: „már kisgyerekként is”.

Szilágyi István kisgyerekként mozdonyvezető akart lenni, ez viszonylag gyakori, de nála ez a vágy nem múlt el. Tizennégy éves korától mozdonyszerelőnek tanult, és csak a rövidlátása miatt nem lehetett később mozdonyvezető. Hogy minél gyorsabban egy stabil, jól fizető szakmát szeretett volna kitanulni, annak nemcsak a mozdonyok iránti rajongás volt az oka, hanem az is, hogy Szilágyi István katona édesapja eltűnt a Don-kanyarban, soha nem derült ki, hogy pontosan mi történt vele. Az édesanyja, aki az I. világháborúban hadiárva, a II. világháborúban hadiözvegy lett nagy erőfeszítések közepette egyedül nevelte két fiát, akik szintén kivették a részüket a fizikai munkából. Szilágyi István még egyetemista korában is aratni járt nyaranta, mert ezt a nehéz munkát jól megfizették.

Ha már mozdonyvezető nem lehetett, mégiscsak felmerült a kérdés, hogy képességeihez méltó végzettségre tegyen szert.

Esti tagozaton érettségizett, majd román nyelven jogi egyetemista lett. Ha már elkezdte, be is fejezte ezirányú tanulmányait (1958–1963), de a gyakornokság olyan tapasztalatokhoz juttatta, hogy soha életében nem használta jogász diplomáját. Az egyetemen szerzett barátai később arra voltak jók, hogy figyelmeztették, ha a hatalom figyelme a kelleténél jobban rá irányult valamiért, esetleg kisebb ügyeket is el tudtak simítani. Mint utóbb kiderült, a Securitate komoly mennyiségű anyaggal rendelkezett Szilágyi Istvánról, de fogást nem találtak rajta, akárhogy is szerették volna. Felmerült az ötlet, hogy valamilyen irodalmi formában feldolgozza a róla szóló terjedelmes aktát, de aztán arra jutott, hogy ez mégsem méltó erre.

A felsőoktatás közege tette igazából kultúrafogyasztóvá Szilágyi Istvánt, bár Zilahon is olvastak könyveket, de főleg a nők és főleg télen. Egyetemistaként csodálkozott rá sok irodalmi műre, és próbálkozott meg minden különösebb távlati cél nélkül az írással. Először 1961-ben publikált az Utunk című folyóiratban, 1963-ban pedig állásajánlatot kapott innen. Nagyon népes szerkesztősége volt a folyóiratnak, sok emberről nem lehetett pontosan tudni, hogy minek van ott. Valószínűleg az volt a dolguk, hogy közelről ellenőrizzék azokat, akik az érdemi munkát végezték. Létay Lajos főszerkesztő elsősorban politikai vezető volt, ő járt Bukarestbe tárgyalni bizonyos „elvtársakkal”, taktikusan igyekezett minél nagyobb mozgásteret biztosítani az Utunk-nak. 1968-tól, 30 éves korától Szilágyi István volt a főszerkesztő helyettes, a lap operatív irányítója. Ezzel párhuzamosan sajátos módon elapadt az ihlet,

Szilágyi István fokozatosan felhagyott a novellák írásával. Lassan készülő, igen kimunkált regények szerzője lett.

Erről ő azt mondja, hogy egy idő után rájött, hogy amit világosan ért, arról nem érdemes írnia. Minden írói vállalkozása egy nekigyürkőzés, hogy megértsen valamit, ezért megjósolhatatlan, hogy mikor készül el vele. Teljesen változó, hogyan tud haladni, sőt nem azért adja ki a kezéből a könyvet, mert késznek érzi, hanem már nincsen ötlete, hogy mitől lehetne jobb, pontosabb. Szilágyi István magának író író lett. Ez egy létező típus. Vannak szorgalmas, megbízható írók, akik rendszeresen megjelentetnek valamilyen művet. Vannak a már csak maguknak írók. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, sőt még a minőséggel sincsen összefüggésben, hogy melyik könyv mennyi idő alatt készült el.

Szilágyi István 1971-ben még kiadott egy novelláskötetet, az utána következő harminc évben kizárólag három regényt írt. Tizenhét éve ígéri, hogy lesz még egy negyedik is, állítólag készül. Jellemző, hogy 2008-ban sikert aratott a Hollóidő második kiadása (Szilágyi István passzivitása mellett könnyen elképzelhető, hogy hét év kellett az első kiadás után, hogy a regény jó híre elterjedjen), a kiadó teljesen logikus módon szeretett volna egy novelláskötetet kiadni Szilágyi Istvántól, ha már érdeklődés van iránta. Erre még ő sem mondott nemet, alkalom adódott összefoglalni novellaírói munkásságát. Néhány régi írást átdolgozott, de többségüket reménytelennek ítélte meg. A fiókban sem sok mindent talált, úgyhogy a reprezentatívnak szánt kötetből egy nagyon vegyes anyagú, karcsú kötet lett (kétszáz oldal sincsen).

Szilágyi István csalódott magában mint novellaíróban, de ettől függetlenül a Bolygó tüzek élvezetes olvasmány.

Erős történetek szigorú pontossággal elmesélve, de ugyanakkor nagyon gazdag nyelven, tele ötletességgel. Szilágyi egyszerre mestere a szemléletes leírásoknak és a pergő, életszerű párbeszédeknek. Olyan biztos kézzel vannak megírva ezek a történetek, hogy nehéz elhinni, aki írt belőlük kétszáz oldalnyit, az nem tud még ugyanennyit. De ha ő mondja, kénytelenek vagyunk elhinni neki.

Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke méltatja Szilágyi István életművét Forrás: MTI/Soós Lajos

Még a kilencvenes évek elején történt, hogy kiváló tanárom úgy kezdte képzésünket a bölcsészkaron, hogy két regény olvastatott el velünk. Ottlik Gézától az Iskola a határon-t és Kertész Imrétől a Sorstalanság-ot. Azt nagyon gyorsan helyre tettük, hogy a kőszegi katonaiskolából el lehetett jönni és nem öltek meg senkit. De azért mindkét történet arról szól, hogy mindent el lehet venni az embertől, és még ehhez is megpróbál alkalmazkodni. Mindkét regényben egy gyerekember szélsőséges körülmények között, intenzív módon csodálkozik rá a világra, annak összefüggéseire. Ezek a regények nem arról szólnak, hogy milyen kellemetlen volt a kőszegi katonaiskola és milyen borzalmas Auschwitz.

Hogy is van ez a Galaxis útikalauz stopposoknak című könyvben? Az életről, a világmindenségről meg mindenről. Kérdések és válaszok.

Nagy lelkesedés ébredt bennem a két író iránt, olvasni kezdtem a további műveiket is. A Nietzschét és Wittgensteint fordító Kertész Imre, illetve a matematika szakon végző, bridzsversenyző Ottlik Géza spekulatív, nehézkesebb művei csalódást okoztak, tizenévesen talán nem voltam még elég érett hozzájuk. Ottlik Géza és Kertész Imre szintén nem nagyon riszálták magukat a nyilvánosság felé, ezért is történhetett meg, hogy bizony némi csodálkozás fogadta itthon az irodalmi Nobel-díjat. Kertész Imre? Sorstalanság? Számos alkalommal sikerült villantanom: ó, én már vagy tíz éve olvastam. Az esetleges látszat ellenére még mindig Szilágyi Istvánról van szó. A bölcsészkari alapozó kurzuson azt is megtanultuk, hogy sok kiváló irodalmi alkotás épül fiktív konstrukcióra, de van benne valami, hogy arról tud jól írni az ember, amit igazán ismer. Viszont sem Ottlik, sem Kertész nem bajlódtak olyan bagatell dologgal, hogy önéletrajzot írjanak, hiszen ők igazi írók voltak, akik nem adják alább, minthogy az élet értelméről szóljon a regényük. Mindketten egyértelművé is teszik, hogy főszereplőjük nem azonos velük. Addig szöszmötöltek valós és fiktív elemek kombinációjával, amíg a lehető legsűrűbb, legtöbb alapkérdést felvető regényt tudták létrehozni. Több mint egy évtizedig tartott az Iskola a határon és a Sorstalanság megírása is.

Kő hull apadó kútba – ez a cím jó eséllyel indulhatna a legjobb magyar regénycímek versenyében. Főleg, hogy konkrét és átvitt értelme is van. Szilágyi István a Zilahon megismert világba helyezi a történetet, hiszen ezt ismeri jól, de alaposan eltávolítja magától. Egyrészt korábbra teszi, mint az ő gyerekkora és nem is gyerekember a főszereplő, hanem felnőttek felnőtt emberek életproblémáival. Szociológiailag és pszichológiailag rendkívül pontos minden ebben a regényben, de ez nem cél, csak eszköz. Csak így lehet megnyitni a művet az élet alapkérdései felé. Szilágyi István szívós munkával kidolgozta, hogy szikár legyen a nyelv, amit használ, de ugyanakkor tele legyen költészettel.

Regényét Arany János balladáihoz szokták hasonlítani, én megkockáztatom, hogy tekinthetjük akár pszichothrillernek is.

Végigvezet egy történeten és nincsen benne semmi fennköltség, filozofálgatás, hanem minden ember életében felmerülő kérdések könyörtelen végiggondolása zajlik. 1975-ben, Romániában megjelent egy kivételes minőségű regény, amelynek a szerzője utál a művei marketingjével foglalkozni. Ezért aztán fokozatosan épült a Kő hull apadó kútba nimbusza, de azért terjedt a híre.

Nem kisebb filmrendező, mint Fábri Zoltán érdeklődött iránta, aki mindig jó érzékkel választott irodalmi alapanyagot.

Vele Szilágyi István is hajlandó lett volna együttműködni, de Fábri Zoltán nem tudta elfogadtatni a filmtervét ott, ahol a filmterveket el szokták fogadni. Azóta Szilágyi István hallani sem akar bármelyik műve színházi vagy filmes adaptációjáról, ridegen elutasítja a megkereséseket. Gothár Péter hosszú ideig puhította Ottlik Gézát, hadd csináljon filmet az Iskola a határon-ból, de nem tudta meggyőzni róla, hogy ennek értelme lenne. Kertész Imre engedett a Sorstalanság-gal kapcsolatban, ítélje meg mindenki maga, hogy volt-e értelme.

Mindhárom említett regénynél erős a történet, de ugyanolyan fontos az is, hogyan van elmesélve. Hogy az író milyen bámulni való művésze a nyelvnek, milyen remekbe szabott mondatai vannak. Meg ahogy ezeken a remekbe szabott mondatokon átsüt a bölcsesség. Szilágyi István, a gyakorlott szerkesztő is tisztában volt vele, hogy mint író milyen jelentőségű művet hozott létre. Tanácstalan volt, hogy mihez kezdjen azután, hogy a világra való ráeszmélésének tapasztalatait beledolgozta egy regénybe. Mint szerkesztő azt a tanácsot adta az írónak, hogy próbálkozzon az ellenkezőjével, amit eddig csinált, aztán majd meglátja, mi sül ki belőle. A Kő hull apadó kútba írásakor rendkívüli fegyelemmel dolgozott, zárt formára törekedett, úgyhogy most szabadjára engedte magát, vad kísérletezésbe fogott. Nem állt ellen annak, hogy egyre bonyolultabb lesz a szerkezet és abszurd elemeket is alkalmazott.

Szilágyi István végezte a napi szerkesztői munkát, és mint író megengedte magának, hogy olyan regényen dolgozzon, ami soha nem fog megjelenni.

Épeszű ember a nyolcvanas évek Romániájában képtelen volt arra, hogy a diktatúra természetén ne gondolkozzon sokat. Szilágyi István ezt a témát a napi valóságtól elemelve dolgozta fel, de így is világos volt, hogy nincsen olyan hülye cenzor, aki ezt átengedje. A legteljesebb írói szabadság olyan regényt írni, ami soha nem fog megjelenni. Ennek híres világirodalmi példája A Mester és Margarita, amin Bulgakov tizenkét évig dolgozott úgy, hogy egyértelmű volt számára, amit ír, az a sztálini Szovjetunióban úgysem jelenhet meg. Magának írta, tulajdonképpen nem is fejezte be, amit ismerünk, ez a regény harmadik verziója, amit nem tekintett késznek, csak a halála megakadályozta a további átdolgozásban. Szilágyi Istvánnak szerencséje volt a történelemmel, hiszen 1989-ben a forradalom elsöpörte a romániai diktatúrát, úgyhogy 1990-ben mégiscsak kiadta tizenöt évi munka eredményét. Az Agancsbozót csalódást okozott sokaknak, mert egy második Kő hull...-ra számítottak és valami teljesen mást kaptak. Van egy kicsi, de lelkes rajongótábora az Agancsbozót-nak is, de valóban nehezen befogadható mű, amiből Szilágyi István le is vonta a tanulságot.

Oplatka András, Svájcban élő történész, újságíró, műfordító, Szilágyi István régi barátja volt a "meglepetés vendég", aki régi közös emlékeket idézett fel Forrás: MTI/Soós Lajos

Közben az Utunk átalakult, Helikon lett belőle, a főszerkesztője pedig Szilágyi István lett. Kiderült az is, hogy Romániában magyar irodalmi folyóiratot kiadni a diktatúra összeomlása után sem olyan könnyű dolog. A Helikon-nal kapcsolatban végzett kemény munkája mellett Szilágyi István új regénybe kezdett, megint egy teljesen másik úton indult el. Röpke negyedszázadig volt egykönyves szerzőnek elkönyvelve. Nem olyan rossz egyébként egykönyves szerzőnek lenni, hiszen a nulla és az egy között sokkal nagyobb különbség van, mint az egy és mondjuk a tíz között. Szilágyi István egy interjúban elmondja, hogy szerinte az utóbbi évtizedek magyar irodalmában sok nagyszerű teljesítmény van, de mind csupa delikatesz ínyencség, és ő arra jutott, hogy ízletes kenyérre, jó ivású borra lenne szükség.

Történelmi regényt kezdett írni, és a 2001-ben megjelent Hollóidő megint teljesen egyedülálló mű lett a magyar irodalomban.

A török hódoltság korát választotta, de nem az erdélyi fejedelemség a helyszín, hanem valahol a délvidéken egy török uralom alatt lévő város, amelynek a hétköznapjai is bemutatásra kerülnek. A 19. század létrehozta a maga heroikus történelmi regényeit, megírták, hogy a meghatározó történelmi fordulatok idején hogyan viselkedtek fontos személyiségek. A 20. század magyar irodalma viszont többnyire adós maradt azokkal a felnőttebb, higgadtabb regényekkel, amelyek nem a hősökről adnak idealizált képet, hanem magukat a történelmi folyamatokat segítenek megérteni. Szilágyi István sokat kutatott a témában, megint sikerült előállítania a tények és a fikció leghatásosabb kombinációját.

A három részre szakadt Magyarország valóságában vagyunk, de alapvető emberi kérdések merülnek fel. Az életről, a világmindenségről meg mindenről. Szilágyi István képes lenne imitálni a korabeli nyelvet, de azzal megnehezítené az olvasó dolgát, úgyhogy

hatalmas teljesítményként megteremti a Hollóidő egyedi, sosemvolt nyelvét, ami egyszerre archaikus és modern.

Nem ragad le a „gonosz törökök sanyargatják szegény magyarokat” közhelynél, hanem például a kisváros nyakára ültetett török hivatalnok kifejezetten fél a polgároktól. De még ennél is jobban a feletteseitől, amit nyomásgyakorlásra ki is használnak a város lakói. Fordulatos cselekmény, sok szereplő mindenféle társadalmi csoportból összeválogatva. A középpontban egy tekintélyes protestáns prédikátor, ennek kapcsán hitbeli kérdések is előkerülnek, ahogy a korabeli politikai viszonyokat is megismerjük. De szó sincs tudományos ismeretterjesztésről, van humor, sőt erotika is bőven. Könnyeddé teszik a szöveget a párbeszédek, megannyi verbális pengeváltás. Szilágyi István kétkönyves szerző lett, legalább.

Mivel bevált a Hollóidő-nél kifejlesztett írói módszer, Szilágyi István jó ideje egy újabb történelmi regényen dolgozik, A hóhér könnyei-nek egy rövid verziója folyóiratban már közlésre is került. A születésnapi ünnepségen is szóba került sürgetőleg az új regény ügye, Szilágyi Istvánnak egy arcizma sem rezdült. Állítólag elég morcosan szokott ilyenkor reagálni: majd szólok, ha készen lesz. Ottlik Gézáról lehetett tudni, hogy dolgozik az Iskola a határon valamiféle folytatásán, de végül is nem fejezte be a Budá-t, halála után úgy jelent meg, ahol tartott vele.

Bízzuk ezt Szilágyi Istvánra, majd ő meghozza az új regényével kapcsolatos döntéseket.

Sokkal érdekesebb kérdés, hogy miért nem ismerik többen. Ne gabalyodjunk bele abba, hogy mit is jelent az „irodalmi kánon”, mert ez messzire vezető kérdés. Szilágyi István minden létező díjat megkapott, és ő maga állítja, hogy szerinte a kritikusok mindig is jól bántak vele. Egyfajta „kánon” az is, hogy mi kerül bele a közoktatásba, de ott reménytelennek látszik egy olyan radikális reform végig vitele, hogy ne irodalomtörténetet tanítsanak, hanem a huszadik századi magyar irodalom legjavát. Műveket az életről, a világmindenségről meg mindenről. Szövegeket megérteni és továbbgondolni.

Nincsenek illúzióim arról, hogy hányan olvasnak még könyveket. Viszont nagyon bizarr állapotok uralkodnak abban a tekintetben, hogyan választ a könyvek közül ez a kis szekta.

Talán ez lenne az igazi kánon, hogy mit olvasnak még egyáltalán. De ebbe azok kerülnek bele, akik imázst építenek, médiajelenlétet vívnak ki maguknak, ezt pedig úgy érik el, hogy a napi politikába ártják magukat.

Ehhez persze bárkinek joga van, nem ítélek én senki felett. Ottlik Géza vagy Kertész Imre kerülték a reflektorfényt. Vagy ott van Sánta Ferenc rejtélyes esete, aki abbahagyta az alkotást, majd teljesen visszavonult a magánszférájába. Nem hallom, hogy emlegetnék kiváló könyveit, amelyek könnyen befogadhatóak, de súlyos dolgokról szólnak. Bodor Ádám nagyszerű könyveket ír, de csak egyszer lehetett belecsalogatni abba a helyzetbe, hogy egy interjúkötetben anekdotázzon magáról. Szilágyi István a könyvei alapján bölcs embernek tűnik, és az őt ünneplőknek nem osztja az észt, hanem Adyt szaval.

Régóta olvasom Parti Nagy Lajost. Olyan alkotó volt, akinek a művei az életről, a világmindenségről meg mindenről szóltak. Szívósan dolgozott a nyelven, mint Szilágyi István, amely munka játék is egyben. Aztán a bölcs, nyelvjátékos Parti Nagyból egyszer csak harcos politikai aktivista lett. Mi történhetett?

Szelíd csodálkozással olvasom, hogy magyar írók tiltakoznak a hajléktalanság problémáira évi 9 milliárd forintot adó kormánynál a hajléktalanok miatt. Mindenki írt egy-egy mondatot. Ez még irodalom? Nem emlékszem igazán jó mondatokra a felhozatalból. Arról nem is beszélve, hogy ezzel nem segítenek semmit a nehéz sorsú embereken.

Ez nem irodalom. A kő hull apadó kútba meg a Hollóidő, na az irodalom. Az életről, a világmindenségről meg mindenről.