Szersén Gyula, a szinkronmunkáiért Életműdíjat kapott színművész beszél háborúról, forradalomról, hűségről, szakmáról

2018.10.09. 21:28

A Jászai-díjas színművész közel negyven évtizedig volt tagja a „régi” Nemzeti Színháznak. Színpadi szerepei mellett számtalan televíziós és rádiós produkcióban is főszerepek sorát alakította, valamint olyan filmekben láthatta a közönség, mint a Jancsó Miklós rendezte Szegénylegények, vagy a Gaál István által jegyzett Sodrásban. A szinkronstúdiókban pedig olyan külhoni sztároknak kölcsönözte hangját, mint Charles Bronson, Paul Newman, Terence Hill vagy éppen az Enterprise űrhajó Kirk kapitányát alakító William Shatner. Utóbbi munkái kapcsán Szersén Gyula idén átvehette a szinkronszakma által adományozott Életműdíjat. A színművész az Origónak egyebek közt elmondta: azért is örül az elismerésnek, mert arról kizárólag teljesítmény alapján dönt a szakmai testület. Mindemellett beszélt arról is, hogy miként befolyásolta életét a háború vagy 1956, ahogy azt is felidézte, hogy mely hitvallás segítette hűségében az olyan színészt, akire amúgy tapadtak a nők.

Budapesten született ezerkilencszáznegyvenben, a főváros ostroma idején töltötte be ötödik évét. Erős emlék?

A történelmi helyzet meghatározta az életünket. Édesapám varrógép- és kerékpárműszerész volt, de ezerkilencszáznegyvenben már egy kerékpáros-műszaki zászlóaljnál szolgált a Kárpátokban, majd amerikai hadifogságba esett. Édesanyám 1945-ben szülte meg a húgomat, már annak a rákosszentmihályi háznak az óvóhelyén, amelyben a lakásunk volt. A várandósság, a szülés körülményei betegségekhez vezettek, és édesanyám 1947-ben, harminchárom évesen meghalt. Apám, aki egy évvel korábban jött haza a fogságból és mindjárt dolgozni kezdett, felfogadott egy lányt a másfél éves testvérem mellé. Én nagyrészt magamban voltam, leszámítva a nyarakat, amikor vidéki befogadó családok gondoskodtak rólam, ahogy akkoriban más félárvákkal, árvákkal is szokásban volt.

Szerethető nyarak voltak?

Gyerekkorom legszebb szakaszai. Becsületes parasztok között tanultam meg mindent: úszni, lovagolni, dinnyét szedni, aratani, kiszedni a tyúk alól a tojást, megsütni a kenyeret a kemencében, egyebeket – tisztességben, derűben élni, becsülettel dolgozni. A magyarokat évszázadokig jellemző életmódot.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Édesapja a varrógép- és kerékpárszakmában maradt?

Az amerikai fogság után gyanús elemnek számított, ezért beállt nagyapám mellé, aki a háború után elkezdett vaskéményeket készíteni, szerelni. Konjunktúrája volt az iparágnak, hiszen a téglakéményeket nagyrészt lebombázták. Apám tehát maszek lett, az is maradt élete végéig. Más kérdés, hogy tízéves koromban újranősült, jóval fiatalabb asszonyt vett maga mellé, akitől született még két gyereke. Az már másik család volt, így én tizennyolc évesen el is költöztem tőlük.

Színészi tervekkel?

Lökést adott a pálya felé, hogy egyházi óvodába, iskolába jártam. Az államosításig a suliban is papok és nővérek tanítottak. Otthon is vallásos nevelést kaptam, máig kereszténydemokrata vagyok. De ami ennek kapcsán az előadó-művészetet illeti: amikor ministráltam, óriási hatással volt rám a szertartás teatralitása is. A gyertyák, a miseruhák, a kegytárgyak, a közös éneklés vagy éppen a templom csendje. Ahogy a szónoklatok retorikája is. Az oltár szinte színpad volt. Bizonyára édesapja, Sztankay István is sokat mesélt erről, hiszen ő ráadásul papcsaládból indult. Visszamenőleg a templomi hatások adták az inspirációt a színészethez, mert az is olyan világ, amelyben műsor van. Ott is meghatározott szellemben készülő előadások zajlanak valami jó érdekében. Misék, keresztelések, bérmálások – mind a maguk rendje és fegyelme szerint. Később a Corvin Gimnáziumban – amely komoly, humán beállítottságú iskola volt, ógörög és latin szakkal – már rész vettem az iskola irodalmi körében is: sokat szavaltam, rész vettem a diákszínpad előadásaiban is.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Utóbbi kapcsán, ha jól tudom, rövid időre le is tartóztatták.

Annak volt egyéb előzménye is. Egyik osztálytársamnak jutott eszébe 1956 októberében: csatlakozzunk az egyetemistákhoz, így esett, hogy ott voltunk a Sztálin-szobor ledöntésénél. Egy Csepel teherautó mellett álltunk, amely a szobor nyakára tekert huzalokkal próbálta kimozdítani Joszif Visszarionovicsot a talapzatáról. De Sztálin iszonyú nehéz volt, ezért a sofőr megkért néhányunkat: másszunk fel a platóra ellensúlynak, hogy Joszif felbillentse a teherautót, ahogy ellent tart a próbálkozásnak. Így is történt, ott álltunk ellensúlyként, fejünkön a corvinos egyensapka, amit persze jó néhányan lefotóztak. Utóbb tovább súlyosbította a helyzetet, hogy sport- és egyéb iskolai rendezvények kapcsán mi többször kooperáltunk a szomszédos II. Rákóczi Ferenc katonai középiskolával, akik a forradalom alatt átálltak a Kilián György vezette felkelőkhöz. Később mindkét iskolát kiemelten megfigyelték, de ezt 1957. március 14-én még nem tudtam, amikor a hivatalos iskolai ünnepségen elszavaltam Petőfi Sándor A Nemzethez című versét. Olyan soraival, miszerint: „Köztünk van a legnagyobb ellenség,/ A cudar, az áruló testvérek!/ S egy közűlök százakat ront el, mint/A pohár bort az egy cseppnyi méreg.” Hamarosan kiderült, hogy ott ültek a hallgatóság között az elhárítás emberei is. Délután öt diáktársammal együtt vittek el egy zárt Warszawában, majd ránk akarták fogni, hogy mi vagyunk a „mukkosok” – vagyis a Márciusban Újra Kezdjük! nevű illegális szervezet magja. Két nap múlva elengedtek, mert semmit nem tudtak ránk bizonyítani, hiába lobogtatták a Sztálin-szobornál készült felvételeket.

Ritkán idézi fel a sztorit a nyilvánosság előtt.

Nem akarom, hogy bárki azt gondolja, hogy én úgy hiszem: forradalmi tettet hajtottam végre. Szó sem volt róla. Ellenben hálával tartozom akkori igazgatónknak, valamint azoknak a tanárainknak, akik kiálltak értünk, amikor a hatóságok ki akartak zárni az érettségiről. Így mi maturálhattunk, de őket aztán kirúgták az állásukból.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Furcsa érzésekkel indulhatott neki a Színművészetinek.

Volt idő emészteni a történteket. A káderlapom érettségizve is olyan volt, amilyen. Három évig esélyem sem volt a főiskolán. Otthonról elköltözve zuglói nagyapámnál laktam albérletben. S közben egy évig a Rákosfalvai Egyesült Gyógyszergyárban dolgoztam, annál a részlegnél, ahol a klorocidot gyártották. Én voltam az egyetlen érettségizett, mindjárt meg is tettek csoportvezető helyettesnek. Csakhogy veszélyes üzem volt, két-három benzolmérgezés után ki is léptem.

Merre indult?

Elmentem díszítőnek, mindenesnek az Állami Déryné Színházba. Kiderült persze, hogy színész szeretnék lenni. Először Ábrahám Pál Hawaii rózsája című operettjében játszhattam el egy kisebb szerepet. Aztán, amikor megbetegedett az egyik színész, már egy nagyobb szerepre is beugorhattam. Ugyanakkor Vecsésen, a Jókai Szabadtéri Színpadon is voltak színre lépéseim, mely nyári rendezvényt a Földműves Szövetkezetek Országos Központja támogatta, és félamatőr társulatoknak jelentett megmutatkozási lehetőséget. Akkor játszottam az Aranyvirágban, a Bástyasétány 77-ben és A nők iskolájában is. 1960-ban pedig a Vígszínházba hívtak segédszínészként kisebb szerepekre. Akkoriban játszotta ott Tordy Géza az Aki szelet vet című dráma egyik főszerepét. A történet egy bírósági tárgyalás keretei között zajlik, és én minden előadáson ott ültem a színpadi hallgatóság között. Magamban kívülről fújtam már Géza szövegét, s egy nap, amikor kibicsaklott a lába, engem kértek meg: ugorjak be helyette. Sikerem volt, amely után nagyobb szerepekkel jutalmaztak. Aztán 1960-ben Kádár „megbocsátott” 1956 „kisbűnöseinek”, akkor engem is rehabilitáltak, miközben a Színművészeti vezetéséből kezdték eltávolítani a keményvonalas elvtársak egy részét. Így vehettek át, már felvételi nélkül 1962-ben a Vígszínházból a tanintézmény hallgatói közé. Simon Zsuzsa lett az osztályfőnököm.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Egy elvhű pártkáder.

Szakmailag Gáti Józseftől tanultam sokat. Arra tanított minket, hogy belülről, teljes mélységében meg kell érteni a megírt szöveget, mielőtt megtanulnánk kívülről „fújni”. Tökéletesen igaza volt, mire végeztem az iskolával, háromszáz verset tudtam kívülről – és belülről is. Egyébként nagyon erős osztályunk volt. Akiket mindenki ismerhet: Almási Éva, Csomós Mari, Szabó Éva, Csikós Sándor, Juhász Jácint, Kozák András, Szilágyi Tibor.

A Nemzeti Színházat akkoriban a Both Béla–Major Tamás–Marton Endre vezetői triumvirátus fémjelezte. Miként került diploma után a társulatukhoz?

Egyrészt szerencsém volt, abban az évben törölték el azt a kötelezettséget, mely szerint a friss diplomásoknak két évet vidéken kell töltenie. Ugyanakkor Bitskey Tibor átszerződött a Vígszínházba a Nemzetitől, és kellett helyette egy jóvágású naturburs. Egri István, a nagyszerű színész-rendező is támogatta a szerződtetésemet, aki ugyancsak a Nemzeti tagja volt. Sztankay Istvánt, az ön édesapját is kedvelte, akit ugyancsak akkor szerződtettek a Nemzetihez. Egri István rendezte például a hatvanas évek végén Shakespeare-től a Tévedések vígjátékát, amelyben Sztankay Pista játszotta Syracusai Antipholust, én pedig Ephesusi Antipholust.

Előző
  • 1
  • 2
Következő