Rozsdamentes pálya, avagy Rost, aki „Rostfrei”

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 2/90. levélária Kedves Tatjána Néném! Nevekkel kultúrember nem viccelődik, megkapom én mindig Öntől, ha a nyelvszeretet, esküszöm, csakis a mi nyelvünknek ez a bohókás, végtelenül variábilis volta erre csábít. De nem gondolkozott még azon, hogy furcsa, vagy időnként kevésbé jó csengésű szavak, mint vezetéknevek is „elfelejtődnek" a tulajdonos kiemelkedő teljesítménye láttán? Egyszerűen már nem jut eszünkbe a primer jelentés. Így vagyunk a vonós Banda Edével és Ádámmal, nagyszerű, már nem aktív énekesekkel, Róka Istvánnal, Kasza Katalinnal, a színpadon remek karaktereket hozó Mukk Józseffel vagy Sárkány Kázmérral, a kiváló korrepetitor-zongoraművésszel, Gyökér Gabival, és míg a távolabbi múltban ott figyel Aggházy Melinda és Zajonghy Elemér. (Felkészül: a nagy ígéret Balga Gabriella és az elragadó Zavaros Eszter!) És itt van nekünk a mi Rost Andreánk, akinek neve németül rozsdát jelent...

Néném emlékszik a kanalak-villák fonákoldalán a „Rostfrei", a rozsdamentes feliratra? Szerencsére a magyar vokális művészet nincs Rost-talanítva, sőt a minap kedves meghívásnak tettem eleget, amikor a Magyar Művészeti Akadémián a művésznő székfoglaló előadásának megágyazó laudálásra invitáltak. Talán formabontó, hogy nem az életrajzát mondtam fel, inkább érzésekkel, néhány érzettel kívántam megfogni azt a jelenséget, akit Rost Andreának hívunk. Mivel Néném kérte, hát íme, csak Önnek, csak most a laudáció szövege – amely után Andrea figyelemre méltó elemzését adta a Kékszakállú és Judit kapcsolatának, a két misztikus alaknak.

Rost Andrea Forrás:

„Csodálatos érzés a közönség soraiból, vagy akár a színpadi kulisszából is figyelni a tehetséget. A kinyílás, a fejlődés folyamata, a beérkezés gyümölcsei mindig az isteni phainomenont mutatják, amely szinte meghatja az embert, olyan, mintha a csillagmiriádba, vagy lefelé, a mikrokozmoszba tekintenénk. Ég a földdel ilyenkor összeér. A tehetség önmagában persze nem érdem, a hangszert, jelen esetben az énekhang alapfelszereltségét szüleink révén plántálja belénk a Teremtő. De már az extrákkal való feldíszítés, a tálentumokkal való helyes, huzamos és az egész életet, életmódot meghatározó gazdálkodás a művészen múlik.

Van, akinek nemcsak a tehetség adatik meg, de saját munkája, kitartása és ízlése által a szépség igézetében töltheti egész életét. Rost Andrea ilyen művész. A reá sugárzó s a belőle sugárzó fény, a szépség maga pedig miránk sugárzik tovább – akik ettől tán szebbek nem leszünk már (én biztosan nem), de a (sokfajta) szépség (sokfajta) harmóniával egyenlő, és a művészetben bár disszonanciák jelenléte, kérdések feltétele jogos, sőt szükséges is, végső soron mind a harmóniát keressük színpadon és nézőtéren egyaránt.

Rost Andrea Forrás:

Rost Andrea művészetének legfőbb értékét a Magyar Művészeti Akadémia számára aligha nemzetközi karrierje adja. Ugyanakkor jó tudni, hogy 25 esztendő óta tartó valódi, nagy pályafutás az övé, amely azt húzza alá nekünk: igen, erre a szépségre, értékre mindenhol felfigyeltek. Sorolhatnék helyszíneket, szerepeket, partnereket, adatokat: nem teszem. Rost Andrea része ma már az egyetemes előadó-művészet történetének, nekünk mégis másért igazán fontos. Mindig jelen volt és van a hazájában, magyarként, művészként, édesanyaként mindig a helyzet megkövetelte helyes sorrendbe képes rakni magát. Magyar művek előadójaként is csillog, magyar társulatban érzi igazán otthon magát. Mivel a szépség őt magát is elbűvöli, életét a mai nyers és talmi világ dacára, mintha finom burokban is élné: ahogy ő közlekedik a valóságban, abban mindig van valami távolságtartó, óvatossággal kevert finom, bársonyos érzet is. Ékszert tervez, csokoládét fontol, crossover kilengést csak módjával hajt végre, kurzusokon gondolkodik, a bulvár csábításának sosem enged. Nem akar a csapból is folyni, nagy világmegfejtésekkel sem traktál senkit. Lexikoncikk lett, nem iparcikk. Őrzi integritását, elegáns visszahúzódás mellett van mégis jelen. Körüllengi személyét a szépség és a minőség, a tálentumaival való optimális gazdálkodás és az azokban való gazdagodás üde levegője. Mind őrzünk tőle valamit a szívünkben, s ennél többet adni művésznek nem lehet: én például egy Schumann-dalciklust.

Rost Andrea Forrás:

Épp tíz éve, egy magyar szerzők dalaiból összeállított lemeze kapcsán írott szavaim ma is érvényesek: „... nemzetközi karriert befutó művésznek kötelessége hazája kincseit bemutatni. Rá külön odafigyel a világ, és tehetségét így közvetlenül is saját kultúrája szolgálatába állíthatja. Rost Andrea, úgy hallani, most megint szívvel és lélekkel tette kötelességét.
Tiszta szívből kívánom, hogy legyen így ehelyütt, a Magyar Művészeti Akadémia kebelén belül, székét elfoglalva is."

Jövő héten – isteni szerencsémnek köszönhetően – a XX. század legnagyobb magyar énekesnőjét, Marton Évát „laudálhatom" majd, hisz visszatérő zsűritagként az ő nemzetközi versenyéről lesz módom tudósítani, immár az eredmények fényében, azokat nem előre elkotyogva. (Volt egy orosz lány, aki a Tatjána-levéljelenetet énekelte!)

Addig is a régi kívánság, „zsdu átvétá, kák szálávej létá"!

Szilveszter