Kubik Anna szerelmeiről, ügynökökről, a múlt rendszer megroppantásáról

Kubik Anna
Vágólapra másolva!
A Kossuth-díjas színésznő a régi Nemzeti Színházban kezdte pályafutását, ahol főszerepek sorát játszotta. Köztük Árvai Réka figuráját az 1986-ban bemutatott Advent a Hargitán című Sütő András-darabban, amelynek minden előadása egyben rendszerellenes tüntetéssel ért fel. Kubik Anna az Origónak mesél egykori ügynökökről, a tanító és trágárkodó színházról, szerelmek elvesztéséről, túlélésről, hitről és arról, hogy mostanában mi teszi igazán büszkévé.
Vágólapra másolva!


Mi ugrik be, ha azt mondom: „Tudja, hogy ki az a Rozika, tudja, hogy mit csinál a Rozika!”

A zsűrielnök Major Tamást idézte az 1977-es Ki mit tud?-ból.

El volt öntől ragadtatva.

Azért nem volt az olyan sima ügy. Még gimnazistaként láttam Veszprémben Móricz Zsigmond Úri muriját, amelyben Hűvösvölgyi Ildikó játszotta Rozikát, a summáslányt. Falusi kislányként nagyon közel éreztem magamhoz a figurát. Ezért is válogattam be a monológját a Ki mit tud?-ra tervezett repertoárba. De már az elődöntőn kiestem. Csakhogy a közönség visszaszavazott. Különleges dolog volt, mert a közönség nem a versmondókat szokta benntartani, hanem inkább a bohócot vagy a táncdalénekest. Aztán a döntőig meneteltem, miközben Major Tamás és Szinetár Miklós hol megdicsért, hol bölcs tanácsokkal igyekeztek a helyes irányba terelni. Mai fejjel visszanézni az akkori produkciómat: kész horror.

Mert?

Mert például irdatlan tájszólásom volt, hiszen a Veszprém megyei Ősiben cseperedtem fel. De mi legalább önmagunkat adhattuk, úgy álltunk ott, amilyenek valójában voltunk.

Kubik Anna Kossuth-díjas színművész Fotó: Mudra László - Origo

Családjának volt bármi kapcsolódása a színházhoz?

A szüleim műkedvelő színjátszó körben ismerkedtek meg a háború után, majd 1947-ben össze is házasodtak. Legidősebb nővérem születése után is felléptek, de aztán érkezett még két lányuk, úgy már színjátszásra nem maradt energiájuk. Pedig édesapámnak különösen nagy tehetsége volt a színészethez. Amikor otthon volt, folyton mesélt, viccelt, utánzott, énekelt. Pedig bányászként három műszakban dolgozott.

Azért színházba eljárt néha a család?

Tizennégy éves koromig nem láttam igazi színházat.

Akkor mit?

Kitűnő tanulmányi eredményemért kaptam jutalmul két színházjegyet a székesfehérvári teátrumba. A Bartók Gyerekszínház vendégjátékában adták A kőszívű ember fiait.

Erős élmény volt?

Nagyszerű szereposztás volt, írtam is egy dolgozatot az iskolában a Komlós Juci alakította Baradlaynéról. Haláláig emlegette nagyszerű magyartanár nénim! Ugyanis a többiek inkább a Baradlay fiúkat választották fogalmazásuk tárgyának. Nekem addig az volt a fejemben, hogy orvos leszek. Igaz, a vért sosem bírtam, de azt gondoltam: nincs szebb hivatás, mint másokon segíteni - amellett hősnő akartam lenni, s hittem, hogy orvosként mindjárt az is leszek. Hanem aztán nagyon rácsodálkoztam arra a fehérvári előadásra: erős hangsúly volt benne a családon, hazaszereteten, becsületen, nemzeti összefogáson, amik a mi hétköznapi életünkben is fontosak voltak. Már nem akartam orvos lenni.

Tudható: istenhívő családból indult. Miközben bizonyos narratívák szerint a múlt korszak bányászai, munkásai nemigen voltak azok.

A bányában szigorúan vették a párttagságot, de elnézték a vasárnapi templomjárást. Minden felmenőm istenhívő volt, anyai nagyszüleim templom mellett laktak. Onnan származik családi ismeretségünk az Ybl- és Kossuth-díjas építésszel, Kévés Györggyel is. Egyéb nagy munkái mellett ő tervezte, finanszírozta munkatársaival a sok díjat nyert Orczy-fórumot, vagy más néven az Orczy-városközpontot a IX. kerületben. Az ő szülei is az Ősi katolikus templom mellett laktak, ahol az én anyai nagyszüleim.

Az ön szülei mit szóltak hozzá, hogy Anna lányuk a színházi pálya felé vette az irányt?

Szurkoltak, féltettek. Bányász édesapám intelligens és érzékeny ember volt, valami eredendő eleganciával. Az volt a fő elve: a lányainak tanulni kell, hiszen ő nem tehette. Tizenkettedik gyerek volt, ráadásul a háború „keresztülvágta” az életét. Sokat köszönhetek neki. Ugyanakkor rémes belegondolni: neki rövid életében csak a munka jutott, abból is iszonyú nehéz! Úgy halt meg ötvenkilenc éves korában, hogy előtte napra nap csak tolta a három műszakokat, majd otthon szőlőt művelt, hogy a lányai vihessék valamire. Néha úgy érzem: az ő vágyálmát teljesítem be a hivatásommal.

A testvérei merre indultak?

Közgazdaságtant tanultak, könyveléssel, munkaügyekkel foglalkoztak. Kiváló kapcsolatban vagyunk, egyikőjük nyolc, a másik három évvel idősebb nálam. Édesanyánk is sokáig velünk volt, nyolcvannyolc évet élt.

Ön a Színművészeti Főiskolát vette célba, de a Ki mit tud?-on még úgy mutatták be: Kubik Anna, könyvesbolti eladó.

A székesfehérvári Teleki Blanka Gimnázium után rögtön jelentkeztem a színművészetire, de csak harmadjára vettek fel. A mai napig azt gondolom: ha nem lehetnék színésznő, akkor vennék magamnak egy könyves pavilont, és árusítanék, de inkább olvasnék. Akkor más világ volt még, a sikertelen felvételi után a székesfehérvári „Művelt Nép” könyvesboltban helyezkedtem el. Ami viszont talán valamelyik ősömé lehetett, hiszen úgy hívták egykor: „Kubik Papír- és Könyvkereskedés”. Imádtam azt a munkát, a fizikai részét éppúgy, mint a szellemit. Az is jó volt, hogy annyi könyvet vihettem haza olvasni, amennyit csak akartam. Mai napig tartom a kapcsolatot egykori kollégáimmal.

Ráckevei Anna (balra) Orbánné, és Kubik Anna (jobbra) Giza szerepében Örkény István Macskajáték című tragikomédiájában a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban Forrás: MTI/Czeglédi Zsolt

Ki mit tud?-os siker után simán bekerült a színire?

Azért a harmadik rostán nagyon megforgattak.

Majd tagja lett a Kazimir Károly és Iglódi István vezette osztálynak. Mekkora váltás volt addigi életéhez képest?

Bámultam a homályba. Valójában azt sem tudtam, mit jelent ez a pálya. Más helyzet volt a Ki mit tud?, a versmondás. A főiskolán kezdetben rettenetesen zárkózott voltam, a mai napig elcsodálkozom azon, hogy felvettek. Mozdíthatatlan voltam, mint egy kőszobor, hangom meg semmi. Az első félévi rostavizsgán rezgett is rendesen a léc. Kazimir mégis bízott bennem, ami nyitogatta bensőmben a lezárt ajtókat. Gondoltam, ha Kazimir Károly ennyire szeret, akkor nem hozhatok szégyent rá. Sokat segített Bubik István is, akivel hamar szerelembe estünk.

Kazimir Károly rendező, színigazgató Forrás: Fortepan/Kotnyek Antal

Miként?

Amikor bemutatkoztunk egymásnak az első órán, mondta, hogy az ő neve Bubik, mire én, hogy az enyém meg Kubik. István nagyon vigyorgott. Kézen fogott a takarásban, attól kezdve együtt voltunk. Ő egész más habitus volt, mint én. Csak lestem, hogy így is lehet: fesztelenül kiadni az érzelmeket, gondolatokat. Óriási hatással volt rám. Az első év végi vizsgán már kaptam egy „brávót” Ádám Ottótól, ami nem volt szokványos. Egy népballadát adtam elő, ami azért volt nehéz, mert folyamatosan váltani kellett benne az éneket a prózával. Az a „brávó” is svungot adott a következő évekhez.

Bubik István mellett kikkel járt még egy osztályba?

Velünk volt még Lang Györgyi, Balogh Erika, T. Katona Ágnes, Kárpáti Denise, Kulka János, Forgács Péter, Újvári Zoltán, Borbély Sándor, Sipos Laci, Incze József, Bánki Gábor.

Osztályfőnökük, Kazimir Károly elég sajátos személyisége volt a Kádár-kori színi világnak: befolyásával, olykor egészen egyedi – a közönség nagy része számára nehezen emészthető – színházi rendezéseivel.

Mi nagyon közel álltunk hozzá, pótapánk is volt, minden órát azzal kezdett: „Prutyikáim, éhesek, szomjasak?” Mindig éhesek voltunk, Kazimir pedig elküldött valakit bevásárolni. Kollégiumban laktam, a mai napig emlékszem, hogy két forint nyolcvan fillérből volt meg a napi kajám: egy kefir, két zsömle. Ezt egészítette ki mindaz, amivel Kazimir vendégelt meg minket. Egyébként fantasztikusan elemzett. Megtanított darabokat, jeleneteket olvasni. Arra, hogy mi van a szereplők fejében, mi indokolja a reflexióikat. Ezért nem is értettük, hogy a saját színházában, a Tháliában miért nem rendez normális előadásokat. Kísérletezett, új formákat keresett az eposzokkal. Másodévtől, külön engedéllyel, mi is benne voltunk szakmai gyakorlatként néhány előadásban – végre lett egy kis jövedelmünk – a Hiawatában, az Énekek énekében, majd a Kalevalában. Innentől nem kértem pénzt a szüleimtől, mert tudtam, mekkora erőfeszítés számukra az én „pesti létezésem”. Már elfelejtettem, de minap visszanézve nevetve csodálkoztam rá: az Énekek éneke-előadás végén a Körszínházban Kulkával öleljük egymást. Mi szimbolizáltuk szerelmespárként a „jövő generációját”.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!