Alice Sepsiszentgyörgyön

Minden áprilisban a Nemzeti Színház fesztiválja, a MITEM Budapestre hozza Európa, sőt a világ legjobb színházait, idén április 29-ig minden napra kínál produkciót: az orosz színházi élet kiválóságai, nagy múltú német és olasz műhelyek mellett határon túli magyar színházak is meghívást kapnak, amelyek sajátos hidat képeznek a magyar és a szomszédos országok színházi kultúrája között.

Van egy emlékem, ahogy beengedésre várunk a kolozsvári színház előadására abban az időben, amikor a Thália Színház még befogadó színházként működött és havonta vendégül látott egy-egy határon túli magyar színházat. Az előttünk ácsorgó jószándékú idős emberek arról beszélgetnek, hogy milyen derék dolog, hogy a végeken is őrzik még a magyar kultúrát. Kicsit meglepődöm, úgy látszik, ők nem tudják, hogy a Tompa Gábor vezette kolozsvári társulat külföldi fesztiválokon nyer díjakat és sokkal jobban benne van a nemzetközi színházi életben, mint a magyarországi színházak többsége. Mellettem álló, marosvásárhelyi születésű ismerősöm dühös lesz, morog a foga között:

Mennyire unom már, hogy azt hiszik Erdélyről, hogy egy nagy falu, ahol mindenki a kapu melletti kispadon üldögél. Én olyan városban nőttem fel, ahol nemzetközi repülőtér is volt."

Állítólag van egy olyan kultúrantropológiai séma, hogy a periféria mindig konzervatív, az innováció a központból terjed kifelé. Ezt én több konkrét példával is tudnám cáfolni. Ráadásul a határon túli magyar színjátszás nincsen a periférián, mert már nagyon régen nem Budapesthez képest határozza meg önmagát. Azért van helyük a MITEM-en is, mert van mit tanulnunk tőlük.

Bocsárdi László, a műhelyteremtő

Temesvár pezsgő kulturális életű iskolaváros, itt volt egyetemi színjátszó vegyészmérnök hallgató korában Bocsárdi László. Gyergyószentmiklósra költözve avantgárd színházat alapított amatőr keretek között. A nyolcvanas években ez így ment Magyarországon is: a kísérletező színház jobbára az amatőr mozgalom keretei között működött. Bocsárdi László 1987-ben Übü királyt rendezett Ceauşescu Romániájában, ráadásul magyarul. Ehhez azért kellett némi merészség. Aztán összeomlott a diktatúra, a gyergyószentmiklósi társulat állami támogatást kapott, Bocsárdi László meg beiratkozott Tompa Gábor rendezőosztályába. 1995-től főrendezője, 2005-től igazgatója lett a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színháznak és egy nagyon komoly színházi műhelyt épített fel ott.

Forrás: Nemzeti Színház/Eöri Szabó Zsolt

A kilencvenes évek legelejéről is van egy emlékem. Még nem volt olyan híres sem Bocsárdi László, sem a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió, nem voltunk túl sokan a nézőtéren a Marczibányi téri Művelődési Házban. A Pöszmékör című előadást éppen nem Bocsárdi rendezte, hanem Triceps (polgári nevén Lantos László), a vajdasági avantgárd művészeti élet hiperaktív figurája.

Az újságpapírba öltözött színészek homlokukon unikornisszarvval mondták Samuel Beckett szövegét:

„Kis madárka, kedvesemhez, röpülj gyorsan a ligetbe, súgd meg néki, hogy életem büdös, mint a koldus segge." De másmilyen emlékem is van. Ülök a sepsiszentgyörgyi színház nézőterén, körülöttem ezúttal nem budapesti ínyenc sznobok ülnek, hanem igazi sepsiszentgyörgyiek, akik megelégedéssel nézik a színház névadójának, Tamási Áronnak az Ősvigasztalás című, székely témájú darabját. Az előadás rendezője: Bocsárdi László. Meg aztán van számos más emlékem is az utóbbi húsz évből Bocsárdi költészettel teli színpadi látomásairól, amelyben a bátor formaválasztás erős tartalommal találkozott.

Hogyan kerül a képbe egy mese?

Az Alice Bocsárdi László visszatérése avantgárd gyökereihez. Talány, hogy mi késztette Lewis Caroll (polgári nevén Charles Lutwidge Dodgson) oxfordi matematikaprofesszort meseírásra. Talán különböző tudatmódosító szerekkel kapcsolatban szerzett élményeit örökítette meg? Vagy civil életének elfojtásait élte ki ilyen módon? Azért a mesén is meglátszik, hogy olyan írta, aki behatóan foglalkozott a logika tudományával: egy elméleti matematikusnak valószínűleg ilyen szürreális, megfoghatatlan jelenség a valóság is, ahol semmi sem biztos, minden csak feltevés. Az sem kizárt, hogy egyszerűen csak jókedvében találta ki Alice kalandjait, csatlakozva az angol abszurd humor régre visszanyúló hagyományaihoz, mert ugye a Monty Python sem a semmiből keletkezett. Akárhogy is, történet nincsen:

Alice furcsábbnál furcsább figurákkal találkozik, és nem érti őket.

Azok meg azt nem értik, hogy miért nem érti. És ennyiben maradnak, kérem a következőt, megint jön egy bizarr lény.

Forrás: Nemzeti Színház/Eöri Szabó Zsolt

A sepsiszentgyörgyi előadás csak inspirációként hivatkozik Lewis Carollra. Talán úgy keletkezhetett, hogy akinek kedve volt részt venni (és sokan vannak az előadásban), annak találtak vagy kitaláltak egy-egy figurát.

Az egész előadást a formával való játszadozás önfeledt öröme hatja át.

Egy hattagú zenekar koncertjén vagyunk, ahol a számok között Alice (Korodi Janka) találkozásokat bonyolít le. Minden színész nagy elánnal vesz részt a maskarádéban. Kiss Zsuzsanna jelmeztervező kifogyhatatlan volt az ötletekből a jelmezek és a maszkok tekintetében is. A rövid jelenetekből is kiérezhető, hogy milyen erős társulat van Sepsiszentgyörgyön: mindenki pontos és erőteljes. Hiába a maszk, Pálffy Tibort fejtartásából és első mondataiból is felismerni. Ő meg a valamilyen leírhatatlan halfejű lényként színpadra lépő Szakács László annyira régi munkatársai Bocsárdi Lászlónak, hogy már a gyergyószentmiklósi kísérletekben is részt vettek. Az 1991-es születésű Rácz Endre mint nyúl és az 1980-as Kolcsár József mint macska lenyűgöző mozgástechnikával dolgoznak. Lehetne tovább sorolni a neveket mindkét nemből és minden generációból. Aki csak az Alice-ben látja, annak is világos kell hogy legyen, milyen erős ez a társulat.

Csak ne vegyük túl komolyan

1916-ban vagyunk, Zürichben. A katonai behívójuk elől a semleges Svájcba menekülő bohém, tarka művésztársaság a Cabaret Voltaire-ben múlatja az idejét (állítólag Lenin meg a szemközti kávéházba járt sakkozni), és azon versenyeznek, hogy ki tud minél értelmetlenebb dolgot létrehozni. Dadaizmusnak nevezik el ezt a törekvésüket. A létező legradikálisabb, mindent tagadó avantgárd tehát már több mint százéves. Bizony, az avantgárd rozzant vénember, formanyelvi törekvései beépültek a mindennapokba, videoklipek, tévéreklámok használják őket. De nem, mégsem, az avantgárd örökifjú kamasz, hiszen ki tudja hányadik hulláma zúdul ránk újra, a neoneoneoneoneoavantgárd elszánt hívei soha nem adják fel, hogy valami meglepővel álljanak elő.

Forrás: Nemzeti Színház/Eöri Szabó Zsolt

Mivel elég időt töltöttem a bölcsészettudományokkal való foglalatoskodással, én ebbe az Alice-előadásba sok mindent bele tudnék magyarázni. De az avantgárd nem több, mint gesztus. Aki megoldókulcsot akar fabrikálni hozzá, az valamit alapvetően félreért. Bocsárdi László megszervezte, hogy Csodaország és Tükörország után Alice ellátogasson Sepsiszentgyörgyre is. Az sugárzik a produkcióból, hogy ezt féktelen jókedvében tette.

Foglalkozott már eleget súlyos drámákkal és remélhetőleg fog is még, és 60 éves korától nem tér át meghökkentő showműsorokra.

Merthogy az Alice-t alapvetően a technika uralja, habár maszkon, látványon, harsány zenén keresztül is utat tör magának a színészi tudás és erő. Nehéz megmondani, hogy milyen zenét játszik a sZempöl Offchestra, mert sok mindenből merít: progresszív rockból, dzsesszből, itt-ott klasszikus és etno motívumok bukkannak fel. Sok a bátor a kakofónia. Hiába, az avantgárd egy gesztus: merni kell. A nyolcvanas évek alternatív zenéjének emléke sejlik fel, mondjuk az Albert Einstein Bizottság. Azzal a különbséggel, hogy a sZempöl Offchestra tagjai értenek a hangszerükhöz, a bizottságos képzőművészek meg sohasem tanultak meg zenélni és még büszkék is rá.

Forrás: Nemzeti Színház/Eöri Szabó Zsolt

A fúvósok hasítanak, a komplett dobszerelés dübörgésének hullámai a nézőtéren ülők minden sejtjét megrezegtetik. Ehhez jön még a fehér díszletfalakra történő folyamatos vetítés. Rancz András vizuális effektjei többnyire geometrikus, néha organikus minták és sokszor vad tempóban suhannak. Mintha nekilódulna a tapéta a falon, csak a hullámvasút hasonlítható hozzá, hogy mit érez ilyenkor a néző.

Az artisztikus művészszínházat képviselő Bocsárdi László tett egy avantgárd gesztust. Ráadásul kísérletként felhasználta hozzá a popkultúra gőzhenger hatékonyságú technológiáját.

Fontos tanulság, hogy ez utóbbi így egyszerűen fizikailag kellemetlen a színházi térben. Amúgy meg szívesen elképzelem, ahogy Bocsárdi mosolyogva olvassa az elmélyült elemzéseket az Alice-ról, így lazít, miközben valamelyik klasszikus drámából készül fel a következő rendezéséhez.