A sznobokat szeretni kell

Budapest Noir
Vágólapra másolva!
„Talán a Budapest Noir az első film, amelybe a legtöbbet sikerült beletennem abból a zenei hangból, amelyet folyamatosan belülről hallok" – mondta Pacsay Attila zeneszerző az Origónak. Neki ítélte a szakmai zsűri a legjobb külföldi filmzene díját a Budapest Noir-ért a Hollywood Music in Media Awards-on. A díjat november 18-19-én osztották ki az Avalon színházban, Los Angeles-ben. Pacsay Attila a budapesti Zeneakadémia zeneszerzés szakán Petrovics Emil tanítványaként végzett. Ő írta például az Oscar-jelölt Maestro című animációs film zenéjét is, de számos sikeres magyar és amerikai film zenéjének megírására is őt kérték fel. Dolgozott Andy Vajnával Kertész Mihály némafilmjének, A tolonc című filmnek a felújításán, és azt mondta: Andy Vajna mindig baráti légkört teremtett a munka során és nagyon ért a zenéhez.
Vágólapra másolva!

Egy kétes hírű italozó teraszán ültünk Balatonalmádiban, nem messze a strand főbejáratától. Néhány tizenhét-tizennyolc éves gyerek a nyolcvanas évek végén... A vörösbor, amit kértünk, na, az is kétes eredetű volt. Savanyú, keserű – jobb híján vízkőoldónak lett volna csak jó. Legyen vörösboros kóla – mondta valaki a társaságból. Az elveszi az ízét. Kisleó. Így hívtuk. Hígítottuk hát a vörös lét. Attila kóstolta meg először. Reménykedve néztünk rá... Attila kortyolt egyet, még cuppantott is hozzá, aztán ránk nézett, felemelte a mutatóujját és azt mondta: „nem olyan rossz." Egy pillanatig döbbent csend támadt. Aztán hamiskásan mosolygott, és hozzátette: „de tényleg." Nevettünk. Attila okos, vicces, megfontolt, bohókás srác volt közöttünk. Már tizenévesen mondogatta: „zeneszerző leszek." Mi pedig tudtuk, pontosan tudtuk, hogy valóban zeneszerző lesz. Híres zeneszerző. Azóta csaknem 30 év telt el. A balatonalmádi baráti társaság szétszéledt, nem találkoztunk többé. Pacsay Attila pedig novemberben megkapta a Hollywood Music in Media Awards legjobb külföldi filmzenei díját a Budapest Noir című film zenéjéért.

Pacsay Attila fotó: Talán Csaba

Noir

Mondom, évtizedek óta nem találkoztunk, és nem is beszéltünk egymással. Egy szentendrei kávézóban ültünk le, csaknem 30 év után. Kávé, kapuccsínó, tonik és víz.

„Tavaly is jelöltek erre a díjra a Carer című angol nyelvű filmmel. Elutaztam – mert imádom Los Angelest. Akkor üres kézzel jöttem haza, de boldogan, mert már a legjobb ötben lenni is óriási megtiszteltetés. Most a Budapest Noirt jelölték idegen nyelvű kategóriában. Nem tudtam elmenni, mert nagyon elfoglalt voltam. Erre most tessék, megkaptam.”

Ugyanúgy ott van a csibészes mosoly a szemében, mint tizenévesen.

„Európában gyakoribb, hogy előre szólnak. Például, amikor 2016-ban Olaszországban jutalmaztak a Violetta D'Oro (Arany Ibolya) fődíjjal Gárdos Péter Hajnali láz című filmjének a zenéjéért, már hétfőn szóltak, hogy ha tudok, menjek majd el a vasárnapi a díjkiosztóra. Hollywoodban többnyire ez nem szokás, ott tényleg a gálán derül ki, hogy ki nyert. Így talán nagyobb a meglepetés, nagyobb a feszültség, hiszen egy csomó ember izgul egy időben egy helyen, várva az eredményt. Egyébként nagyon szeretem Los Angelest. Sosem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor tíz éve először szippantottam a februári este kellemesen langyos levegőjébe, és azt éreztem – bármilyen furcsán is hangzik – otthon vagyok."

Talán a Budapest Noir az első film, amelybe a legtöbbet sikerült beletennem abból a zenei hangból, amelyet folyamatosan belülről hallok fotó: Talán Csaba

Amikor arról kérdezem, hogy mikor és hogyan kérték fel a Budapest Noir című film zenéjének megírására, elmondja, hogy tavaly nyáron hívták meg egy tenderre, ahol rajta kívül még három zeneszerző indult. Négy vagy öt jelenetet kapott a filmből, azokra kellett zenét írnia. Gárdos Éva, a film rendezője azt mondta: nem sürgős. A témák hamar megvoltak, de két hónapot szöszmötölt a hangszereléssel. Ősszel már noszogatták, hogy küldje el a megírt darabokat. Úgy érezte, nincs még teljesen kész, de azért elküldte. Októberben aztán kiderült, őt választották.
Először napokig csak nézte a filmet, hogy az elárulja, mit kíván, mi állna neki jól, mitől lenne igazán „noir”.

„A rendezők a vágás során már használnak különböző innen-onnan, leggyakrabban más filmekből válogatott zenéket - ezeket hívjuk 'temp' zenéknek - amelyek a munka során segítik a film hangulatának és ritmusának megtalálását. A vágóval közösen azt is kitalálják, hogy hol legyen, és hol ne legyen zene. Mert a filmekben – és ebbe kevesen gondolnak bele – nemcsak az a fontos, hogy milyen a zene, hanem az is, hogy hol van és hol nincs, mikor kezdődik, és mikor fejeződik be. Ha nem a megfelelő pillanatban indul, vagy rossz helyen végződik, azt a néző megérzi.”

Pacsay Attila fotó: Talán Csaba

Tehát mire a zeneszerző bekapcsolódik a munkába, a rendező és a vágó elvileg elég pontosan kitalálja, hogy hol és milyen zene legyen az egyes jelenetek alatt, ami persze már egyfajta iránymutatást is jelent. Ez mindig egy kemény meccs – mondja. A hetekig, hónapokig tartó vágás alatt a rendezők akaratlanul is "beleszeretnek" a választott temp zenébe, mert annyiszor hallják. Néha több százszor is. Egy ilyen erős bevésődés után már nehéz elengedni bármit is, úgyhogy a mai filmzeneszerzők keze gyakran eléggé meg van kötve. Ha valami teljesen mást akarnak keresztülvinni, mint ami a temp volt, abba legtöbbször beletörik a bicskájuk. Gárdos Évával ez szerencsére nem így volt. Nagyon rugalmasan és bizalommal állt a közös munkához.

„Régebben, amikor még nem számítógépen, hanem vágóasztalon vágták a filmeket, a zeneszerzők zene nélkül kapták meg a kész vágást, így sokkal szabadabbak voltak. A rendezők fejében nem nagyon volt zenei prekoncepció. Most viszont lényegében elvégzik a zeneszerzői munka egy részét, ami sajnos a későbbiekben mégsem segítség, hanem megkötés a komponista számára. Mégis, a jövőbe tekintve a zeneszerzőknek alkalmazkodniuk kell ehhez az új helyzethez, ez már nem fog visszaváltozni."

Jazz meg kortárs

Szóval, pontosan emlékszem, hogyan is feledhetném, amikor tizenhét évesen csatangoltunk Balatonalmádi utcáin, és Attila megint csak azt mondta: ő zeneszerző lesz. Szerette a jazzt. Felnéztünk rá. Attila jazzt hallgat. A nehéz, komoly jazzt. Mi meg Guns'n'Rosest. De ő más. Ő érti a zenét.

„Értettem a frászt” – és elneveti magát. „Arra emlékszem, hogy hetedikes koromban kölcsönkaptam Keith Jarrett kölni koncertjét, és napokon át csak azt hallgattam. Borzasztó nagy hatással volt rám. A korosztályunkban nem volt divat a jazz, ez igaz. Egyáltalán. Néhány zeneiskolai barátommal alakítottunk egy együttest, és amikor elkezdtünk saját számokat játszani, a többiek mellett én is írogattam számokat. Mi jazz-rock zenekarnak vallottuk magunkat, de hiába emlékszem a nótákra, a mai napig nem tudom, hogy valójában mi is lehetett a műfajunk. Közben pedig egyre több jazzt hallgattam, eleinte tényleg sznobizmusból, csak hogy más legyek, mint a többiek, később már szenvedélyből.”

Sznobizmusból? – kérdezem csodálkozva. A sznobizmus rossz – tettem hozzá, vagy csak gondoltam, már nem emlékszem.

„ A sznobizmus egyáltalán nem rossz dolog” – mondja, és megint csak hamiskásan mosolyog. „A zeneakadémián a mesterem, Petrovics Emil mondta mindig, hogy a sznobokat szeretni kell, mert nagyrészt ők tartják el a művészeket. És ez mindig is így volt. Eljönnek a koncertekre, megveszik a cédéket, és még ha nem is mindig értik a zenét, ők az a bázis, akik miatt az egész rendszer működik. A zenésznek, zeneszerzőnek amúgy sem azzal kell foglalkozni, hogy a közönség érti-e, amit hall. Egyébként sem kell a zenét érteni. Ha valami megragadja a hallgató figyelmét - és ez elsősorban előadói kérdés - akkor érez majd valamit. És ez a lényeg. A sznobok jók, és igen, én is sznob voltam."

A sznobizmus jó dolog fotó: Talán Csaba

Még a zeneakadémián tanult zeneszerzés szakon, amikor majdnem úgy döntött, hogy mégsem ezt a pályát választja.

„Rossz volt látni, amikor egy koncerten többen voltak az előadók, mint a közönség. Egyfelől elkeserített, hogy az embereket nem érdekli a kortárs zene, másfelől – és talán ez volt a nagyobbik probléma – engem is meglehetősen taszított a kortárs zene akkori hivatalos vonulata, a "csúnya" zene."

Eötvös Péter azt mondta, amikor interjút készítettem vele, hogy nincs olyan, hogy kortárs zene, csak zene van, és az lehet jó, és lehet rossz is, és hát lényegében minden zeneszerző a saját korának a kortársa – mondom Pacsay Attilának, aki bólogat, hogy így van, milyen igaz.

fotó: Talán Csaba

„Azt vettem észre, hogy akármilyen érdekesen is adnak elő egy darabot, ha nincsenek benne időnként olyan impulzusok, amelyek az embert jó érzéssel töltik el, akkor a közönség hamar feladja. Először elkezd mozgolódni, aztán azt kívánja, hogy legyen már vége. A XX. század elején elindult atonális zenei irányzatok, amikből különböző avantgárd mozgalmak nőttek ki - nem túl hallgatóbarát zenék. Az, hogy az avantgárd elvette a zene hagyományos értelemben vett szépségét, némileg tudatosan kiirtotta a zenéből a dallamot, a harmóniát, egy érthető ellenreakció volt a romantikára. De ez a folyamat már több mint száz éve indult el, ezért az, hogy egy mai zene pusztán azért, mert csúnya, haladónak számít, egy tonális darab pedig retrográdnak, enyhén szólva idejét múlt felvetés. Én azt gondolom, hogy jobb, hogy ha már a néző fizetett azért a koncertért, akkor azt érezze, hogy kapott is valamit. Egy élményt. Egy érzést vagy impulzust.”

Aztán mégis zeneszerző lett. Filmzeneszerző.

„A filmzene azért szerencsés, mert ott nem nagyon lehet művészkedni. Vagyis lehet, de kicsit másként. Ez egy alkalmazott műfaj. Néha azt érzem, hogy egy adott jelenethez nem pont azt a zenét írom, amit szeretnék. De ott van a film, ami az első ebben a munkában, és a film néha mást kíván, mint az én belső zenei világom. Ezt tudomásul kell venni. Valószínűleg ez is egy tanulási folyamat. Azt a luxust, hogy egy zeneszerző csak a saját zenei nyelvén írjon filmzenét, csak kevesen engedhetik meg maguknak."

Maestro és a többi

„Pontosan emlékszem, egy januári vasárnap estén épp valami vetélkedőt vagy kvízjátékot néztem a tévében, amikor megcsörrent a telefonom. Régi zeneiskolás ismerősöm, M. Tóth Géza hívott, és azt mondta, hallott rólam, és szeretné, ha megpróbálnánk együtt dolgozni. Ez olyannyira sikerült, hogy készítettünk csaknem 200 rövid animációt különböző tévécsatornákra, reklámokat is gyártottunk együtt a kilencvenes évek második felében. Az első közös "hosszabb lélegzetű" munkánk egy 5 perces rövidfilm, a 2005-ben készült Maestro volt, amely aztán egészen az Oscar-jelölésig masírozott."

Ő írta a Maestro című animációs film zenéjét is - a film Oscar-jelölést kapott. fotó: Talán Csaba

Az animációs filmeknél gyakori, hogy a zeneszerző már az elején bekapcsolódik a munkafolyamatba, hiszen sokszor zenére, ritmusra készül a mozgás – mondja. Nem volt ez másként a Maestro-nál sem. A filmben rendkívül fontos szerepet kapott a zene, a legapróbb képi momentumnak és a zörejeknek is pontosan a zene ritmusára kellett történnie, előre fel kellett venni az operaénekes részletet, szóval a zene nagy része hamarabb készen volt, mint maga a film. Másfél évig dolgoztak rajta, szinte minden nap.
Körülbelül húsz animációs film zenéjét írta még Pacsay Attila. Aztán 2013-ban jött az első amerikai mozifilm, a Six Dance Lessons in Six Weeks (Hat hét, hat tánc) című film zenéjének és betétdalainak elkészítése. A Broadway-siker feldolgozásának főszerepében a legendás amerikai filmcsillag, Gena Rowlands szerepelt, operatőre Zsigmond Vilmos volt. Ezután Kertész Mihály korai némafilmjéhez, A tolonc-hoz egy évszázaddal a film elkészültét követően komponált zenei kíséretet 2014-ben.

Aki moziba megy, nem zenét akar hallgatni?

Már egy órája beszélgetünk, és még mindig ezer kérdésem van. Szeretném megtudni, hogy szerinte mitől jó egy filmzene? Mi Ennio Morricone titka? Vagy azt, hogy miért nincsenek dúdolható filmzenék mostanában? Egyszerre teszem fel a kérdést, hadarok, össze-vissza beszélek.

„A filmzenét csak a filmmel együtt lehet értékelni. Nem feltétlenül igaz, hogy az a jó filmzene, amit észre sem vesz a néző. Pedig sok filmestől hallottam már ezt. Szerintem ez csak részigazság. Gondoljunk csak a Csillagok háborúja vagy a Forrest Gump témáira. Van olyan, amikor valóban az a jó, ha észre sem veszi a néző, hogy szól valami a jelenet alatt, és vannak olyan részek, amikor igenis nagyon fontos a zene..."

Mint egy második dialógus? – kérdezem, mert eszembe jutott, hogy amikor Michel Legrand francia filmzeneszerző ült velem szemben, ezt mondta: a zene a film második dialógusa.

„Pontosan” – mondja Pacsay Attila. „Igen. A film hangja olyan, mint egy versenymű három hangszerre. A hármas versenyekben míg az egyik szólózik, ott van a másik kettő is, de nem hangsúlyosan. Mind a három hangszer főszerephez jut időnként. Ugyanígy van ez a filmnél is a dialógus, a zörejek és a zene viszonyában. Olykor a szavak dominálnak, olykor a zörejek, és néha pedig a zene. Mind a három nagyon fontos. Bizonyos nézet szerint a nézők nem azért ülnek be a moziba, hogy zenét hallgassanak. Nem történhet meg, hogy a zene elnyomja a jelenetet. Ez természetesen igaz, de azért nem teljesen."

Erősködöm, hogy jó, de ott van például a Volt egyszer egy vadnyugat, és még sorolhatnám. Az ember meghallja a zenét, és már dúdolja, és pontosan tudja, hogy na, ez Sergio Leone filmjének zenéje. Ez nem „elnyomás"? Mármint, hogy ebben a filmben nem nyomja el a zene a filmet?

„A válasz: nem. Ha a nézőben az marad meg, hogy hú, milyen jó volt a film zenéje, na, az egy nagy trükk a zeneszerző részéről. De ennek a trükknek helyet kell adni. Ha vannak hosszú percek, ahol csak a kép mesél, ott lehet a jó zenének keresnivalója. Ha ilyenek nincsenek, vagy ha más a rendezői koncepció, nos, akkor a zeneszerző a háttérbe vonul."

Igen – válaszolom – de például ebben a filmben vannak szép melódiák, míg a maiak többségénél alig lehet felfedezni dallamos zenét.

„Ez valóban így van" – mosolyog. „Sajnos bizonyos trendek szerint a dallam, mint olyan, idejétmúlt. Azt látom, hogy sok filmben a zenét a háttérzene szintjére degradálják. Talán egyes rendezőknél, vagy még inkább producereknél már nem annyira fontos a zenei karakter, mint régen. Kizárólag aláfestő zenéket használnak."

A profizmus kevés, kell az eredetiség is fotó: Talán Csaba

Amikor azt kérdezem, hogy miért alakult ez így, felhúzza a szemöldökét, és így válaszol: „Az a gond, hogy a világot elöntötték azok a zenék, amelyekben nagyon kevés a változó. Az EDM műfajokban vagy például a legtöbb hip-hopban is rendkívül szegényes a zenei információ mennyisége, de ezek a termékek - szándékosan használom ezt a szót - nem is erről szólnak. Szerintem inkább értelmezhetők szociológiai jelenségként, mint zeneként. Mindenesetre ezeket olyan fogyasztók tömegei hallgatják, akik moziba is járnak, szóval egyrészt gazdasági, másrészt ízlésbeli oka van, hogy sok filmben nem hallunk már hagyományos értelemben vett melódiákat. Már sok producer van negyven alatt, akiknek a zene kizárólag az imént említett műfajokat jelenti. Aki technón nőtt fel, annak az agya képtelen feldolgozni nagyobb mennyiségű zenei információt adott idő alatt, de legalábbis nehezére esik. Ha ehhez hozzávesszük a film többi elemét - ami mind egyszerre igényel helyet a befogadás folyamatában -, érthető, miért zavarja, miért érzi bonyolultnak, túl szofisztikáltnak egy állandóan a bizniszen pörgő hollywoodi producer, ha a zene több, mint néhány loopból összerakott aláfestés. Meg egyébként is, az olyan régies. Legyen inkább csak egy jó alap, és az elég."

Ezek után nem hagyhatom ki azt a kérdést, hogy ő hogyan tud együtt dolgozni a rendezőkkel.

„Egyébként nagyon jól. Nem azok a rendezők, producerek találnak meg, akik szerint a filmzene csak arra kell, hogy szóljon valami, ahol kell, de lehetőleg ne vegye észre a néző. Akik kábé annyira tartják fontosnak, mint a drapéria kiválasztását a díszletben. Persze, működhet úgy egy film, és még lehet jó is, hogy nincsenek benne zeneileg nagy dolgok, csupán a megfelelő helyen szólalnak meg a megfelelő alapok, és ez elég. De az ilyen mozi nem lenne az álommunkám." – persze megint mosolyog a szeme.
„Kevesen vannak a filmiparban, akik tényleg értenek a zenéhez, de azért általában az ösztöneik jól működnek. Van olyan is, aki egyáltalán nincs képben zeneileg, és ezt be is vallja, és azzal kezdi, hogy nézd, én tökhülye vagyok a zenéhez. Ez egy jó indítás, mert tiszta helyzetet teremt. Ő megbízik bennem, mert én vagyok a szakember. A legnehezebb, ha valaki azt hiszi, hogy ért hozzá, de nem. De ez az élet minden területén így van. Hogy egy konkrét nevet is említsek, dolgoztam Andy Vajnával is, A tolonc című, Kertész Mihály némafilm felújított változatához kért fel a Filmalap zeneszerzőnek. Rendszeresen, hetente konzultáltam vele, és rengeteget tanultam tőle. Ő például marhára ért a zenéhez. Nagyon jó volt vele dolgozni, mert kedves és baráti légkört teremt, semmi allűr. Pontosan megmondja, mi a véleménye, és igaza szokott lenni. Ez a nagy dolog. Nyilván így tudott létrejönni az a színes és jelentős életmű, amihez hasonlót kevesen tudhatnak a magukénak. Nagyra tartom munkásságát és a hozzáállását: ha valami profi és működik, az nem nagy dolog. Az az alap. Ha ezen felül van még benne eredetiség, egyéni hang, na, ott kezdődik a "le a kalappal" kategória."

Amikor befejezzük a beszélgetést, már sokkal fesztelenebbek vagyunk – én mindenképpen. Mert – be kell valljam – izgultam a találkozás előtt. Élt bennem egy fiatal, tizenéves srác képe, habitusa, mozdulatai, és féltem attól, hogy ez a fiú már nem létezik. Szerencsére nem így lett. Pacsay Attila megmaradt annak a kedves, szerény, mosolygós, okos, de humoros fiúnak, aki volt. Befejezésül arról mesél, hogy nemrég fejezte be a Magyar Állami Operaház újévi koncertjére írt nyitányt, aminek nagy sikere lett. Szerényen annyit mond: „Jó érzés volt nagyon....”