A művészetnek és a szerelemnek éltem

Marton Éva
Vágólapra másolva!
Száz Tosca imája közül is megismerem Marton Éva Toscáját. Mindegy, hogy melyik előadásból hallgatom meg az áriát, akkor is. Mert az ő hangja senkiéhez sem hasonlít. Egyszerűen nincs még egy ilyen hang. Éneklik csodás szopránok ugyanezt a szerepet a világ legnagyobb operaházaiban, persze, és egyenként mind lenyűgöző, de Marton Éva hangja, előadása más. Ezt pedig tudják, tudták mindig is a világon mindenhol. „Talán csak az eszkimóknál és Afrikában nem jártam" – mondja mosolyogva a világhírű operacsillag. Nem tudom felsorolni, hol énekelt, milyen színpadokon, ugyanis szinte nincs olyan neves operaház, ahol ne lépett volna fel. Csak a legnagyobbakat említem: Milánói Scala, New York-i Metropolitan Opera, és a Carnegie Hall, a bécsi és a frankfurti operaház, a Buenos Aires-i Teatro Colon, a londoni Covent Garden, vagy a barcelonai operaház. A legnagyobb művészekkel dolgozott együtt: Pavarottival, Domingóval, Carrerasszal, és olyan rendezőkkel, mint Franco Zeffirelli, Götz Friedrich, Harry Kupfer, Jonathan Miller, olyan karmesterekkel, mint Claudio Abbado, Lorin Maazel, James Levine, hogy csak néhányat említsek. Ha valaki a youtube-n keresi Marton Éva előadásait, órákig hallgathatja a leghíresebb áriáit, és akár végignézheti a veronai arénában rögzített Toscát is, ahol a Tosca imája után a közönség percekig tombol, alig tudják folytatni az előadást. Számos hazai és külföldi kitüntetése mellett Marton Éva a Nemzet Művésze, Kossuth-díjas operaénekesnő, a Corvin-lánc testület tagja, a legnagyobb adható magyar kitüntetés, a Magyar Szent István-rend kitüntetettje.Marton Évával Vági Barbara beszélgetett.
Vágólapra másolva!

A Zeneakadémia harmadik alkalommal hirdette meg a Nemzetközi Marton Éva Énekversenyt, amely 2018. szeptember 10-től lesz egy héten át. A verseny az ön egyéniségét és művészi, valamint tanári pályafutásának tapasztalatait összegzi. Mi a mottója a versenynek, és mi a feladata?

Jönni, látni, győzni – ez a régi latin mondás lehet talán a mottója a Marton Éva Nemzetközi Énekversenynek. Azt kívánom minden versenyzőnek, hogy jöjjön el, énekeljen és nyerjen. Feladata is van a megmérettetésnek, mégpedig az, hogy megmutassuk a világnak, a közönségnek, és egymásnak ezeket a kiváló énekeseket. Ezen kívül összekapcsoljuk őket operaházakkal, koncertrendezőkkel, hogy lehetőséget kapjanak fellépésekre.

Marton Éva fotó: Talán Csaba

Az előző két verseny győztesei elképesztő sikereket értek el. Követi a sorsukat?

Természetesen, mindig írnak, hívnak, jelentkeznek, hogy éppen hol vannak, mit énekelnek. Nem felejtem el őket, ott vannak a lelkemben, és ha lehetőségem van rá, megnézem fellépéseiket is.

A világon szinte mindenhol zsűrizik énekversenyeken. Épp most tért haza egy külföldi versenyről, és nemsokára indul egy következőre. Miben más a Marton Éva Énekverseny?

Néhány napja jöttem vissza Milánóból és rövidesen megyek Athénbe, a Callas énekverseny zsűrijébe. Miben más a Marton Éva Énekverseny?

Igaz, már nem éneklek színpadon, mert visszavonultam. Átadtam a helyem a fiataloknak. Sokat kell nekik segíteni – és én ezt teszem -, például az énekversenyeken. Talán ettől más ez a megmérettetés, mint a többi. Személyesen segítem a tehetségeket. Vissza szeretném adni azt a pozíciót, amelyet én élveztem évtizedeken keresztül. Nagyon fontosnak tartom a fiatalok felkészítését az életre. Az operajátszás ugyanis nem csupán éneklés. Az opera sokkal magasabb művészeti fok. Az összművészetek egysége.
Egyebek mellett ezt szeretném a fiataloknak megtanítani. Az énekversenyünk után adok még egy három napos ingyenes mesterkurzust. Ezen adok időt a versenyzőknek, hogy énekelje el az áriát, és ha felmerül bennem bármilyen kétség, adok esélyt, hogy újra elénekelje, és aztán közösen megbeszéljük a különböző megoldási lehetőségeket.

Milyen dalokkal kell készülniük a versenyre a jelentkezőknek?

Mivel a verseny itt, Magyarországon zajlik a Liszt Ferenc Zeneművészeti Akadémián, mindenkinek kell egy Liszt-dalt énekelnie. Szerencsére Liszt Ferenc írt dalokat franciául, olaszul, németül is, így könnyen választhatnak a jelentkezők a világ minden tájáról. Látja, ez is egy különlegessége a Marton Éva Énekversenynek. A Liszt-dalon kívül hét áriát kell nekik előkészíteniük. A versenyfordulókban ezek közül az áriák közül énekelnek majd egy-egyet a Liszt-dalon kívül.

Én itt vagyok, hihető vagyok, tanítok. fotó: Talán Csaba

A zsűritagok között olyan neves művészeket láthatunk majd, mint Peter Mario Katona, a londoni Royal Opera intendánsa, vagy Anatoli Goussev, a La Scuoloa usicale in Foro Buonaparte di Milano professzora, eljön Eva Wagner-Pasqier, Richard Wagner dédunokája és még sorolhatnám. Mi alapján választotta ki a zsűri tagjait?

Arra nagyon odafigyelek, hogy kiket hívjak meg a zsűribe. Fontos, hogy olyan emberek érkezzenek, akik a szakmát igazán értik, akik velünk élnek, dolgoznak együtt.

Semmiképpen nem szeretnék „foglalkozási” zsűritagokat.

Több zsűritaggal hosszú évek óta barátságban vagyunk. Még ha nem is találkozunk hetente, természetesen. Vagy énekeltem velük, vagy rendezvényeken, előadásokon találkoztunk, de jól ismerem őket. Legtöbbjük nem először zsűrizik Budapesten, az énekversenyen. Szeretek ugyanazokkal az emberekkel dolgozni. Akikben ma megbízom, azokban megbíztam tegnap is, és holnap is megbízom majd. Ragaszkodom hozzájuk. A kapcsolatunk több mint barátság. Ez inkább bizalom.

A Marton Éva Énekversenyre nagyon sokan jelentkeznek a világ minden pontjáról. Mi alapján választja ki, hogy kik versenyezhetnek?

Hárman döntjük el, hogy kik jöhetnek végül Budapestre, a versenyre. Kiss B. Atilla, énekművész, a Zeneakadémia Ének Tanszékének tanára, és Kocsár Balázs, az Operaház megbízott főzeneigazgatója, és a verseny gálaestjének karmestere segít kiválasztani, hogy a jelentkezők közül kik a legjobbak. Hárman háromféleképpen gondolkodunk, mégis a végére többnyire ugyanazt gondoljuk a jelentkezőkről. A fiatalok elküldik a felvételeiket, DVD-ket, videóikat, mi hárman az otthonunkban megnézzük, elemezzük azokat. Akár többször is végignézem az összes jelentkező versenyanyagát, így alaposan át tudom gondolni, hogy kiket tartanék érdemesnek arra, hogy versenyezzen az énekversenyen. Végül hárman összeülünk, megbeszéljük, és döntünk.

Mit és kit keres az énekversenyen? Nyilván, akik jelentkeznek, mindannyian jól énekelnek. Elég a jó hang? Vagy valami más is kell?

Személyiséget keresek. Pontosabban: hangot személyiséggel. Fontos, hogy mennyire egyéni az a hang, az a művészet, amelyet előad a versenyző. Rendkívül lényeges, hogy mennyire érti a darabot, amit énekel. Mennyire tudja lefordítani a saját nyelvére. És hogy hogyan tudja azt előadni.

Nem elég, ha valakinek szép a hangja és jól tud énekelni. Az kevés.

Amikor tanítok, akkor is leginkább azt tartom a legfontosabbnak, hogy a tanítványaim próbálják a saját nyelvükre lefordítani a darabokat. Ne engem másoljanak. Ne másoljanak senkit. Én sem másoltam soha életemben. Persze, amikor először Turandotot énekeltem, előtte sok előadást végighallgattam. Mind más volt. Mindenki másként énekelte ugyanazt a szerepet. Természetesen aztán én is a magam „nyelvén", a magam előadásmódján énekeltem. Az biztos: ahhoz, hogy valaki kiváló énekessé váljon, rengeteg tanulás, odafigyelés, türelem, megértés, alázat és kitartás kell.

Nem elég az, ha valakinek szép hangja van és jól tud énekelni fotó: Talán Csaba

Ezeket – a türelmet, hitet, kitartást és tiszteletet, amelyet ön is végig vitt az egész pályája során – meg lehet tanítani?

Nem hiszem, hogy ez tanítható. Ez vagy van valakiben, vagy nincs. Lehet, hogy valaki ezzel születik, de az is lehet, hogy később fejlődik ki a kitartás, a türelem, a szorgalom és a munka. De az biztos, hogy ezek nélkül nem megy. Mindenkinek van egy célja. A legnagyobb feladat pedig a célok elérése. Azt pedig csak nagyon kemény munkával lehet elérni. Én is ilyen ember voltam és vagyok. Rengeteget dolgoztam a céljaim eléréséért, és ha énekesi pályafutásomra gondolok, mindig el is értem azokat.

Ha jól tudom, mindig ezt mondja a tanítványainak is: „Amit én elértem, azt te is elérheted."

Mert ez így van. Valóban, rendszeresen ezt mondom nekik. Mert ha tehetségesek, szorgalmasok, fegyelmezettek és kitartásuk van, nagyobb a valószínűsége, hogy el is tudják érni céljukat, hova tovább, a világsikert. Persze, még nagyon sok egyéb tényező szükséges ehhez: önuralom, türelem, és ahogy már említettem állandóan dolgozni kell. Nem lehet úgy kiállni a színpadra, hogy vagy sikerül, vagy nem. Fontos a magabiztosság, a hit – különösen saját magunkban. De tudni kell azt is, hogy hol vannak a határok. Nem szabad soha erőn felül énekelni. Figyelni kell a test egészének épségére, és a hangszálak egészségére is. Én például soha nem használtam ki a hangom teljes erejét. Mindig kell, hogy maradjon valami, amit meg lehet még mutatni.

Híres voltam arról, hogy soha nem jártam gégészhez, mert úgy énekeltem, hogy óvtam a hangszálaimat.

Talán egyetlen egyszer kellett elmennem orvoshoz, amikor nagyon megfáztam, és este énekelnem kellett. De soha többé. Ez az egyik, amit a diákjaimnak tanítok. A másik pedig a precizitás. Jól ki kell dolgozni a darabot. Apró mozaikokra kell szedni tanulás közben, aztán összerakni újra. Minden hangot, minden szótagot technikailag ki kell dolgozni, meg kell úgy tanulni, hogy a színpadon már jó értelemben vett automatizmussá váljon. Ne kelljen technikai problémákkal küzdeni az előadás közben, hanem csak a kifejezéssel kelljen foglalkozni. A Turandot előtt én 17 különböző előadást hallgattam meg, hogy tudjam, hol jön el a holtpont, ahol különösen kell figyelni. Minden egyes új darab előtt fontos volt, hogy ezeket megtanuljam. Azért egy öt és fél órás Istenek alkonyát végigénekelni nem könnyű, kell hozzá állóképesség, szufla, és tudni kell, hol szükséges tartalékolni az erőt. A mai énekesek nagy részének például nincs középfekvésük - vagy ahogy mi mondjuk, mezzo voce-jük. Mindig ezt mondom a tanítványoknak, hogy a középfekvésből élünk, a magas hangokért pedig fizetnek.

Önnek egy hosszan kitartott magas desz-ért nemhogy fizettek, hanem állva tomboltak a Metropolitanben...

Ez valóban így volt... Emlékezetes előadás volt. Mindenesetre a lényeg az, hogy a középhang kevésbé fáraszt, ez ugyanis az ember normál hangja. Ezt kell használni, ha dinamikáról beszélünk. Ez ma nagyon ritka. Vagy kiabálnak, vagy suttognak az énekesek, minden átmenet nélkül. Arra következtetek, hogy a pedagógusok sem tudják megtanítani a középfekvés fontosságát. Nem tudnak egy pianissimóból csengőhangot képezni az énekesek, nem tudják, hogyan kell kiegyenlíteni a magánhangzókat, hogy ugyanazon a helyen szólaljon meg az ő, e, á, é, í, ó, ú, ami egyébként az egyik alapja az éneklésnek. Nem tudják, hogy hogyan kell egy frázist befejezni vagy letenni. Nem ismerik a legatót.

Nem tudja, hogy milyen a barokk, és milyen a romantikus éneklés, és többségüknek fogalma sincs, hogyan nyúljon egy mai, modern darabhoz. Tisztelet persze a kivételnek. Mi az akadémián rengeteg modern darabbal foglalkozunk a tanítványaimmal. A diákjaim úgy olvassák a kottát, mint a könyvet. Sok külföldi fiatal alig tudja elolvasni a kottát, a zongorán pötyögteti a dallamot – ez elkeserítő. Állítom: a Budapesten tanult énekesek sokkal képzettebbek a külföldi énekeseknél.

A világ legnagyobb operaszínpadain, a világ legnagyobb énekeseivel és rendezőivel dolgozott fotó: Talán Csaba

Amikor a világ legnagyobb rendezőivel dolgozott, Jonathan Millerrel, vagy Franco Zeffirellivel, mindig együtt dolgozták ki a szerepeket, átrágták hangról hangra, mozdulatról mozdulatra?

Nem, egyáltalán nem. A munka úgy kezdődött, hogy a karmesterrel és a zenekarral többször összeénekeltük a darabot egy teremben. A karmester korrigált, ha szükséges volt. Ezután mentünk fel a színpadra, és ott kezdett el dolgozni a rendező. Most minden fordítva van, és ez nem jó.

Tudja, én nem a rendező elképzeléseit szeretném a színpadon megmutatni, hanem elsősorban a zeneszerzőét, aztán a rendezőét.

Ma ez teljesen máshogy működik. Azt veszem észre, hogy a rendezők a saját sérelmeiket próbálják a színpadra vinni – nem pedig a zeneszerző által írt darabot. Persze, ne értsen félre senki, egyáltalán nem akarom, hogy mindig ugyanazt mutassák be, ugyanúgy. Dehogyis. Nagyon szeretem a modern színjátszást is. De hogy a különböző rendezői sérelmeket az énekesnek kell megoldania a színpadon, és ne azt adja elő, amit a zeneszerző megírt, azt nem tartom jónak.

Önnek voltak konfliktusai a rendezőkkel hasonló gondok miatt?

Ó, persze. Például Nizzában. Éppen a Turandot-ot játszottuk. A rendező úgy képzelte el, hogy én egy nagy fekete zongorán ülök – afféle Marlene Dietrich-stílusban -, felsliccelt szoknyában, hosszú, szipkás cigarettával, és éneklem Turandot áriáját: „In Questa Reggia"! A rendező elképzelése szerint a darab Puccini otthonában játszódott, és a szereplők nem az ajtón jöttek be, hanem a kandallón keresztül. Gondolkodtam azon, hogy ezt a darabot visszadobom. De aztán úgy gondoltam, hogy ha így tennék, másnap az olasz és francia sajtó tele lenne azzal, hogy Marton Éva visszadobta a szerepet, és ezzel még nagyobb reklámot kreáltam volna a darabnak, és magamnak pedig inkább rosszat tennék vele. Így végiggondoltam: ha ez a rendező egy Marlene Dietrich típust akar, akkor legyen így. De nem tudom elképzelni, hogy Puccini ezt gondolta volna.

Ezt akkor mondta a rendezőnek is?

Természetesen. Mondtam neki, hogy megcsinálom, de nem fogadom el a koncepcióját.

Állva tombolt a közönség a legtöbb fellépése után mindenhol a világon fotó: Talán Csaba

Milyen volt akkor a közönség, és milyen ma?

A közönség az úr, és a közönség mindig közönség marad. Ugyan ma már mindennek örülnek, tapsolnak. Akár jó, akár nem jó a darab vagy az énekes. Nem tesznek különbséget. Vagy nem akarják hallani, vagy nem veszik észre a különbségeket. Persze, a közönségnek joga van mindenhez: fütyülni is és tombolni is, ha örömét leli benne.

Önnek leginkább tomboltak – ezt mindenki megnézheti bárhol az interneten. Lényegében nem akarják elengedni a színpadról, hosszú percekig, sőt, még tovább kiabálva tapsolnak. Szinte mindegy, hogy ki volt a partnere, a közönség önt ünnepelte. Önnek számított, hogy kivel énekel egy-egy darabban?

Feltétlenül fontos egy énekes számára, hogy ki a partnere. Ha valakinek hátraesik a hangja, állandóan forszíroz, nyomja – ahogy mi mondjuk -, az hatással van a másikra is. Fárasztó magam után vonszolni az énekest, akinek aznap nem megy annyira. Egy jó partner viszont ösztönöz.

Azt tudom, hogy Domingo felesége mindig akkor volt a legnyugodtabb, ha a férje velem énekelt. Tényleg tudtunk egymásra hatni.

Fontos, hogy ki az énekes partnere fotó: Talán Csaba

Néhány hónapja készítettem egy interjút Molnár Levente operaénekessel, aki azt monda, hogy az ön férje azt mondta neki, soha ne foglalkozzon a kritikákkal. Ezt Molnár Levente be is tartja, és nagyon hálás a férjének. Önnek mi a véleménye a kritikákról, kritikusokról?

A kritikák különböző érzéseket ébreszthetnek az énekesekben. A jó kritikától el lehet szemtelenedni. A rossztól pedig meg lehet halni. Befolyásolja az énekest, ez biztos. Ha az első előadás után kapja az ember, megzavarhatja, és az befolyásolhatja a következő előadásokat is. Ráadásul ma már kevés kritikus van, akik igazán értenek a hangokhoz, és nagyon meg tudják sebesíteni az embert. Ne felejtsük el, hogy a művészek sokkal érzékenyebbek. Nagyon hamar megbillenhet az önbizalmuk. Én egyszer olvastam el egy kritikát Salzburgban rögtön az előadás után, és akkor elhatároztam, hogy soha többé, csak ha befejeződött a sorozat.

Miért hagyjam, hogy befolyásoljon bárki, egy vadidegen ember?

Ő is csak egy a közönség soraiból. A cikket az újságnak írja, nem nekem. Tájékoztatja az olvasókat, hogy mit hallott, mit látott. Az lehet jóindulatú vagy rossz. Nekem azt nem kell elfogadni. Barátoktól, kollégáktól meghallgatni a véleményt, persze, teljesen más. Nekem is van néhány barátom, akiktől szívesen veszem az észrevételeiket. Ami a legfontosabb – ha kritikáról beszélünk -, az önkritika, ami mindenkinek van. Más kérdés, hogy az egészséges, vagy sem. Nekem pedig hatalmas szerencsém van a férjemmel, aki mindig ott volt mellettem, és én tőle azonnal megkaptam a kritikát – a jót és a rosszat is. Minden előadás után megmondta, hogy mi volt a jó, mi volt a rossz.

Mindig hallgatott a férjére?

98%-ban mindig. Igen.

A Forbes magazin az idén önt az ötödik legbefolyásosabb nők közé választotta a kultúrában. Ön mire használja a befolyását?

Csakis segítségre. Nem is használom soha másra. Politikai befolyásom nincs és soha nem is volt. Természetesen, azt tudom, hogy mit szeretnék, de ezzel nem akartam manipulálni soha. A munkát és a segítséget sem kerestem soha. Engem találtak meg a felkérések. Azt pedig vagy elfogadtam, vagy nem. Soha nem tolakodtam. Soha nem rohantam egy kitüntetésért, egy előadásért, egy szerepért, vagy akár a Metropolitan vagy a Scala után. Mindig engem kértek fel.

Életemben talán egyszer vagy kétszer volt előéneklésem, még egészen fiatal, pályakezdő koromban. Soha többé nem kellett előénekelnem. Vagy szükség volt a tudásomra, vagy nem. És szerencsére mindig szükség volt rám.

Ahogyan – úgy érzem – most is. Mert hívnak. Nagyon boldog vagyok, mert azzal foglalkozhatok, amit szeretek. Amikor 2005-ben elvállaltam az ének tanszék vezetését a Liszt Ferenc Zeneművészeti Akadémián, egy teljesen más világból érkeztem – hiszen azelőtt évtizedekig külföldön dolgoztam, énekeltem. De belevetettem magam a munkába, kidolgoztam a bolognai rendszert, megterveztem az egész éves munkát, az oktatási bizottságban, a szenátusban és doktor iskolában dolgoztam. Egyszóval: mindent elértem, lényegében felépítettem egy második karriert. Úgy érzem, ebben a házban – a Zeneakadémián, amely az én alma materem – megbecsülnek.

Van egy hitvallása, és ez Tosca imája. Mit jelent pontosan ez az ima, amely az ön ars poeticájává vált?

Vissi d'arte vissi d'amore – tisztán éltem és híven szerettem. Ez a magyar fordítás, de ez nem pontos. Az én hitvallásom a szöveg pontos idézete, amely így szól: a művészetnek és a szerelemnek éltem. Ennél szebb dolog pedig nincs a világon egy nő életében.