Horváth Kornél: Van ami már nekem is sok, akkor leállítom

Sok mindent tulajdonít a szerencsének Horváth Kornél, akit a neves magazin, a Rhythm a világ legjobb ütőhangszeresének választott. Azt mondja, ahhoz, hogy ilyen ismert legyen kellett az is, hogy pop-, illetve rockzenészekkel játsszon. Ahogy fogalmaz, ugyan egyre jobb minőségű lemezek készülnek, azt, amit egy élőkoncert tudni adni, azt semmi nem múlhatja felül.

Sokan, nemcsak zenészek, sportolók, színészek is – mondjuk így – félnek attól a kifejezéstől, hogy világsztár. Ön is így van ezzel?

A média mindig keresi a szuperlatívuszokat, a címkéket.

Horváth Kornél Forrás: Origo

Ezt elsősorban azért kérdezem, mert tavaly a Rhythm magazin a világ legjobb ütőhangszeresévé választotta. Ezután változtak a címkék?

Tíz ütőhangszerest választottak be a világ minden pontjáról: Indiából, Afrikából, Brazíliából, és természetesen az Egyesült Állomokból és Európából.

Az hogy ide bekerülhettem, egy óriási dolog. Ez azt hiszem eddigi karrierem legnagyobb elismerése.

Hozott ez bármiféle változást az életében.

Igen, nagyon komolyat. Én ezt az elismerést a tHUNder Duo-nak köszönhetem, Dörnyei Gáborral alkotjuk, már 12 éve. Valami olyasmit tud ez a formáció, ami kuriózum. Úgy tűnik, hogy nagyon szereti a közönség és a szakma is. Visszatérve a Rhythm-re:

olyan művészek között nomináltak engem is, akik szinte mind a példaképeim. Említhetném Evelyn Glennie-t, a klasszikus zene ütős királynőjét. Óriási megtiszteltetés, hogy magyar zenészként először kaptam meg ezt a címet.

Milyen zenének hívja azt, amit játszik? A világzene például manapság divatos szó, azt elfogadja, szereti?

Is. Van benne az is. Ugyanakkor sokat játszottam reneszánsz darabokat, ahogy kortárszenét is. De nekem a szívem csücske a jazz, függetlenül attól, hogy a pop és a rock műfajban is ott vagyok, ha már nem is annyira intenzíven, mint 15 vagy 20 éve.

De egy biztos, hogy a Tátrai Banddel a mai napig koncertezem, ahogy Zoránnal is.

Nagyon inspiratív dolog egy zenész számára az, ha minél több stílusban kipróbálhatja magát.

Azt mondta, hogy azokat, akikkel a díj kapcsán egy listára került, nagyon nagyra tartott. Volt olyan köztük, akiket utánzott?

Természetesen. Például Mino Cinelu, aki Miles Davis ütőse volt, vagy Trilok Gurtu – az ő játékukat sokat hallgattam és néztem, próbáltam tanulni tőlük. 1974-ben kerültem Budapestre, akkor nyílt ki nekem ez a világ. Vendéghallgatóként jártam a jazz tanszakra, mint fuvolista. Óriási élmény volt, és remek közösség. Nagyon sok kiváló zenész került ki onnan. Ha csak az én generációmat nézem: Toni Lakatos, vagy Lerch István, és még sorolhatnám. Velük együtt játszhattam nap mint nap.

Akkor ön még fuvolán?

Is. Én a kettőt párhuzamosan vittem. Amikor a zenekarban nem volt feladatom, mint fuvolista, felvettem egy ütőhangszert, és tulajdonképpen ezzel indult az ütőhangszeres pályám.

Mi hozta meg a váltást?

Az, hogy nagyon nagy igény volt az ütőhangszerekre.

A 70-es 80-as években úttörője voltam Magyarországon az ütőhangszeres játéknak. Ez kuriózumnak számított akkor a rock, és a pop világában is, ahogy a jazzben is. Volt olyan év, hogy majdnem bent laktam a lemezgyárban.

Akkoriban gyakrabban játszott – mondjuk így – populárisabb dolgokat? Azt is szerette?

Hogyne. Főleg az LGT-vel való kapcsolatot. Az egyik stúdióból a másikba mentem. Akkor még a lemezfelvételeken élő hangszeres zenét használtak, ma már viszont nagyon sok esetben az ütőhangszereket is computerprogramokkal helyettesítik.

Forrás: Origo

Ez mennyire nehezíti meg az ön életét? Mennyi munkát vesz el öntől?

Nem nehezítette meg, megváltoztatta. Ez a fajta stúdiómunka háttérbe szorult. Jóval kevesebb lemezen kell játszani.

Én – és ezt mindig kihangsúlyozom – nagyon szerencsés ember vagyok. Pont abban a pillanatban kerültem ebbe az egészbe, amikor az ütőhangszerek is egy hihetetlen fejlődésen mentek át.

Minőségben is. A hangszergyártó cégek, egyre jobb hangszereket hoztak ki a piacra. És egyre színesebbeket, ezáltal sokkal több mindent lehetett belőlük kihozni, akár a pop-rock, akár a jazz területén, de természetesen a kortárs zenében is.

Azt mondja, hogy az ütős hangszerek helyett sokszor gép adja a ritmust a lemezeken. Az meg aztán soha nem fog kiesni a ritmusból, miközben önt egy koncerten egy sor dolog zavarhatja. Például a zenésztársak, vagy a közönség.

Na jó, ez egy bizonyos szinten felül nem lehet probléma (nevetés).

Ráadásul azt az energiát, amit az élő zene ad, amit a helyszínen a közönség átél - azt egy CD-vel, vagy egy géppel nem lehetne megteremteni.

Ez a fajta energiaközvetítés elengedhetetlen a többi zenésszel is?

Elengedhetetlen, hogy működjön. Főleg a jazznél, ahol az improvizáció a legfontosabb. Nagyon fontos, hogy közös nyelvet beszéljünk.

Most készülünk egy koncertre Stanley Jordannel, egy teljesen új felállással. Dörnyei Gábor és én már játszottunk vele, de most Christian Galvez is csatlakozik hozzánk, aki egy chilei basszusgitáros, és a fiatal generáció egyik legjobbja. Abban bízom, hogy vele is nagyon jól fogunk tudni kommunikálni, hiszen ő is az amerikai zenei nyelvet beszéli, ugyanakkor van egy nagyon komoly dél-amerikai temperamentum a játékában,

és ez egy közös zenei nyelvet fog eredményezni. Lesz egy próbanapunk, aztán játszunk.

Rendszeresen tart workshopokat Európa szerte, ahogy az Egyesült Államokban is. Mit tart ilyenkor a legfontosabbnak elmondani?

A legtöbb workshopot nem egyedül, hanem a tHUNder Duo másik tagjával, Dörnyei Gáborral tartom.

Ez egy speciális workshop, 50 perces koncert, és utána a diákoknak egy elemzés következik. Mi mindig mindent szívesen megmutatunk és átadunk a következő generációnak. A tHUNder Duo sikere és erénye többek között abban van, hogy mi egy kicsit más technikával és felfogásban játszunk, mint mondjuk egy dél-amerikai vagy amerikai ütőhangszeres.

Nem is tudnánk úgy játszani, mint ők, hiszen mi magyarként játszunk, egy kicsit más felfogásban.

Azt szereti, ha utánozzák a játékát?

Persze, és az egy jóleső érzés.

Az visszaigazolás?

Igen, annak a visszaigazolása, hogy sikerült valami jót, valami utánzásra méltót alkotni.

Olyat, amit a ifjabb generáció is tovább visz.

Ha utánoznak, az egy óriási dicséret. Ezért nekem is mindig tanulnom kell, és keresni az új dolgokat.

És gyakorloni is?

Hogyne.

Mennyit?

Négy-öt órát naponta.

Hogy bírja fizikailag?

Van, aki úgy edzi magát, hogy fut, én így.

A gyakorlással fizikailag is karban tartom magam, hiszen ez egy fizikai munka is, ezáltal a koncerteken sincs probléma.

De nagyon fontos, hogy mentálisan is karban tartsam magam.

Forrás: Origo

Néhány napja Kőszegi Imrével beszélgettem a két kéz függetlenítéséről. Arról, hogy mondjuk, az egyik kezével nyolcadokat, a másikkal triolákat üt. Önnél ez hogyan működik? Csak úgy jön, jött, vagy ezt tudatosan kellett felépíteni?

Az agynak rá kell állni. Egy idő után sok minden automatikussá válik, és csak a ritmust élvezi az ember. A gyakorlás nagyon fontos. Egy biztos, hogy az ütősöknél a függetlenítés alapfeltétel.

Mi az a zenei stílus, ami a legközelebb áll önhöz?

Olyan világban élünk, amiben rengeteg impulzus ér minket. Például a 19. században még a zenészek egy aránylag kis területen mozogtak, így kevesebb zenei hatás érte őket - persze kivételek voltak, Liszt Ferenc például rengeteget utazott egész Európában. Mi ömlesztve mindent megkapunk. Megint csak azt kell, hogy mondjam, hogy

szerencsés ember vagyok, mert a pályám akkor indult, amikor a zenében forradalom volt, a jazz forradalma. Minden évben valami olyan új dolog jelent meg, amit szájtátva hallgattunk. Ez egy olyan muníció volt akkor részemre, ami pótolhatatlan. A mostani fiatalok már beleszülettek ezekbe. A fiatal generációkban nagyon sok jó zenész van, fantasztikus technikával, de mindenkiből visszaköszön valami.

Van olyan zene, amit leállít, azt mondja, „ez már sok”?

Ajaj, hogyne!

Rengeteg hangszeren játszik. Talán a leggyakrabban kongán és bongón. De van olyan hangszer, amit nem szívesen vesz fel?

Nincs. Az adott műfaj függvénye, hogy mit választok.

Koncert közben is váltogatja a hangszereket. Ez tudatos koncepció?

Hogyne.

Van olyan koncert, ahol minden számnál más hangszeren játszom. Próbálok az egyes számokba új hangszínt bele csempészni, hogy minél élvezhetőbb és változatosabb legyen a koncert hangzása.

A ritmushangszerek sokasága a mai koncertlátogatóknak szerencsére már egyértelmű – én akkor vagyok boldog, ha a ritmus simogatja a lelkeket!