Medvetámadás meg mindenféle

CSAK AZ ÓKOVÁCS CIKKHEZ LEHET HASZNÁLNI, MÁSHOZ NEM!!!!!!!!

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 2/41. levélária

Kedves Néném!

Annyi kérdést ír újabban, és le is teremt, hogy mindig hosszan és másról, a nekem (nekem? biztos, nem az intézményemnek?!) fontos témákról írok: itt van tehát az ideje egy kérdezz-feleleknek az Operáról. Meg az operáról. Hajrá.

Tényleg Jordániába is ellökdöstem a zenészeket?

Igen, bár én másik igét illesztenék ide. Kiküldetésről van szó, 31 muzsikus kolléga segíti ki a Jordán Szimfonikus Zenekart, akik most olyan felkérést kaptak a nemzetük turisztikai minisztériumától, amelyet az alapító szerint önmaguk nem lennének képesek magas nívón ellátni. Egy tavalyi vacsorán fogant az ötlet, és én nagyon örülök, hogy ezzel a kis pilottal közelebb kerülünk egy nagyívű jordániai projekt, a Machaerus-Salome megvalósulásához.

Forrás: Opera

Már ennyire mélyre süllyedtünk? Munkaerőkölcsönzés?

Meglep ez a vád, és az is, hogy Néném ismeri ezt a borzalmas szószörnyet, mármint a „munkaerőkölcsönzést". Szerintem nincs semmi baj ezzel az úttal, egy hetet sincsenek távol a zenészeink, ötcsillagos ellátást kapnak és ahogy az operai facebookos képeket elnézem, tényleg elvitték őket kirándulni Petrába, kaptak egy kis sivatag-élményt is.

Tényleg Bocellihez adjuk a nevünket?

Andrea Bocelli megítélése, hát, hogy is írjam, valóban véleményes. „Adta már a nevét" hozzá Pavarotti, Zubin Mehta meg egy sor nagy személyiség is, a Deccának exkluzív művésze, operasorozatot is vettek fel vele, sőt, ami tényleg túlzás már, valódi előadásban is szerepelt. Az, hogy az Amman-közeli Jarash-ban, gyönyörűen megvilágított ókori romok között, a sivatagi éjszakában operaáriák hangozzanak fel, semmi kivetni valót nem látok. Ma már nem kis része van az operai konjunktúrában a light-opera énekesek és -események hatásának.

Akkor miért nem hívjuk meg Bocellit Pestre?

Néha az az érzésem, Bocelli állandóan Pesten van... A Sportarénában szokott fellépni. Nota bene, pár éve egy zártkörű operaházi esten itt volt nálunk, találkoztunk, nagyon kedves volt, meg is hallgattam a koncertjét. Becsülettel elénekelte a programot, nem volt playback, de mögötte állt néhány fickó a tenorszólamunkban, aki bármikor beléphetett volna a helyére. Ettől még stabil énekes Bocelli, csak a mi kollégáink is remekek. Tenorfőszerepekre azért inkább másokat hívunk – meg drága is volna.

Forrás: Opera

Miért nem gépeket küldenek ki Jordániába?

Ezt a kérdést háromszor is elolvastam, mire átjött Néném csípős humora. Alighanem arra céloz, hogy a látássérült Bocellit valahol egy robot vezényelte (ez már önmagában is ízléstelen szerintem, és már minden határon átnyúlóan üzleties), tehát gépesített zenészek kellenek ahhoz... De nekünk nincsenek gépeink, van viszont 210 kiváló muzsikusunk, akik közül emlékeim szerint 20 saját zenészünk, 2 zenekari akadémistánk és néhány állandó kisegítőnk utazott el – mert eközben megy a Kárpát-Haza OperaTúra is, és ugyanazon összeállítások játsszák az Erkelben a Bánk bán sorozat végét plusz a hétvégi kisoperák a Szfinx-teraszon, és készülnek a Puccini-Triptichonra. És most témánál is vagyunk. Mert azt is tetszik kérdezni, hogy:

Észrevettük-e, hogy az emberek nem tudják, mi az a Triptichon?

Azt vettük észre, hogy valamiért nem megy jól a produkció előzetes értékesítése az Erkel hatalmas nézőterén. Ha Puccini neve már nem garancia, az nagy baj volna (nem gondolom így), de mégis, milyen nevet adjunk a műnek, ha a szerzője így nevezte el? Ugyanakkor az tény, hogy már úgy látjuk, hogy szemben a száz év előtti ember türelmével, figyelmével, ma sok egy estére három történet három órája, plusz két hosszú szünet, közte az óhatatlan átdíszítésekkel. Ezért inkább 2-2 egyfelvonásost adunk, a Gianni Schicchi, mint a legnépszerűbb rész fix, előtte a Köpenyt és az Angelica nővért váltogatjuk az öt előadásban. Puccini az akkortájt felcsapó egyfelvonásos-őrület miatt írta ezt a hármast, de ritka erős művek születtek, én pedig nagyon bízom az előadásunkban. Meg az eladásunkban is.

Forrás: Emmer László

Igaz-e, hogy medvetámadás érte a balettet? Mert bemondta a tévé is.

Hogy miként mondta be a tévé, az is megér egy misét. De előbb a tények. Aki már járt a Szent Anna-tónál, Tusnád felett, tudja, hogy a tó nem nagy, általában jó hideg vízű (bár voltam ott úgy, hogy a 40 fokos kánikulában harmincfokos volt a víz is!), és nagyon mély, hamar is mélyül. Körbejárni elég egyszerű, van egy ösvény a növények közt, megoldható. Az egyik nap a balett busza kirándult oda a reggeli balettóra után, szünnapjuk volt a táncosoknak. Többen sétálva megkerülték a tavat, és a bokrok közül kibukkanva találták szembe magukat egy anyamedvével és a bocsával, akiket sprével űzött el éppen a part menti kürtőskalácsos srác. A nagy meglepetésben a medve megölelte az elsőnek elé toppant lányt, odakapott a hátához, el is szakadt a dzsekije. A balerina kibontakozott, a medve ott hagyta, de a mögötte jövők annyira megijedtek a most már feléjük tartó állattól, hogy befutottak a tóba. Innen már többfelé ágazik a sztori, de van olyan verzió, a mely szerint a medve ment oda is utánuk – Néném tudja, hogy a medve lefut, lemászik és le is úszik mindenkit? –, aztán a bocsa miatt mégis visszafordult, és ketten elbattyogtak. A balerinát a balettigazgató elvitte a szeredai kórházba megmutatni, mert volt a kezén egy seb, nem tudható, a medve ejtette-e rajta, vagy egy bokor. Kapott tetanuszt, a többiek pedig a buszban tettek szert váltóruhára. Még a telefonoknak sem lett bajuk, mert magasra tartották azokat a vízben. Amúgy rengeteg kép készült erről, sőt videó is, de mivel az ijedtség igazi volt, ezeket nem kértük el, nem tettük ki. Ennyi. Ja, a tévé. Az milyen már, amikor hívószám-kijelzés nélkül felhívnak, majd – utóbb kiderült – azonnal indítják a felvételt, és még az a szerencse, hogy miközben Nagyvárad felé Szalonta irányából közeledve bőszen kerülgettem a kormányukat rám húzó román kaminonokat, nem mondtam cifrát, és nem az ment adásba...

Forrás: Farkas Péter

Amit az az ember kérdezett, arra miért nem válaszolok?

Szívesen! Szóval: alkoholizálás a páholyban. Nem támogatom. Az úr azt írta, ők régen is pontosan tudták, mikor és kire kell figyelni és mikor nem, és higgyem el, visszatérne a társasági élet az Operába. Hát ha bizonyos személyek csak azért és akkor térnek vissza hozzánk, ha ihatnak előadás alatt, akkor inkább maradjanak otthon – sőt, abban se vagyok biztos, hogy a „visszatérésük" marad el. Sose voltak itt azok. Mindez pedig annyira egyszerű: csak a páholy mai fogalmát kell tisztázni hozzá. A páholy ma annyi intimitást hordoz, hogy (1) mások zavarása nélkül, szinte észrevétlen lehet bejönni, kimenni, (2) a páholy „mélyén" meg lehet nézni egy fontos telefonüzenetet, levelet, (3) a páholyban lehet fészkalódni, ide-oda húzni a széket, kényelmesebbé téve a helyet, (4) a páholyban izoláltabban ülhet egy család vagy egy baráti társaság, sugdosni mások zavarása nélkül lehetséges. Ma már nincs elhúzható függöny, odarendelt balerina, csörömpölő pezsgő. Van viszont művészet, a színpadon.

És a barokk operák hiánya.
Ja igen. Nos, sose ígértem, hogy évente barokkban tobzódunk majd, és ennek három fő oka volt. Az egyik, hogy a közönség ekkora tereket (Operaház: 1.200, Erkel Színház: 1.800) általában nem tud megtölteni ezekre a művekre. A másik is ebből következik: ekkora terekben a barokk opera nehezen él meg. És igen, lehet jönni a San Carlóval, hogy az is mekkora ház, de mai állapota már a rokokóból való, és az akusztikája csodás annak a nápolyi színháznak. Nálunk más a helyzet. De a legfőbb ok mégis a harmadik: ameddig nem tudjuk kiállítani a magunk, barokk játékmód miatt legalább kompromisszumos (a nagy és lecsengés nélküli terek okán), modern hangszeres együttesét, vendégzenekarokkal kevésbé vagyok boldog egy produkciót kihozni. Azért volt ez is, az is: a Rameau-operában Vashegyi György kiváló csapatára szorultunk, abban még különleges hangszerek is szerepeltek, máskor a Bach-passiók mentek külön szerződtetett zenekarral. De a Vivaldi-operát (Farnace) és a Purcell-pasticciót (A tündérkirálynő) is képesek voltunk magunk kiszolgálni, a Cosí fan tutte-bemutatóban is használtunk historikus rézfúvókat és dobokat, szóval alakul ez. (Ellenpélda volt a Xerxes, amelyben „echte" romantikus zenekar szólt romantikus hangadással, de gyanítom, annak a produkciónak a színpadon sem a korhű éneklés, hanem a komédia volt a lényege, még előttünk, Kovalik Balázs rendezésében.) Amit viszont ígértem, tartjuk: évente legalább egy preklasszikus produkció hangozzon el. Számoljunk csak: Rameau: Hippolyt, Bach: Máté-passió, Gluck: Iphigeneia, Vivaldi: Farnace, Gluck: Orfeo, Bertoni: Orfeo, Bach: János-passió, Purcell: A tündérkirálynő, Bach: Vígkantáták. Én ezt kilencnek számolom hét évad alatt... Ha az Eiffel Műhelyház Bánffy Terme kinyit, lesz végre igazi otthona a barokk darabjainknak is.

Erdélyben miféle „magyartesztről" értekeztem? Meg hogy „nem a vér köt minket össze, hanem a kultúra"?

No, kedves Néném, ez viszont nagy téma, erről majd jövő héten írok Önnek, most hamarosan indulni kell Kolozsvárra, a Túra záróelőadásaira. Izgulunk, mert a csarnok hatalmas, 7 ezres, és szeretnénk mind a két napon a lehető legtöbb magyart – és érdeklődő románt is – odagyűjteni.

Írjon nekem töretlenül, hogy mindig legyen mire válaszolni! „Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2017. szeptember 18.