Éjjel-nappal zenél, közben falja a diplomákat és az idegen nyelveket

Laposa Júlianna népzenész/énekes

Másfél évesen már nagyon szépen dúdolgatott, aztán jött a balett, néptánc, klasszikus, majd népi hegedű, végül pedig az ének. A zenei karrierje mellett habzsolja a diplomákat, járt a Sorbonne-ra is, sokak szerint követhetetlen, mi mindent csinál. Legutóbb beválogatták az 50 Tehetséges Magyar Fiatal közé. Laposa Julcsi, a Zala zenekar énekes-hegedűse mesélt eddigi pályafutásáról, zenéről, Párizsról, bevonzásról és nyitottságról. 

Amikor egyeztettünk, mondtad, hogy két vizsga után tudunk beszélgetni. Hogy sikerültek?

Jól. Megvannak. (nevet) Két elég nehéz, nyelvészeti vizsga volt, és ugye francia nyelven.

És ez milyen szak is? Mert tudom, hogy habzsolod a diplomákat...

Most a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Francia irodalom, nyelv és kultúra mesterszakos hallgatója vagyok, és június végén lesz az államvizsgám. Elég rögös utat jártam be, mire remélhetőleg a tanulmányaim végére érek.

És mivel kezdted?

A Zalaegerszegi Mindszenty József Gimnáziumban francia tagozatos voltam Tóth Marie tanárnő kezei alatt, és érettségi után, 2010-ben felvettek a Pázmány romanisztika alapképzésére, francia szakra. Ezután elvégeztem egy posztgraduális képzést a MOMÉ-n, az kultúramenedzsment szak volt. Közben pedig kinéztem magamnak egy párizsi képzést a Sorbonne-on, kultúraközvetítés- zenei mediációt...

Laposa Julcsi 10 éve játszik a Zala zenekarban Fotó: Polyák Attila - Origo

Akkor irány Párizs?

Nem. Még csak leveleztem az ügyben, meg készültem a felvételire. Közben pedig a MOME alatt is macerált a gondolat, hogy nincs magyarországi mester diplomám. Így visszamentem a Pázmányra 2014-ben, hogy egy normális mester rendszerbe kerüljek. Fordító nem akartam lenni, a tanári pályától akkor még ódzkodtam, így választottam a bölcsész képzést. És ugye fő szempont volt, hogy

olyan legyen, ami mellett a zenélés is belefér az időmbe.

Mindig a zene volt az első, és mellette a nyelvek is mindig fontos szerepet töltöttek be az életemben. Viszont már a legelején éreztem, hogy nem akarok Budapesten lenni, világot szeretnék látni. És az első hetemen, 2014 szeptemberében Ádám Anikó tanárnő, a Francia Tanszék vezetője bejött órát tartani, és mondta, hogy van egy közép-kelet-európai egyetemeknek szóló ösztöndíj. Én Szlovéniát választottam, egyrészt azért, mert Zala és Szlovénia közel van egymáshoz, másrészt mert a népzenei szakmai életemből sokszor volt már lehetőségem a szlovéniai magyarság területén népzenét kutatni, gyerekfoglalkozásokat és táncházakat tartani.

Jól értem, hogy ugrunk egyet Szlovéniába, pedig még meg sem melegedett alattad a„mester szakos szék"?

Igen, mert 2015-ben lebattyogtam Ljubljanába, ami nagyon jó volt, de közben ott ficergett bennem a párizsi lehetőség gondolata. Ezért Ljubljanából kellett felutaznom egy félórás felvételire a Francia Intézetbe. Onnan továbbjutottam, és már csak egy lépcsőfok volt,

egy skype-os beszélgetés már a Sorbonne-nal.

Emlékszem, otthonról, Tekenyéről jelentkeztem be, és kőkeményen leizzadtam abban a húsz percben. Pár héten belül kaptam az értesítést, hogy felvettek, megkaptam az ösztöndíjat is. Akkor Ljubljanában voltam még júniusig, aztán egy hónapnyi nyár itthon, aztán irány Párizs. Tizenegy hónapig voltam ott, aztán az államvizsga után, tavaly ősszel hazajöttem folytatni a Pázmányt.

És mi volt kint a témád?

Népzenei közvetítés a 21. században. De nem mondtam, hogy Párizs után volt még egy ljubljanai kanyarom. Volt egy lehetőség egy nem kötelező szakmai gyakorlatra a ljubljanai magyar nagykövetségen. Párizsban egyébként a Balassi Intézetben voltam gyakorlaton, előtte pedig Brüsszelben, az Európai Parlamentben. Nagyon boldog voltam, hogy ilyen intézményeknél lehettem, és a tevékenységüket mindig a kultúra irányából közelítettem meg. Szóval elég nagy kanyarral és kitérőkkel vagyok újra itthon január óta.

És miért ódzkodsz ennyire Budapesttől, miért érezted úgy, hogy innen el kell menni?

Nem akarok erre akkora hangsúlyt fektetni, de én egy vidéki lány vagyok. Rettentően kötődöm a természethez, az állatokhoz. Nem mondom, hogy nehezen szoktam meg a fővárosi létet, amikor felkerültem 2010-ben, de én szinte mindig

rohantam haza Zalába vagy az állatok vagy a fellépések miatt.

A Zala zenekarban játszom 10 éve, ez a főzenekarom, és néhány budapesti fellépéstől eltekintve többnyire Zalában lépünk fel. Az idén adtuk ki első lemezünket Szép Zalában születtem címmel.

De Párizs és Ljubljana viszonylag messze esik Zala megyétől...

Igen, de Párizs nyilván a franciaőrületem miatt jött. Ezelőtt én kétszer is voltam ott például a zalai néptánccsoportommal. És már akkor tudtam, hogy vissza fogok oda menni. De valahogy Budapesttel soha nem találtam meg a hangot, talán nem is kerestem. Egyébként Ljubljanát is imádom. Egy négyszázezres cuki, zöld város. Nagyon kötődöm ezekhez az ember- és családcentrikus kisvárosokhoz. Párizs pedig azért ragadott meg, mert hát a kultúra fellegvára. És pont ott jött egy olyan érzés, hogy most már tényleg haza kell jönnöm, és Budapestet is meg kell ismernem.

Ezek szerint az egyetem alatt sem élted át ezeket tipikus a budapesti dolgokat?

Nem igazán, Piliscsabára jártam, közel a természethez. Az sem volt véletlen, hogy miért járok én a Pázmányra.

„Ennek a lánynak nagyon jó hangocskája van” Fotó: Polyák Attila - Origo

És az egyetemen te voltál az a lány, akiről annyit tudtak a többiek, hogy ja, ő az a népzenész lány, aki már megint külföldön van...

Hát igen. Egyszer itt van, egyszer ott, követhetetlen... (nevet) És ezektől a mondatoktól kicsit kiborulok, mert van olyan barátom, aki ugyanilyen lótifuti életet él, csak neki nincs ennyire felfújva, mert például informatikus. Bezzeg egy népzenész, aki nyelveket tanul...

A zenélés az általános iskolában indult?

Nem egészen. Én négyéves koromban már a színpadon totyogtam balettosként. Állítólag már másfél éves koromban állandóan táncoltam és énekeltem otthon. Beszélni még nem igazán tudtam, de már énekeltem, dúdolgattam. Anyukámék látták, hogy tovább kell lépni, valamit csinálni kell ezzel a lánnyal. A tesómmal egyébként alapítottunk egy bandát. Imádtuk a Republic-slágereket, és a Szállj el, kismadár volt a kedvenc dalunk. Ő volt a gitáros a seprűvel, én pedig az öntözőkanna rózsáját mikrofonként használva énekeltem. (nevet)

És már akkor jól énekeltél?

Szerintem igen, de erről anyukámat kellene megkérdezni. A balett egyébként úgy indult, hogy anyukámék megtudták, hogy Zalaszentgróton van foglalkozás, így beírattak. Ekkor még főleg a tánc, a mozgás volt előtérben. Aztán az általános iskolában Varga Kriszti néni mondta anyukámnak, hogy ennek a lánynak nagyon jó hangocskája van. Addig nem is gondoltak erre a szüleim.

Lehet, hogy azért , mert attól nem fárad le annyira a gyerek...

Amúgy igen, elég izgága voltam, mindig szerettem a kihívásokat. (nevet) Temperamentumosabb vagyok az átlagnál, de ez családi hozomány. Szóval hétévesen jött a zene. A szolfézs mellé pedig kellett hangszert választani. Furulyával kezdtem, de egy év után váltani szerettem volna. A furulyatanárom hegedűt is tanított, és mindig tátott szájjal álltam kint a folyosón, hallgatóztam, hogy mit hegedülnek a gyerekek az előttem lévő órákon. Győzködtem a szüleimet, és végül apukám nagy nehezen rábólintott a hegedűre. (nevet) Mindig azt mondta akkoriban, hogy „ne nyegtesd azt a hangszert, hanem gyakorolj!”. Ugye a hegedűtanulás is olyan, hogy kábé három év után látszik az, hogy milyen szinten érdemes foglalkozni valakivel.

És neked meddig nyekegett a hegedűd?

Hát még most is nyekeg. (nevet) A lényeg, hogy elvégeztem 7 év klasszikus hegedűt. Még a gimnázium alatt is visszajártam Egerszegről Zalaszentgrótra hetente egyszer vagy kétszer a zeneiskolába. Közben ment a balett, és mellette eljártam néptáncolni a Városi Művelődési Központba. Tehát egy ideig párhuzamosan ment a két tánc, aztán jött a zene a furulyával, váltás a hegedűre, és jöttek a versenyek.

Ez már népi hegedű?

Nem, ez még a klasszikus. Tizennégy évesen volt először, hogy nagyobb közönség előtt mutathattam meg magam. Akkor a Bartók Rádióban énekeltem népdalokat a Hungaroton hangjátékban. A zalaszentgróti Erkel Ferenc Zeneiskolával területi, megyei versenyek után kerültünk be a Bartók Rádióba, ahol a verseny utolsó fordulóját élőben közvetítették, és meg is nyertük.

Akkor ez már megint egy új dolog, furulya, hegedű, és akkor most eljutottunk az énekig.

Igen, ez volt az első nagyobb alkalom, hogy népdalokat énekelek. Éreztem, hogy ez nem olyan rossz, de hát közben ment a néptánc is. A nagy szerelem pedig a hegedű volt, így az éneklést a Bartók Rádió után egyből pihentettem is. Aztán 16 évesen újabb váltás jött egy franciaországi néptáncos turnén. A csoportunkat elkísérte egy zalaegerszegi népzenekar is. És ott az egyik tánctanár bemutatott Horváth Károlynak, a Karcsi bácsinak, mert tudta, hogy kacsingatok a népzene felé. Azóta is nagyon sokat köszönhetek Karcsi bácsinak, aki akkor, a turné alatt egyszer a kezembe adott egy hegedűt, és azt mondta, hogy vezessek le egy ugrós táncházat. Úgy, hogy még soha nem játszottam népzenét a hegedűn...

És gond nélkül ment?

Igen. És tudod, miért? Mert néptáncosként rengeteg népdal volt már a fejemben. A szolfézsos ismereteim alapján tudtam, hogy A-dúrban hogy kell játszani, a dalok meg igazából a fejemben voltak.

Nem is izgultál?

Nem, dehogyis, én imádtam. Persze nyilván meglepődtem az elején. Muzsikáltam, és nagyon élveztem. A népzene és Franciaország tehát így kötődik össze az életemben. Akkor voltam először Párizsban, bele is szerettem. Tudtam, hogy vissza fogok oda menni. Aztán a turnéról hazatérve szeptemberben sikerült pótbeiratkozással bejutnom a zalaegerszegi Pálóczi Horváth Ádám Zeneiskolába, ahol népi hegedűvel elkezdtem a népzenei tanulmányaimat. És onnantól fogva

éjjel-nappal ment a zenélés, táborok, Erdély, gyűjtések.

Szó volt közben a Zeneakadémiáról is, de mégis a Pázmányt kezdtem el. Igaz, bejártam a Zeneakadémiára néhány órára, közben pedig cimbalmot is tanultam. Aztán csak 21 éves koromban jött az ének. Addig ott volt a hegedű, meg nem is igazán mertem énekelni.

Mindig is meghatározta életét a sokszínűség Fotó: Polyák Attila - Origo

Várj, nem ijedtél meg attól, hogy Karcsi bácsi kezedbe nyomja a hegedűt, levezetted a félórás táncházat pestiesen szólva séróból, és 21 éves korodig nem igazán mertél énekelni. Ez hogy van?

Az más miatt volt. Főleg egészségügyi okok miatt, gyerekkoromban sokat betegeskedtem. Az ének azért valahol ott volt a háttérben. Énekeltem magamnak otthon, vagy gyerekeknek, de közönség előtt sohasem. Aztán kiszedték a manduláimat, és kinyílt a világ...

És hogy nem merült fel az, hogy a felsőfokú tanulmányaidban is a zene, a népzene irányába indulj el?

Ez nekem egy örök vívódás volt az egyetem első három évében is. Hogy miért nyelvészkedek én itt, és miért nem járok a Zeneakadémiára? Valószínűleg azért nem jártam oda hivatalosan, mert én kicsit olyan vagyok, hogy ha rám erőltették volna azt, amit szeretek, amiért rajongok, akkor valószínűleg alábbhagyott volna a lelkesedésem. Ebben olyan biztos vagyok, mint hogy itt ülök.

De akkor teljesen jó, ahogy most van, ugye?

Igen, de tényleg nehéz volt ezt az utat végigjárnom. Meg kellett felelnem a népzenei szakmának és közben az egyetemi tanulmányaimat is végig kellett csinálnom. Amikor megtaláltam a párizsi lehetőséget, hogy

franciául tanulhatok zenét, ráadásul népzenei kutatást csinálhatok, és népzenében alkalmazhatom a mediációt, az maga volt a főnyeremény.

Mindig is érdekeltek más népzenei kultúrák. Szlovéniában is fontos volt ez. Ott is mentem szlovén népzenei koncertre, felkerestem a muzikológia tanszék vezetőjét, aki segített nekem gyerekdalokat kutatni, amiket most Ljubljanában tanítok a Balassi Intézetben szlovén gyerekeknek magyar létemre. Úgyhogy mindig meghatározta az életemet ez a sokszínűség.

És mi a cél a zenével?

Az elmúlt két évben nem tudtam akkora hangsúlyt fektetni itthon a zenei karrieremre, mert külföldön voltam. Persze egy percig sem bánom, mert feltöltődtem, nagyon sok kulturális hatás ért. Ezeket szeretném most egy kis zsákba, egy csomagba összegyűjteni. Főleg azokat, amiket a Sorbonne-on tanultam. Ott egyébként énekeltem is az egyetem zenekarában. Az elkövetkező években, vagy inkább évben, szeretnék zenészként egy saját utat bejárni, és egy olyan zenei világot megfogalmazni amelynek alapjait a népzenéből merítem.

És azért megmaradnak a nyelvek, az idegen tájak?

A másik célom az, hogy a zenei mediátori diplomát kicsit ismertebbé tegyem. És szintén ezt is a népzenén keresztül szeretném. Ez is kuriózum volt, hogy kint, az osztályból én voltam az egyetlen, aki népzenével foglalkozott, és népzenei közvetítésből írta a szakdolgozatát. Legfőképp a gyerekfoglalkozásokban szeretném kamatoztatni a tudásomat. És erre vannak már kezdeményezéseim muravidéki óvodákban. Kilenc óvodába járok mediációs népzenei foglalkozásokat tartani.

És kialakult már egyfajta „Julcsi-módszer"?

Úgy gondolom van benne Julcsi-módszer is, mert elsősorban a hazai gyökereimmel, a zalai, muravidéki szálakkal foglalkozom, és nagyon jó gyűjtéseket találtam, Karcsi bácsi is sokat segít. Nagyon fontosnak tartom, hogy ezekben az óvodákban visszataníthassam a saját dalaikat magyar nyelven. Ugye sajnos a szlovéniai magyarság eltűnőben van, tehát

ez megint egy misszió az életemben.

Életben tartani a magyar szálakat. A zenét más művészeti ágakkal is szeretném párhuzamba vonni. Nagyon szeretem a színeket, ezért kitaláltam, hogy csinálok egy dalos kifestőfüzetet Füle Viktória barátnőmmel, ő a grafikus.

Mikor jelenik meg?

Az anyag már kész van, és szeptemberben fog megjelenni, NÉPI hang-színek néven lesz megtalálható a füzetecske. Az egésznek az a lényege, hogy a gyerekek játékosan ismerhessék és szerethessék meg a népi kulturális értékeket. Kiválasztottam 5 kárpát-medencei dialektust: Dunántúlról Rábaközt, Felvidékről Palócföldet, Délalföldről Hortobágyot, Moldvát és Erdélyben Kalotaszeget. Megkerestem mindegyik tájegység viseletét, és ehhez kellett Viki segítsége, aki megrajzolta ezeket a babákat. Célom, hogy ha egy szülő leül a gyereke mellé színezni, akkor ő is rádöbbenjen, mélyüljön el kultúránk sokszínűségébe. Az 5 régióból pedig gyerekdalokat válogattam. Tehát benne lesz a kifestő, a dalok, és ezt megspékelem egy CD-vel. Mert a kotta jó annak, aki tudja olvasni, de

aki tényleg nem ért semmilyen szinten a zenéhez, annak ott lesz a CD.

Ezen nyilván nem magamat akarom előtérbe helyezni, ezért kiválasztottam a megyében 50 gyereket, akik ezt a lemezt felénekelték. Így szeretnék nekik lehetőséget adni, hogy megmutathassák a tehetségüket. Képzeld, 1500 gyerek énekel verseny szinten népdalokat Zala megyében, és ez javarészt Karcsi bácsinak köszönhető, és természetesen az ének pedagógusoknak.

Laposa Julcsit választotta modelljének a Fehérnép - Magyar kézmíves termékek, ilyen felsőben jött az interjúra Fotó: Polyák Attila - Origo

És a válogatás közben esetleg találkoztál gyerekkori önmagaddal?

Szerintem minden ember más, még nem találtam olyat, mint én. De ha találnék, akkor nem is tudom, hogy mit csinálnék. Ha majd egyszer lesz kislányom, akkor remélem, hogy tudom őt ebbe az irányba terelgetni.

Nyilván nem kell pedagógus végzettség ahhoz, hogy ezt a népzenés mediációt jól csináld, de úgy tűnt, mintha bölcsész diplomáid lennének, és nem pedagógus. Ezt pont elkerülted?

Igen, mindig bölcsészkedtem, meg volt a menedzser vonal is. A pedagógussághoz szerintem egyrészt nem kell papír, másrészt születni kell arra, hogy az ember egy életen át tudjon vele foglalkozni. Egyelőre az én életemnek ez csak egy kis szegmense. Most, ebben az életszakaszban ki tudok benne teljesedni, ráadásul iskolákon kívül. Amúgy a Városi Művelődési Központokban már most csinálok rendhagyó ének-zene foglalkozásokat felnőtteknek. Szerintem ebben

a hitelesség többet számít, mint a papír.

Amikor egyeztettünk az interjúról, jelezted, hogy nem fogsz ráérni, mert Sebestyén Mártával lépsz fel. Mit lehet erről tudni?

Egerszegen léptünk fel az Egerszegi Páholy keretein belül, ami igazából egy talk show. Mártival még 2015-ben találkoztunk Kapolcson, aztán egyszer prímásra volt szüksége egy észtországi turnéra, és kérdezte, hogy elmennék-e vele fellépni. Én meg mondtam magamban, hogy te jó ég, a Sebestyén Mártával? Hát persze! Azóta voltam vele fellépni Párizsban és most „otthon”, szép Zalában.

Most hogy állsz, hegedű vagy ének? Ha egyáltalán van értelme a kérdésnek...

Van értelme. Tudod, miért? Mert én most úgy érzem, hogy az elkövetkezőkben szeretném fejleszteni az éneklésemet. Jobban megtalálni magamat benne. Nyilván a hegedűt, és a sok tudást, amit ennyi idő alatt magamba szívtam, azt meg szinten tartani. És most, a sok tanulás és külföldözés után úgy érzem, hogy a zenei karrierem kicsit háttérbe szorult. Kevesebbet tudtam gyakorolni, és most ennek szeretnék egy kicsit löketet adni.

Az talán nem egy újabb váltás, hanem pont egy ilyen löket lehet, hogy közben beválasztottak az 50 Tehetséges Magyar Fiatal-programba. Mit vársz ettől? Elkezdődött már a munka Rúzsa Magdival, a mentoroddal?

Ezt az egészet egyébként szintén Sebestyén Mártinak köszönhetem, ő szólt, hogy lehet jelentkezni erre a programra. Csak pár hete tudom, hogy Rúzsa Magdi lett a mentorom. Szerintem körülbelül három napig nem aludtam rendesen, mert nem hittem el, hogy tényleg ő. Ugyanaz az érzés fogott el, mint amikor csörrent a telefonom, és Márti keresett. Úgy érzem, hogy ez nagyon nagy találkozás lesz, május végén fogunk először találkozni.

Telefonon sem beszéltetek még?

Nem. És ez így jó és szép. Tegnap egyeztettünk időpontot, de nem közvetlenül. Visszatérve arra, hogy mit várok tőle: szerintem olyan találkozásnak nézek elébe, ami nagyon szép eredményeket hoz. Már csak emberileg is. Nekem Rúzsa Magdi

mindig az az ember volt ebben a szakmában, aki bevillant, jött, és megmaradt annak, aki volt.

És szerintem nagyon szépen csinálja a dolgát. Azért is örültem ennek a lehetőségnek, mert pont éreztem magamban egy olyan dolgot, hogy szeretnék más zenei vonalak felé is kacsingatni, és kicsit kikanyarodni az autentikus népzenei stílusból, és megspékelni egy új világgal.

„Mindig pozitívan álljál a dolgaidhoz meg magadhoz, és tudd, hogy mit akarsz” Fotó: Polyák Attila - Origo

Mondhattad volna a program szervezőinek, hogy kit szeretnél mentornak?

Én tudat alatt szerettem volna, hogy Magdi legyen a mentorom, tehát vonzottam, de nem mertem kimondani, meg nem akartam akaratoskodni sem. És egyszer csak jött a telefon, hogy a Magdi lesz a mentorom. Pont azon a hétvégén takarítottunk Anyukámmal, közben pedig éppen Rúzsa Magdi egyik dala szólt a rádióban. Mondtam anyukámnak, hogy „hallod, Anyu, neki kellene a mentoromnak lennie". És nem sokkal később jött a telefon... Nagyon jó, hogy neki is vannak népzenei gyökerei, tudomásom szerint, régen sok népdalt is énekelt, tehát kötődik ehhez a stílushoz is picit. Tetszik amit csinál, mert hiteles.

És te is meg tudnál maradni magadnak, ha ilyen helyzetbe kerülnél?

Igen. Szerintem már sokat változhattam volna az elmúlt 10 év alatt. De mégis ugyanolyan maradtam: mosolygós, közvetlen természetű ember. Egyébként szerintem az élet úgyis hozza, amit hoznia kell.

Hozza vagy bevonzod?

Mindkettő.

És hogy vonzol be? Azt láttam, hogy talán szándékosan nem tekintesz túl messzire, és nem szeretsz elkiabálni dolgokat.

Igen. Szerintem nem szabad. Régen cserregősebb voltam. Olyankor az ember sok mindent mond, azt is, amit nem kéne. De megtanultam magamat kontrollálni. A gondolataimat és az érzéseimet is.

Szóval mi a technikád?

Mindig pozitívan álljál a dolgaidhoz meg magadhoz, és tudd, hogy mit akarsz. Szerintem nagyon sok ember nem is tudja, hogy mit szeretne, csak teng-leng. Legalábbis én ezt látom. És fontos, hogy nem szabad nagyon előre nézni. Én körülbelül fél évre nézek előre. Az egyetem például teljesen más, egy hatalmas burok...

És te jól ki is szúrtad a burkot a külföldi útjaiddal.

Inkább úgy mondanám, hogy vannak lépcsőfokok az életben. Tudtam, hogy mit kell végigcsinálnom ahhoz, hogy a következő lépcsőfokot elérjem. És ezek az utazások, tanulmányok is ilyenek voltak. Amúgy meg nem hiszem, hogy zenei vonalon tudna máshogy működni a dolog. Bár van, akinek úgy is működik, de az nagyon szerencsés, én nem vagyok egy lezser típus.