Felfedezőútra viszem az embereket

Vágólapra másolva!

Ázsiai turnéra indul a Concerto Budapest a héten – Pekingben, Szöulban, Hszianban és Tajpejben lépnek fel Gidon Kremer zenekarával, a Kremerata Balticával. A világhírű hegedűművész, Gidon Kremer és a Concerto Budapest vezetője, Keller András hegedűművész régóta jó barátságot ápol, és ahogy Keller András mondja: nemcsak emberileg, hanem zeneileg is tökéletesen megértik egymást. A Concerto Budapestet éppen tíz éve vezeti Keller András, azóta a zenekar hatalmas utat járt be, óriási sikereket ért el. Az ázsiai turnéról, a zenekarról és a klasszikus zenről beszélgettünk Keller Andrással.

Vági Barbara

Vágólapra másolva!

Keller András

„Sokan mondják, hogy azért nem mennek komolyzenei koncertre, mert nem értik a klasszikus zenét. Én sem akarom érteni a zenét, mert valójában nem az a fontos!” – mondta Keller András hegedűművész, a Concerto Budapest vezetője, én pedig ragaszkodtam ahhoz, hogy igenis, neki fontos az, hogy értse a zenét! Ő pedig azt mondta, ahhoz muszáj érteni a zenét, hogy a lehető legjobban tudja átadni, közvetíteni, és mélyebben tudjon vele azonosulni. Amíg beszélgettünk Keller Andrással, volt, hogy nevetett, dühös is volt, aztán felcsattant, majd ismét szelíden beszélt a zenéről, nem sokkal később pedig széles gesztusokkal magyarázott valamit. Megkérdeztem tőle, hogy a zene értéséhez kell-e ilyen hatalmas emóció? Keller András ekkor felemelte a mutatóujját, és azt mondta: „No, látja? Éppen ez az! A zenét nem érteni kell, hanem érezni!”

Ázsiai turné Kremerrel

A Concerto Budapest és a Kremerata Baltica kamaraegyüttes az elmúlt pénteken adott koncertet Budapesten. Különleges koncert volt ez – mondja Keller András –, ugyanis Gidon Kremer, a legendás hegedűművész, aki a Kremeratát alapította, éppen a hetvenedik születésnapját ünnepelte. Ezen a héten pedig egy ázsiai turnéra indul a Concerto Budapest Gidon Kremer zenekarával. Rövid időn belül ez a negyedik turné Ázsiában. Fellépnek Pekingben, Tajpejben, Szöulban és Hszianban. Bár ez különleges, nem mindennapos, hogy két zenekar alkot egy nagy együttest, de számukra ez természetes. Gidon Kremerrel régóta ismerik egymást.

Keller András és Gidon Kremer Forrás: Benkó Sándor

Talán a második budapesti fellépése volt Gidon Kremernek, amikor én gyerekként autogramot kaptam tőle. A mestertől, aki David Ojsztrah tanítványa volt. Boldog voltam, hogy személyesen láthattam”

– emlékszik vissza Keller András. „Aztán 1987-ben személyesen is megismerkedtünk, amikor meghívott a lockenhausi fesztiváljára. Később a zenekarával, a Kremeratával többször együtt dolgoztam: többek között Bartók Divertimentóját, Beethoven Nagy fúgáját is én tanítottam be nekik. Laza, de folyamatos kapcsolat van közöttünk.”

Keller András szerint Gidon Kremer hegedűjátéka senkiéhez sem hasonlítható. Páratlan könnyedséggel győzi le a legakrobatikusabb hegedűtechnikai kihívásokat. Ezenkívül pedig óriási képzelőerővel rendelkezik. „Nem önmagát akarja megvalósítani, hanem szeretne minden pillanatban valami nagyszerűt megmutatni. A játékával nem azt akarja bizonyítani, hogy jól tud hegedülni. Ő alkot. Nem törekszik biztonsági előadásokra, sőt: szereti a kihívásokat, folyamatosan kockáztat. Nem a tökéleteset keresi, hanem a rendkívülit. Talán ebben hasonlítunk egymásra. Nem véletlen, hogy szoros kapcsolat alakult ki közöttünk. Rokonlelkek vagyunk. De hogy jövök én ahhoz, hogy Gidon Kremerhez hasonlítsam magam... Mindenesetre boldog vagyok, hogy a zenésztársa lehetek, és együtt dolgozhatunk.”

Keller András szerint nemcsak ő és Kremer, hanem a Concerto Budapest és a Kremerata között is van zenei rokonság. Ezért természetes volt a gondolat, hogy jó lenne együtt is játszani. Tavaly volt az első turné. Akkor már előkészítették az idei nagy, ázsiai koncertsorozatot.

Nagyon jó a zenei barátság is Keller András és Gidon Kremer között Forrás: Benkó Sándor

A két mester versenye – és a demokrácia

Sibelius d-moll hegedűversenye és Philip Glass kettős versenye mellett Bach d-moll kettős versenyét is játsszák az ázsiai turnén. Mindkét mester hegedül ebben a darabban – Keller András is, és Gidon Kremer is. „Ilyenkor senki sem vezényel... vagy mindketten vezényelünk” – mosolyog Keller András, és azt is hozzáteszi, hogy valójában nem is kell ebben a darabban dirigálni. „Mi együtt lélegzünk a zenekarral, és a zenekar velünk. Nemcsak az emberi, hanem a zenei barátságunk is különlegesen jó Kremerrel. Mindketten keressük az újat, amely abban a pillanatban születhet meg. Kremer olyan művész, aki csak az alkotásban képes létezni. A pillanat alkotásában. Talán ezért is tartom őt korunk egyik legnagyobb művészének, mert láttató ereje van a művészetének, ami rendkívülivé és egyszerivé teszi. A művészetében Kurtág György tanítását valósítja meg, amely így szól: az egész lényünket kell áthatnia a zenének. Nem játszani kell a zenét, hanem annak meg kell velünk történnie.”
A kettős versenynél pedig nincs igazi verseny – mondja. „Egy dolgot próbálunk közösen megvalósítani, de minden pillanatban történik velünk valami, amire reagálunk, vagyis hajlítjuk a zenét.”

Aztán elgondolkodik, és hozzáteszi: ennél csak az az izgalmasabb, hogy így működik a zenekar is. Hierarchikusan, de demokratikusan. A hierarchia ugyanis egyáltalán nem ellensége a demokráciának. A zenében ugyanis abszolút hierarchia van, maguk a hangok diktálják a szabályokat, hiszen azonosak az érdekek.

„Milyen jó lenne, ha a politikusok megfigyelnék, hogy hogyan működik egy szimfonikus zenekar. Ott ugyanis valódi demokrácia valósul meg – nem teóriákon vagy utópiákon alapuló demokrácia. Meggyőződésem, hogy a demokráciában nem az a lényeg, hogy mindenkinek mindent szabad. Egyáltalán nem. Hanem az, hogy együtt tudjanak működni az emberek. Nézze meg a zenekart! Van negyven különböző szólam, és száz zenész. Olykor az egyiknél van a legfontosabb szólam, és mindenki más aládolgozik, sőt, olyan is előfordul, hogy valaki ellene játszik, de ezzel is azt az egy ügyet szolgálja. Aztán a következő pillanatban az, aki addig a szólista volt, hirtelen szolgálója lesz egy másik csoportnak. Képtelen létezni az egyik nélkül a másik. És ami a legfontosabb: van egy közös akarat. Mindenki hajlandó együttműködni a másikkal, úgy, hogy nem adja fel a saját énjét, és képes kreatív módon megjeleníteni és megvalósítani a közös célt. Egy szimfonikus zenekar így működik ideálisan. Nem mondom, hogy mindegyik így működik, de a miénk igen.”

„Soha nem voltam hegedűfanatikus”

A zongorát jobban szerette, mégis hegedülni tanult Keller András.

Apám gyönyörűen hegedült, egyszerűen nagyon tetszett, ahogyan játszott. Ezért kezdtem hegedülni hétéves koromban. De akkor még nem alakult ki bennem a ragaszkodás a hangszerhez. Aztán tízéves koromban beteg lettem, és hat hétig otthon kellett maradnom. Egyedül voltam. A hat hét alatt felfedeztem a zeneirodalmat. Több százszor meghallgattam fekete bakelitlemezen például Beethoven hegedűversenyét. Ezután már nem volt kérdés, hogy mivel szeretnék foglalkozni.”

Tizennégy évesen került a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára. Később Salzburgban Végh tanítványa volt. Több hegedűversenyt nyert, később Ferencsik János meghívására az Állami Hangversenyzenekar koncertmestere lett. 1987-ben megalakította a legendás Keller Quartettet. Megnyerték a világ két legjelentősebb vonósnégyesversenyét, az evianit és a Reggio Emilia-i borcianit. Szóló- és kamarazene-felvételeivel elnyerte a legrangosabb díjakat, Olaszországban pedig az év művészének választották. Karmesterként 2003 februárjában debütált az Orchestre di Padova e Veneto élén. „Snétberger volt a szólista, azóta tart a barátságunk” – mondja.

„Amíg hegedültem, arra koncentráltam, hogy egy szólamot játszom. Figyeltem persze a többi szólamot is, ha kellett, kiszolgáltam, és elvártam, hogy engem is kiszolgáljanak. Amióta karmester is vagyok, másként látom a műveket. Az egész struktúrát át kell gondolni. Egyébként már a kvartettet is inkább karmesterként nézem. Sajnálom, hogy most nem tudok olyan intenzíven kvartettezni, mert úgy érzem, talán többet és jobbat tudnék adni ebben a műfajban.”

Keller András 2016 januárja óta a világ egyik legprominensebb zenei intézménye, a londoni székhelyű Guildhall School of Music and Drama professzora.

2007: Concerto Budapest

Éppen tíz évvel ezelőtt kezdte el vezetni a Concerto Budapestet. Gyanakvás és ellenségeskedés fogadta. Soha azelőtt ilyet még nem érzett. „Azt hiszem, ez csak Magyarországra jellemző. Az a bajunk, nekünk magyaroknak, hogy sokat bántjuk egymást. Pedig kivételesen, csodálatosan tehetséges nép vagyunk. Nem kellene bántani egymást. Szentül hiszek abban, hogy erre nincs szükség. Nekünk, művészeknek az a dolgunk, hogy olyasvalamit képviseljünk, amitől jobb lesz az ország. Nem szent dologként kell kezelni a művészetet, egyáltalán nem erről beszélek, hanem inkább arról, hogy ez egy fontos dolog, az embereknek elemi szükséglete.”

Az első évben felfrissítette a zenekar repertoárját. Nagy klasszikusokat játszottak, mert Keller András szerint mindennek ez az alapja. „Ha valaki hitelesen tud Mozartot vagy Haydnt játszani, akkor esélye van arra, hogy hitelesen tolmácsoljon Beethovent, Schubertet vagy akár modern zenét. Erős hatással vannak egymásra a zenék. Bartók számára Beethoven volt az anyanyelv. Az én mesterem, Kurtág György számára pedig Bartók. A zene egy folyamat, egy evolúció. Minden hang kapcsolatban van egymással.”

Ma már széles a Concerto Budapest repertoárja. Játszanak Schubertet, Bartókot, Mahlert, Sztravinszkijt és számos kortárs művet.

Keller András azt mondja, a Concerto Budapestnek saját hangja van – és ez a legfontosabb. Szerinte a világon ma kevés a beazonosítható művész vagy zenekar, amelynek azonnal fel lehet ismerni a játékát.

„Ha meghallgatunk hangfelvételeket a 30-as évektől az ötvenes évek végéig, könnyen fel lehet ismerni, hogy ki vagy kik játszanak. Ma ember legyen a talpán, aki hallás után megmondja, ki a szólista, vagy melyik zenekar adja elő a művet. Büszke vagyok arra, hogy a Concerto ma már komoly nemzetközi szinten játszik, és számos nagyszerű sikert ért el a világon. Nemrégiben a Várjon Dénessel közösen elkészített Beethoven összes zongoraversenyének felvétele jelölést kapott az International Classical Music Awards díjra, és elnyerte a 2017-es Gramofon-díjat. Évente több mint hatvan koncertet adunk. Sajnos, még messze nem érte el a Concerto Budapest ismertsége és támogatottsága azt a szintet, ahol a zenekar szakmailag tart. Azért harcolok, hogy ezt elérje, ugyanis a Concerto nagyon komoly kulturális érték lett. Az elmúlt években nagyon nagy sikereket értünk el külföldön, de bekerülni az „első ligába”, ahhoz nagyon sok pénz és támogatás szükséges. Úgy gondolom, hogy a Concertóban megvan minden zenei lehetőség, hogy világhírű együttessé válhasson, de ez csak akkor jöhet létre, ha a zenekar nagyságrendekkel nagyobb támogatást kap. Úgy érzem, hogy ez mindenképpen nemzeti kulturális érdek lehet. Annak idején, amikor elkezdtem ezt a munkát, talán egy kicsit idealista és naiv voltam, mert azt gondoltam, hogy először létre kell hoznom egy jó zenekart, aztán az úgyis kiharcolja magának az ismertséget és elismertséget. De attól tartok, ez nem így működik. Úgy tapasztalom, hogy sokszor egyáltalán nem az számít, hogy ki hogyan játszik. A csomagolás, a reklám sokkal fontosabb. Remélem, hogy ez változik majd. Bizakodó vagyok.”

Sok év óta a Fesztiválzenekar mellett a Concerto Budapest hozza rendszeresen Magyarországra a világsztárokat és korunk jelentős művészeit, köztük számos olyan fiatal tehetséget mutattak be a budapesti közönségnek, akik azóta világsztárokká váltak.

Kell a katarzis

Keller András le szeretné bontani a falat a művészet és a közönség között. Azt mondja, sokan szégyellik, hogy nem ismerik a klasszikus zenét, ezért nem járnak koncertekre. Pedig nem kell ismerni minden művet, nem kell úgy tenni, mintha értené a zenét az ember. Szó sincs erről. „Ez marhaság. A zenét át kell élni. Egyszerűen meg kell történnie velünk a katarzisnak. Erre tanítom a növendékeimet Londonban is. Egyetlenegy esetben lehet hiteles a közönség számára az, amit csinálnak, ha el tudják érni, hogy a néző érezze: a lelkéig hatolt a zene. Ott, abban a pillanatban. A zenében akár ötször is meghalhatunk és újjászülethetünk, de azt át is kell élni, és közvetíteni. Hatalmas drámák vannak a zenében ugyanúgy, mint a színházban, csak itt hangok vannak. Szavak nélkül, a képzelőerőre támaszkodva talán még erőteljesebben tör elő az emóció, mint egy olyan közegben, ahol a szavak meghatározzák az érzelem minden irányát.”

Keller András körülbelül háromezer koncertet adott már – hegedűművészként és karmesterként. Azt mondja, a publikumot nem látja, hiszen sötét a nézőtér. A közönség csöndje az, amiből táplálkozik. Az ad erőt. Abból tudja, hogy alkotó közeg veszi-e körül, vagy sem.

Helytelennek tartja a perfekcióhajhászást, mert a hibától való félelem béklyót rak a szellemre, és a fantázia nem működik. Szerinte nem az a legfontosabb, hogy hibátlanul játssza el a műveket. „Meggyőződésem, hogy a közönség nem erre kíváncsi. Tisztelet a sok nagyszerű kivételnek, olykor egy-egy frusztrált kritikus hiszi azt, hogy attól lesz ő szakember, hogy meghall egy-egy hibát. Ezért vadássza azt, mert ezzel akarja bizonyítani, hogy ért a zenéhez. Pedig – ahogy mondtam is – a zene arról szól, hogy katarzist váltson ki. Senki és semmi sem tökéletes, mindent lehet jobban és még jobban tudni és ismerni. Ez egy végtelen folyamat. Kocsis Zoltán gondolataival: az örökkévalóságot kell megcéloznunk, nem pedig a tökéletességet. Szerintem az az érdekes, ha magunkkal tudjuk ragadni a közönséget, el tudjuk vinni egy felfedezőútra, ahol csupa újjal és izgalmassal találkoznak.”

Amikor arról kérdeztem Keller Andrást, hogy milyen zenét hallgat otthon, azt válaszolta: semmilyet. Persze, megint erősködtem, hogy ne mondjon ilyet, biztos, hogy van olyan zene a klasszikuson kívül, amit hallgat. Aztán sorolni kezdte: szereti a népzenét, fiatalabb korában sokszor hallgatott Pink Floydot, Emerson Lake and Palmert és Beatlest – egytől egyig kiváló hangszeres zenészek. A rapet nem szereti. A jazzt viszont igen. Bár – ahogy mondta – egyáltalán nem érti. Erre felemeltem a mutatóujjam, és azt mondtam: nem érteni, hanem érezni kell a zenét. Keller András rám nézett, bólintott, és elmosolyodott.