Zseniális fiatalokkal lépnek fel a Nemzeti Filharmonikusok

Szergej Hacsatrjan

Két kivételes tehetségű fiatal művészre épül a Nemzeti Filharmonikusok május 25-i műsora. A Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében Brahms, Ravel és Muszorgszkij művei szólalnak meg Vaszilij Szinajszkij vezényletével, aki elsősorban az orosz, német és angol repertoár interpretációiról ismert. A közreműködő szólisták Szergej Hacsatrjan hegedűművész és Pasztircsák Polina szoprán énekművész lesznek. Az est programjában Brahms Hegedűversenye D-dúr, op. 77, Ravel Seherezádé – dalciklusa és Muszorgszkij-Ravel Egy kiállítás képei szerepelnek. 

Szergej Hacsatrjan még csak harminckét éves, de már elképesztő sikerek fűződnek a nevéhez. A legrangosabb nemzetközi versenyeken végzett az élen, négy különböző helyszínen: Helsinkiben megnyerte a Sibelius Versenyt, Brüsszelben az Erzsébet Királyné Versenyt, míg az indianapolisi versenyen, valamint a bécsi Fritz Kreisler Versenyen második lett. A Müpában ezúttal Brahms a közönség és az előadók számára is örömünnepet jelentő, örökzöld hegedűversenyét szólaltatja meg.

Találkozás egy csodagyerekkel

Brahms egyetlen hegedűversenyét Joachim József, a 19. század egyik legnagyobb hegedűművésze számára komponálta. A két muzsikus 1853-ban, Hannoverben találkozott először: az éppen csak húszéves Brahms még teljesen ismeretlen zeneszerző volt, a nála mindössze két évvel idősebb, csodagyerekként indult Joachim viszont már ekkor nagy hírnévnek örvendő művész. (Brahmsot egyébként egy másik magyar hegedűs, Reményi Ede ismertette össze Joachimmal. A zeneszerző Reményi zongorakísérőjeként, egy turné keretében érkezett a német városba.) Brahms és Joachim között életre szóló barátság szövődött. A hegedűművész (aki egyébként karmester és zeneszerző is volt) nem igazán illett a 19. századi hegedűvirtuózok sorába: bár briliáns technikával rendelkezett, de a csillogó bravúr-repertoár helyett inkább a klasszikus művekhez és a kamarazenéhez vonzódott. Ő volt az, aki a 19. század számára felfedezte Bach hegedűszonátáit és partitáit, de Beethoven már-már elfeledett Hegedűversenyének megismertetésében és megszerettetésében is kulcsszerepet játszott. Brahms Hegedűversenye 1878 nyarán – kora őszén, a Wörthi-tó melletti Pörschachban keletkezett, ősbemutatójára 1879 Újév napján került sor Lipcsében, a szerző vezényletével, Joachim szólójával. A versenyművet az egy évvel korábban, szintén a gyönyörű fekvésű karintiai nyaralóhelyen komponált, szintén D-dúr 2. szimfónia párdarabjaként szokták emlegetni, többek között mindkét mű derűs, lírai alapkaraktere miatt.

Az est másik szólistája, Pasztircsák Polina szintén jelentős megmérettetéseken adott számot a világnak különleges tehetségéről, rátermettségéről és kristálytiszta hangjáról: 2009-ben a Genfi Zenei Versenyen nyert első díjat, közönségdíjat és három további különdíjat, három évvel később pedig az ARD Zenei Versenyen kapott különdíjat.

Ravel és a mesés Kelet

Maurice Ravelt kisgyerekkora óta ellenállhatatlan erővel vonzotta a keleti mesék világa. Az este folyamán elhangzó dalciklussal Ravel egyébként korántsem írta ki magából a Kelet témáját: számos barátjának emlékezete szerint a harmincas években, nem sokkal halála előtt is egy az Ezeregyéjszakából merítő, arab témájú meseopera írásának gondolata foglalkoztatta. Alkotóként először az 1890-es évek végén tett kísérletet arra, hogy ezt a vonzalmát zenében is megfogalmazza, de az Antoine Galland 1704-ben megjelent Ezeregyéjszaka-fordítása nyomán megkezdett Shéhérazade című opera (amelyre, a zeneszerző saját szavai szerint, "nagy hatást gyakorolt az orosz zene") végül befejezetlen maradt. Csupán a nyitány hangzott el nyilvánosan (1899 májusában), a hűvös fogadtatás azonban jó időre elvette a zeneszerző kedvét a folytatástól. Évekkel később már maga is úgy vélte, hogy "a nyitány szegényes, és annyira telve van az egészhangú skálarendszerrel, hogy egész életemre elegem lett belőle". A következő kísérlet, egy közeli jóbarát, Tristan Klingsor verseinek megzenésítése viszont már eljutott a befejezésig. A három dalból álló Seherezádé-ciklus 1903-ban született, s az azt megelőző F-dúr vonósnégyes viszonylagos szigorúsága után ("konstruktív zenei felépítésre törekedtem" – mondta arról Ravel) szinte lírai kompenzációnak is mondhatnánk az életműben.

Az est karmestere Vaszilij Szinajszkij, aki elsősorban az orosz, német és angol repertoár interpretációiról ismert. Kiváló operai hátteret is tudhat magáénak: három éven át volt a Moszkvai Nagyszínház vezető karmestere és zeneigazgatója. Nemzetközi karrierje akkor kezdődött, amikor aranyérmet nyert a Karajan Versenyen Berlinben. Kezdetekben Kirill Kondrashinnal dolgozott együtt a Moszkvai Filharmonikusoknál és Ilya Musinnal a Leningrad Conservatorie-nál, ami egyedülálló alapokat biztosított számára. A Karajan Verseny után kinevezték a Litván Nemzeti Szimfonikus Zenekar vezető karmesterévé, majd a Moszkvai Filharmonikusok vezető karmestere és zeneigazgatója lett.

Egy kiállítás képei

A hangverseny záróműve Muszorgszkij-Ravel Egy kiállítás képei. Viktor Hartman, kiváló építész, festő emlékére rendezett kiállítás adta a zeneszerzőnek az ötletet, hogy zongoraszvitet írjon a képek keltette benyomások alapján. A művész Muszorgszkij jó barátja volt, 1874-ben halt meg, 39 éves korában. "Micsoda szörnyű csapás!" – fakadt ki Muszorgszkij Vlagyimir Sztaszovhoz, a neves kritikushoz írott levelében. "Miért él egy kutya, egy ló, egy patkány, ha egy Hartmannak meg kell halnia?" A darab azonban Muszorgszkij életében előadatlan és kiadatlan maradt, és csak akkor vált széles körben ismertté, amikor Maurice Ravel 1922-ben meghangszerelte. A zongoristák csak azután fedezték fel maguknak a művet, amikor az zenekari formájában már népszerűvé vált.

Az Egy kiállítás képei kezdettől fogva szinte kiáltott a hangszerelésért, részben mivel faktúrája nem igazán "zongoraszerű" a szó schumanni, chopini vagy liszti értelmében, részben pedig azért, mert olyan éles karakterellentétekre épül, amelyek nagyzenekari köntösben érvényesülnek a legjobban. Bár többen is meghangszerelték a darabot, Ravel verziója hódította meg a világot. Nem csoda, hogy Ravel annyira lelkesedett Muszorgszkij darabjáért: a francia mester maga is gyakran öntött vizuális élményeket zenei formába. Muszorgszkij zongoraművét körülbelül 1900 óta ismerte, barátaival házimuzsika-összejöveteleken végigjátszotta. Debussyhez hasonlóan Ravel is a közelmúlt egyik legfontosabb zeneszerzőjének tekintette Muszorgszkijt.

Muszorgszkij tíz Hartman-képet választott ki szvitje számára. Az egyes képek között, legalábbis a mű első felében, vissza-visszatérő "Promenade"-dallam hallható, amely a kiállítás látogatóját jeleníti meg, amint egyik képtől a másikig sétál. A "Promenade"-téma minden egyes visszatéréskor változik: a látogató még az imént látott kép hatása alatt áll, miközben továbbhalad a következő kép felé.