Miért éppen ezt a darabot választotta?
Tíz évvel ezelőtt – a forradalom ötvenedik évfordulóján – már rendeztem egy 56-os előadást. Akkor is felmerült Tóth Ilonka. Három évvel ezelőtt Szilágyi Andor elhozta a forgatókönyvét, és akkor döntöttük el, hogy előadást készítünk Tóth Ilonka történetéből.
Mennyire ásta bele magát a történetbe? Olvasta például a kihallgatási jegyzőkönyveket?
Úgy gondolom, hogy másként nem is lehetett volna hozzányúlni, csak ha az ember valamelyest felvértezi magát információval. Egyfajta beavatási szertartás volt az egész, mert nemcsak Tóth Ilonka története kerekedett ki, hanem az ember egyszer csak belépett az 1956-os eseményekbe, megérezte annak szelét, lendületét, erejét, csodáját. Az iratokat is olvastam, természetesen, és elborzasztott a koncepciós per. Az pedig egészen sátáni, hogy a mai napig érdekük valakiknek a kételyt fenntartani Tóth Ilonával kapcsolatban.
Pedig elég csak ránézni a kihallgatási vagy a tárgyalási jegyzőkönyvekre, azonnal észreveszi az ember a sikító, kiabáló ellentmondásokat – amelyeken átlép a bíróság.
Elég arra gondolni, hogy ez az egyetlen nyilvános per, ahová a tévékamerákat beengedték. Beállított felvételeket lehet látni – erről szól egyébként az előadás egyik jelenete is a második részben. Aki olvasta az iratokat, aki látta a felvételeket, azonnal világossá válik számára, hogy ez egy koncepciós per, az akkori ördögi hatalomnak az egyik legpiszkosabb cselekedete. Én nem tudok igazságot szolgáltatni – de Tóth Ilonának nem is kell. Az égi bíróság már régen igazságot szolgáltatott neki. Az előadás sok-sok dokumentumot idéz, valós, igazi tényeket mutat be, nem a költői fantáziát jelenítjük meg a színpadon. Azt a gépezetet igyekszünk megmutatni, amely bedarált nemzedékeket, megcsavarintott gerinceket, és máig ható szorongást és félelmet okoz emberekben.
Miért Varsóban volt a bemutató október 21-én?
A Tóth Ilonka című előadás „első” premierje valóban október 21-én a varsói Teatr Polskiban volt. A 2016-os évet a lengyel szejm és szenátus, illetve a magyar országgyűlés együttesen a Magyar-Lengyel Szolidaritás Évének nyilvánította. Az előadást nemcsak az emlékév miatt mutatjuk be Varsóban, hanem a Lengyelországban 2016 májusától zajló, 2017 végéig tartó magyar kulturális évad miatt is. A Nemzeti Színház varsói vendégjátéka az ünnepi év kiemelt eseménye. Nagyon nehéz, nyilván sokkal nehezebb, mintha a „saját fészkünkben” mutatnánk be először a darabot. Hatalmas szeretettel fogadtak, hiszen ez egy kicsit az ő történetük is. Remélem, hogy sikeres lesz az előadás. Budapesten október 25-én mutatjuk be a Tóth Ilonkát.
Említette Lengyelországot, de általában külföldön hogyan ítélik meg az 1956-os forradalmat?
Kétségkívül nagy tettnek, nagy cselekedetnek tartják külföldön, hogy ennek a hatalmas birodalomnak neki tudtunk menni.
Gorbacsovtól egyszer megkérdezték, hogy valaha valaki legyőzte-e a szovjet hadsereget. Gorbacsov gondolkodott, és azt mondta először, hogy nem. Aztán abban a pillanatban helyesbített: „de igen, egyszer 10 napra. A magyarok.” Tíz napra.
De legyőzték a forradalmárok a szovjeteket. Egyenes gerinccel, szent áhítattal ki mertek állni, és küzdeni. Ezt a tömeget később aztán csőcselékké minősítette a hatalom – ezek azok az erők, amelyek máig hatnak.
A darabban Tóth Ilona édesanyját játssza. Most lett vége a fotóspróbának, és könnyes a szeme....
Nagyon megrázó eljátszani az édesanya szerepét. Az első próbát nem is tudtam elkezdeni, mert sírógörcsöt kaptam. Azt mondják, hogy a lányomat felakasztják. Ez az első mondat, amit kapok. Ha belegondolok, akkor már meg is haltam. Ez az elsőfokú tárgyalás. Másodfokon mondják ki, hogy „kötél általi halál”. És én nem vagyok ott. Tóth Ilonka édesanyját ugyanis legfeljebb kétszer engedték be a tárgyalóterembe. Ugyanúgy játsszuk mi is. A mama nincs ott. De mégis, mintha ott lenne. A próbák elején a rendező Vidnyánszky Attila megkérdezte, hogy „mit csinál egy anya ilyenkor?” Mondtam neki: ha ez velem történne, ott állok a bíróság ajtaja előtt, még ha lelőnek, akkor is. Akinek van gyereke, az tudja. Ebbe belegondolni sem lehet – és most napi nyolc órában ebben kell gondolkodnom. Borzalmas. Persze, hogy sírok. A próbák alatt is. Lelkileg nagyon megvisel. Láttam a mamáról fényképeket. Nemes, szép asszony volt. Az arcán megbékélést láttam. Pedig a lánya nélkül kellett leélnie az életét – és azzal a tudattal, hogy ártatlanul ölték meg.
Mire emlékszik 1956-ból?
1956 elvette a családomat. Arra emlékszem, hogy anyukám, aki orosz származású, a Kaukázusból jött, folyton rohangált. Mi lent voltunk egy bunkerben, és játszottunk, vagy diavetítőt néztünk. Néha lőttek – ezt hallottuk.
Aztán édesanyám leszaladt egyszer a bunkerbe, és mondta, hogy jönnek a szovjet tankok. Kiszaladt ezután az utcára, és letérdelt a tankok elé, és oroszul mondta nekik, hogy „menjetek innen”.
Arra is emlékszem, hogy egy néni fényképeket mutatott nekünk, és egy pillanatra láttam az egyiken egy akasztott embert. Az édesapám bátyja pedig – a keresztapám – disszidált 56 után az unokatestvéreimmel együtt. Ausztráliáig meg sem álltak. Évtizedekkel később jött haza először. Akkor mesélte el, hogy hogyan szöktek át a határon. A család várt, ő pedig egyedül ment – tapogatózva a lábával, hiszen akkor aknákkal volt tele a határ. Ahol nem robbant fel, oda tett egy nagyobb követ. Aztán visszament a gyerekekért, és a köveken át vitte át őket Ausztriába. Keresztanyám ment utoljára – szintén a kövek mentén, és közben imádkozott és zokogott, hogy el kellett hagynia az országot, amelyet annyira szeretett. Aztán Ausztráliában született egy harmadik unokatestvérem, de ő már nem is tud magyarul. 1956 elvette a gyerekkorunkat. Azt, hogy együtt játszhassunk a nagymama kertjében.
Mit gondolt, amikor először elolvasta a darabot? Mennyire idézte fel a személyes emlékeit?
Amikor elolvastam a Tóth Ilonkát, valójában különösebbet nem éreztem – ezek nekem bizonyos értelelemben nem új vagy meglepő dolgok. Tudja, aki elmúlt hetvenöt éves, annak igazi, komoly és mély emlékei vannak 1956-ról.
Önnek milyen emlékei vannak a forradalomról?
1956-ban 22 éves voltam. Az összes harcnak, a barátaim disszidálásának szemtanúja voltam. Átéltem a közvetlen lövöldözéseket, az életveszélyt. Végig az utcán voltunk.
A harc az élet része volt. Ahogy a halál is. Ha elsüvített az ember feje mellett egy lövedék, nem roppant össze, hanem egyszerűen csak tudomásul vette, hogy életben maradt. „Hoppá, na, jó, ezt megúsztuk” – többnyire csak ezt gondolták.
Egy alkalommal mentem haza, hónom alatt két kenyérrel, és mögöttem néhány centire találta el a falat egy lövedék. Megnéztem a becsapódás helyét, aztán mentem tovább. Akkor egészen más volt minden. Rossz ezt kimondani, de szinte természetes volt a halál. A szüleim a pincében voltak, vittem nekik a kenyeret. Nem sokkal később jött a házmester, hogy „Gyuszika, jöjjön már, mert a forradalmárok ellenőrizni akarják a házat”. Felmentem, és két nagyon fiatal gyerek állt a bejáratnál. Mondtam nekik, hogy ezt a házat én őrzöm, nincs semmi gond. Ezután elmentek, majd az Orczy útra kilőttek egy tárat az oroszokra. Azok azonnal visszalőttek. Ezzel a mi házunkat porig lőtték. A két szoba összkomfortot összelőtték egy szobává. Csak egy villanykörte maradt épségben és egy kínai hamutartó.
A forradalom idején elveszített barátokat? Volt, aki meghalt?
Olyan barátom volt, akit az oroszok 56-ban elvittek a Szovjetunióba. Később visszahozták. Azután ez a barátom kiment Németországba, és ott nem természetes körülmények között halt meg. De többet nem tudunk róla.
A barátai közül disszidált valaki?
Igen, Máté barátom, aki rendezőhallgató volt a főiskolán. Volt egy pisztolya. A forradalom után az egyik nap mondta, hogy odaadja nekem, mert ő egy hosszabb útra megy. Ők a Gorkij fasoron laktak, azt hittem, hogy oda megy. Aztán legközelebb Párizsból írt. Később híres rendező lett Franciaországban.
Hogy látja a mai fiatalokon, a színésztársain, mennyire tudják érteni, értelmezni, átélni 1956-ot?
Azt hiszem, hogy csupán általánosságokat ismernek a forradalomról azok, akik nem élték át. Nincsenek finomságok, nincsenek részletek. Akik nem voltak ott, nem tudják, hogy mit jelent egy géppuskaropogás. Egy sorozatlövés. Mert jelenthette azt, hogy meghalhattam volna, de azt is jelenthette, hogy távolodik vagy közeledik a front. Attól függően, hogy mennyire volt hangos a lövés.
Amikor november negyedikén leverték a forradalmat, mit gondoltak, mi következik azután?
Nem tudtuk. Semmit sem tudtunk. Olyan rövid idő alatt annyi minden változott előtte, és a forradalom közben is, hogy már erőnk sem volt gondolkodni. Mindig az volt a fontos, hogy ma hogyan állunk. Élünk-e, és van-e ennivalónk. Hogy holnap mi lesz, azt nem tudtuk. Azt kell mondjam, hogy napról napra éltünk. Ez lelkileg végtelenül megterhelő volt.
Kit alakít a Tóth Ilonka című darabban?
Szentgáli István nyomozó főhadnagyot alakítom. Nem könnyű szerep. Szentgáli István volt ennek a töredékes és foszlányos beismerő vallomásnak az összetákolója – nem a legjogszerűbb eszközöket használva. A nyomozó főhadnagy egy ÁVO-s tiszt volt. Ez volt életében az első kihallgatása – az elsőfokú bíróságig vitte az ügyet, amíg nyomozati szakaszban volt. Később egyébként korrupció miatt eltávolították a szolgálatból, felfüggesztett börtönt kapott, majd egyre lejjebb csúszott, míg élete végén öngyilkos lett. Ha van isteni igazságszolgáltatás, akkor biztos el kellett számolnia a Tóth Ilona-üggyel.
Meglehetősen hitelesen ábrázolja azt a kegyetlenséget, ahogyan akkoriban zajlottak a kihallgatások. Hogyan készült a szerepre?
A próbafolyamat első szakaszában egy hónapon keresztül ültünk az igazgatói irodában, néztük a korabeli filmeket, olvastuk a dokumentumokat, és eljött hozzánk Jobbágyi Gábor professzor is, aki arról beszélt, hogy hogyan történtek a kihallgatások, ki hogyan viselkedett, és hogy milyen ruhákat hordtak akkor az emberek. Ez nagyon nagy segítség volt.
Önnek mit jelent 1956?
Hatalmas büszkeséget.
Ahogyan a darabot próbáltuk, és egyre mélyebbre ástam magam az 1956-os történetben, egyre inkább azt gondolom, hogy minden magyarnak nagyon büszkének kell lennie a hatvan évvel ezelőtti forradalomra.
Ez olyan csoda volt, amely ritkán adatik meg a történelemben egy népnek. Félelmetes és felemelő, hogy mire voltak akkor képesek az emberek. Büszkén mondhatjuk: 1956 a magyarok nagy pillanata volt a világtörténelemben.