A remény hal meg utoljára. Utána majd talán én is

Tizenöt hónap alatt százötven riportot készítettek Budapest hajléktalanjaival.

"Szabolcsi vagyok, Kanizsán dolgoztam az autópályán, kocsim volt, C4-es Citroën. Szabolcsi vagyok, és amíg oda voltam dolgozni, a feleségem elhagyott, új férfihoz ment, eladták mindenemet. Ez hat éve volt, azóta vagyok az utcán" - meséli az 54 éves Károly. Károlyé egy sors abból a 150-ből, amit a Homeless of Budapest az elmúlt bő egy évben bemutatott.

És egy azok közül a névtelen sorsok közül, amelyek mellett nap mint nap elsétálunk az utcán, az aluljáróban, a buszmegállóban, a villamoson, kapualjban. Ha épp van nálunk apró, könnyítünk a lelkiismeretünkön, és szótlanul odanyomunk egy ötvenest vagy százast. Néha kétszázast.

Károly (54) Forrás: Pivonka Krisztina / homelessofbudapest.hu

Elbeszélgetnek velük

Pivonka Krisztina és Kis Ervin Egon tavaly év elején kezdtek hajléktalanokkal beszélgetni a budapesti utcákon. Mindenkiről készítenek egy portrét, a fénykép mellett pedig közlik a beszélgetés sűrített változatát.

Minden bejegyzésük egy szomorú élettörténet pillanatfelvétele.

Krisztina szabadúszó fotós, Egon üzletfejlesztési tanácsadó. Az oldalhoz az ötletet a nagy sikerű Humans of New York projekt adta, de a budapesti változatban a városlakók különleges csoportja jelenik meg. "Ők az igazi városlakók, mert míg mi a városban lakásokban lakunk, az ő lakásuk maga a város" - írják az oldalon.

Az alábbi képen a 67 éves János látható.

János (67) Forrás: Pivonka Krisztina / homlessofbudapest.hu

"Egy asszony egy emberből tud csinálni jót is, meg rosszat is. Belőlem rosszat csinált! Kiszaladtam az utcára, nyolc éve. A kis nyugdíjamat a lányomra hagytam, van négy gyereke. Én itten ha föl is venném, a csövesekkel, a hajléktalanokkal úgyis egy nap alatt, két nap alatt mind elmenne. De így legalább élvezze a kislányom a Jolánkám. Én meg itt elvagyok az utcán, muzsikálok, ezzel keresem a kenyerem. Mit játsszak maguknak?" - szól a képaláírás.

A projekt célja nagyon egyszerű:

"Gondolkodásra serkenteni azokat, akiknek fedél van a fejük felett".

A páros hangsúlyozza, hogy a projektnek semmilyen politikai kötődése nincsen, sőt, nem vallanak azonos politikai nézetet.

Egy szatyorban van mindene

Az 58 éves Sándorral már kétszer beszélgettek, egy év különbséggel. „Emberek által közvetít a Jóisten, én így gondolom” – mondta 2013 decemberében Sándor, idén február közepén pedig arról számolt be, hogy tönkrement a kiskocsija, és egy szatyorban tartja mindenét, amije van.

Sándor (58) Forrás: Pivonka Krisztina / homlessofbudapest.hu

A kérdésre, hogy mi történt vele az első találkozás óta, így válaszol: „Igazából semmi nagy változás. Inkább még szegényebb lettem, mint voltam. Segítséget sehol nem kapok, akárhová fordulok. Maximum annyi, hogy bemegyek a Kürt utcába, adnak zsíros kenyeret, vagy elmegyek ételosztásokra, meg ahol ruhákat adnak. Szóval nagy változás nem történt. Ahhoz nagy pénz kellene, hogy az embernek megváltozzon az élete.”

Krisztina készíti a képeket, Egon a szöveget. Sok olyan visszajelzés érkezik hozzájuk, hogy az oldal hatására többen másképp néznek a hajléktalanokra, mint korábban.

"Azelőtt is beszélgettem néha velük, hogy elkezdtük volna ezt a projektet, de soha nem gondoltam volna, hogy ilyen mélyen fogok belelátni az életükbe, és sose gondolkodtam el igazán azon, hogy mit élnek át nap, mint nap az utcán. Ma, ha meglátok egy hajléktalant, már csak az jut eszembe, hogy tudnánk neki segíteni" - meséli Pivonka Krisztina.

Kis Erik Egont régóra foglalkoztatja a téma. "Korábban is igyekeztem segíteni, ha tudtam, de ez főleg abban merült ki, hogy pénzt vagy kaját, néha ruhát adtam nekik. Most a projekten kívül is elbeszélgetek velük" - mondja.

A remény hal meg utoljára

Felmerült már, hogy könyvet készítenek a 150 fotóból és mikrotörténetből, de ez egyelőre nem valósult meg. "Sok ötlet volt már, de nem tettük fel erre az ügyre az életünket, így is igen sok szabadidőt áldozunk rá. Ha van kiadó, amelyik szeretné kiadni, állunk elébe" - mondja Egon.

Februárban indult el az oldal angol verziója, ahol az eddigi riportok fognak lassan megjelenni Dénes Marian fordításának köszönhetően.

Gábor (64) - "Nyugdíjas vagyok, nemrég halt meg a feleségem" Forrás: Pivonka Krisztina / homelessofbudapest.hu

"A remény hal meg utoljára. Utána majd talán én is. Csak nem olyan könnyű meghalni. Az emberi szervezetet úgy alkották meg, hogy életösztöne legyen, és valahogyan mindig történik valami" - ezt a 64 éves Gábor mondja. Az ő portréja a legutóbbi bejegyzés az oldalon jelenleg. Szinte mindegyik megszólaltatott hajléktalan ilyen őszintén, minden sallangot mellőzve fogalmaz. Csak a lényegről beszélnek.

Nyolc-tíz mondatukban benne van egy nehéz élet tapasztalata.

Nagyon ritka, hogy a hajléktalanok nem mennek bele a fotózásba és beszélgetésbe. "Az első reakció mindig a meglepetés. Leginkább azon csodálkoznak, hogy egy hozzájuk képest jól öltözött ember, aki szemmel láthatóan nem hajléktalan, udvariasan szólítja meg őket. Amikor elmondjuk, mit szeretnénk, általában érdeklődnek és nagyon ritka, hogy valaki nem vállalja a részvételt. Eddig talán ha féltucatnyi visszautasítást kaptunk" - árulja el Egon.

Krisztina számára minden egyes riport megrendítő volt. "Amikor a kilátástalanságtól, reménytelenségtől még könnyeznek is előttünk, azt lelkileg nagyon nehezen bírom" - mondja.

Magdolna (42) Forrás: Pivonka Krisztina / homelessofbudapest.hu

Én kurva voltam

Az egyik legmegrendítőbb mikrotörténet a 42 éves Magdolnáé.

"- Én kurva voltam. Tizenhat éves koromban kezdtem. Most mondjam el az igazat?
- Mondja nyugodtan.
- Kérdezzen. Most zavarban vagyok.
- Tizenhat évesen kezdte, de meddig csinálta?
- Most is megcsinálom, ha kell. Nincs pénzem, a szükség törvényt bont.
- Van még kuncsaft?
- Nekem bármikor. De nem megyek el. Nem tudom… Nem érdekel semmi már."

Mindenkinek nem lehet adni, mondja Egon és Krisztina, amikor arról kérdezem őket, hogy mindezek után el tudnak-e utasítani kéregető hajléktalant.

De talán nem is mindig csak az aprópénzzel segíthetünk.

Ahogy blogjukon írják: "Ha a történetek megérintettek, ez jusson eszedbe, amikor hajléktalant látsz az utcán, és ha időd engedi, ne csak pár forintot adj neki, hanem egy jó szót is szólj hozzá, mert néha ez többet ér, mint a pénz."

Kapcsolódó cikkeink

A Moszkva tér még sokáig kísérteni fog

Utcára kerültem, tudnál segíteni?