Egy dohányos barátomnál találkoztam először ezzel a formatervezési csodával. Születésnapjára kapta az apjától, aki amúgy tekintélyes tüdősebész, és ezzel a finom utalással próbálta kifejteni álláspontját fia káros szokásáról.
A remekművel való találkozás mindenestül felforgatta a hamutartókról alkotott korábbi elképzelésemet, mert azelőtt meglehetősen fantáziátlan tárgyaknak tartottam őket. Botor módon azt feltételeztem, hogy a hamutál dolga nem mutathat túl elsődleges funkcióján, így képtelenség nagy innovációt végrehajtani ezen a területen. A köhögő hamutartó bizonyította, hogy mekkorát tévedtem:
egy hamutál a leszoktatáshoz is nagyban hozzájárulhat.
A tüdőbelsőt mintázó mederben felgyűlő szürke hamu már önmagában megrendítő látvány, de az igazi sokk csak akkor jön, amikor a tartó peremére helyezzük a cigit. Az elemmel működtetett köhögés, krákogás és sikítás garantáltan elveszi a kedvünket attól, hogy rágyújtsunk a következő szálra. Ha esetleg mégsem, akkor pedig a ránk törő röhögőgörcs fagyasztja belénk a következő slukkot.