A fiú, akit elfelejtettek szeretni

A katalánok lendületben vannak. Túl Jordi Pere Cerdà, Joan-Lluís Lluís és Juan Marsé könyvein, nincs kétség afelől, hogy a déli szieszták félálomban átélt vízióiból és az ezerszáz éves kultúrából építkező népre érdemes odafigyelni.

Jaume Cabré új regénye – a regények regénye, ahogy a borító hirdeti – csak megerősített abban, hogy bőven van még tartalék a spanyolországi kisebbség alkotóiban.

Az Én vétkem egyszerre olvasmányos, mégis a fájdalomküszöbig aprólékos. Mint egy asztalitenisz meccsen, úgy pattogunk az országok és évszázadok között, mégsem vesztjük el a történet fonalát.

Jaume Cabré új regénye a fájdalomküszöbig aprólékos Forrás: www.snipview.com

Ha létezik többdimenziós regény, akkor ez az. Néha egy összetett mondaton belül ugrunk hatszáz évet és egy fél kontinenst. Zavaros? Dehogy, bámulatosan követhető jegyzete ez a vak gonoszságnak, a szenvedélynek és az elhatalmasodó Alzheimer-kórnak.

Fiúcskától a szellemileg elhervadó férfiig követjük nyomon Adrià Ardèvolt. Elsőre mintha egy szimpla családregénybe csöppentünk volna, a főszerepben egy kölyökkel, akinek esélye sem volt felelőtlen, csikóvidámságú gyerekkorra.

Tanulhatott inkább nyelveket. Volt hozzá érzéke, de akarnok, mindig magabiztos apja tett is róla, hogy a szorgalma ne lankadjon. A háttérbe szorult anya csak egy valamihez ragaszkodott igazán: a hegedűhöz. Művésznek szánta fiát, aki azonban nem akart az lenni.

Elfelejtették szeretni

A történetek külön-külön is megállnák a helyüket, itt azonban óriási ívet – vagy éppen ívkisülést – képezve összeérnek. Néha felkapja a fejét az olvasó, ahogy egy évszázadokon átpattanó asszociáció átszáguld a szürkeállományán, de aztán elsimul minden: Jaume Cabré könyvében, még ha úgy is tűnik, nincsenek véletlenek.

A regények regénye Forrás: Libri

Adriàt elfelejtették szeretni, ahogy szomorúan, de mégis tényszerűen megállapítja. Apja egykori papnövendék, akiből műkincshiéna lett. A gyerek helyett a dokumentumokat, régi iratokat, vagy éppen féltett hegedűjét, a Vialt dédelgeti – le is fejezik miatta egy utcai rablásnak álcázott bosszú során.

Ennek ellenére a könyv mégsem krimi, bár nyomoznak benne eleget. Az alapos történelmi háttér nem csak az utolsó igazi cremonai hegedűkészítő, Storioni első és legjobb művét mutatja meg. Ennél jóval több van benne, hisz az izgalom végig megmarad.

Cabré regénye folyamatos több pólusú feszültségkeltéssel dolgozik – mi pedig forgunk, mint apró iránytű egy mágneses mező közepében.

Túl azon, hogy hümmögni kezdenénk az emberi szörnyűségen, vagy kézenfekvő módon előtérbe tolnánk a második világháborúhoz kapcsolódó szálakat, ez a könyv az összefüggésekről szól, nem csak egy politikai éráról.

Magokból fák, fákból hegedű

A középkortól átível a Franco-rezsimen keresztül a mobiltelefonos jelenig. Hogy a szándékosan csapongó regény ne legyen élvezhetetlen, masszív sorvezetőként ott marad a Storioni-hegedű története.

Egészen onnantól, hogy egy távoli kolostorba menekül a szerzetes, akit később megölnek, de a zsebében levő magokból nőnek ki azok a fák, amelyekből évszázadokkal később hegedű készül, egészen odáig, hogy sokadszor ellopják.

Annak ellenére, hogy akár két mondat között is évszázadokat ugrunk, minden érthető, hiszen végig velünk maradnak a kisfiú képzeletbeli tanácsokat osztó játékai, az indián törzsfőnök és a sheriff.

Mindig van egy őszinte mondatuk, a kanapé mögött hallgatózó gyerek számára éppúgy, mint a megátkozott kapcsolatok között vergődő egyetemi tanárnak. Az ilyen kis állandóságok adják meg a könyv ívét, ezektől nem számít, hogy a 15. században vagy 1960-ban vagyunk.

A nyelvzseni mindent elfejt

A kérdés végig ott lebeg a lapok fölött, vajon tovább örökíthető-e az emberi szörnyűség? Mi mozgatja? Meddig tart? A válasz Adrià saját széthulló elméje miatt marad el: a nyelvzseni mindent elfejt – a végén már az sem fáj neki, ami kéne.

Ezt Cabré meghagyja az olvasónak: mi borzongunk bele a tényszerűen lejegyzett történetfoszlányokba.