Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék Auschwitzra

Fahidi Éva, író és Holokauszt túlélő a lakásán 2015 január 22-én

Fahidi Éva imádja az életet. Legfontosabb számára a mozgás, a zene és az irodalom. Valamint az, hogy minél több embernek mesélje el, ami 70 évvel ezelőtt történt vele. Azon kevesek közé tartozik, akik túlélték Auschwitzot, és még mindig köztünk vannak. Németországban kézről kézre adják egymásnak az iskolák, nálunk alig néhány helyre hívták eddig. Pedig volna mit tanulni tőle a fiataloknak.

Van olyan nap, amikor nem gondol Auschwitzra?

Most már nincs. Azért hangsúlyozom a mostot, mert én nem tartozom azon szerencsések közé, akik azonnal ki tudták írni magukból az élményeiket. Ők talán könnyebben dolgozták fel mindazt, ami történt velük. Bár ennek épp Primo Levi mond ellent, aki az elsők között írta meg a lágerélményeit, mégis öngyilkos lett.

Én a túlélők csendes többségéhez tartoztam. Ha lett volna a tudatalattim alatt még néhány réteg, akkor oda nyomtam volna le az emlékeimet. Nekem ez csaknem hatvan évig sikerült. Nemhogy írni, de még beszélni sem tudtam róla.

A családtagjaival sem?

Velük sem. Nagyon érdekesen működik az ember lelke: ahhoz, hogy ne bolonduljon meg, nincs más út, csak az, hogy teljesen elnyomja, amit átélt. Én még csak nem is álmodtam Auschwitzcal soha életemben. De egyszer eljön az a pillanat, amikor az emlékek maguktól kitörnek. Nekem hatalmas jótétemény, hogy ma már mindennap beszélek róla.

Még csak nem is álmodtam Auschwitzcal Fotó: Szabó Gábor - Origo

Önnél mi hozta meg ezt az áttörést?

1989-ben, a német szembenézés keretében 999 volt rabtársnőmmel együtt meghívtak abba a német városkába, ahol munkaszolgálatosként dolgoztam, és napokig tejben-vajban fürösztöttek minket. Az ottani múzeum igazgatójának biztatására írtam először a történtekről egy kis német nyelvű beszámolót, amelyet nagy meglepetésemre elkapkodtak.

Az igaz áttörést azonban az hozta meg, amikor 2003-ban, napra pontosan 59 évvel az első odaérkezésem után, másodszor is megérkeztem Auschwitzba. Persze semmi sem az volt már, mint régen, mégis ennek az élménynek a hatására és gyerekeim, barátaim biztatására kezdtem el írni A dolgok lelke című könyvet. Akkor felvállaltam, hogy nekem az a hivatásom, hogy minél több embernek meséljek Auschwitzról.

„Aki megjárta Auschwitzot, annak két élete van: egy Auschwitz előtti és egy Auschwitz utáni. Az ember Auschwitz utáni életében, bármilyen hosszú is, minden pillanatában, zsigereiben és lelke minden rejtett zugában, ha el akarja nyomni, ha beszél róla, ott van a háttérben: Auschwitz” – kezdi könyvét Fahidi Éva.

A Dolgok Lelke 2005-ben jelent meg először, idén pedig már a harmadik kiadása kapható a boltokban. A könyv nem csak a gettót és a tábori borzalmakat mutatja be, hanem az Auschwitz előtti boldog gyerekkort, és az Auschwitz utáni újrakezdést is.
A könyv az Ariel kiadónál jelent meg.

Vallásos zsidó családból származik?

Nem, 1936-ban kikeresztelkedtünk, akkor én 11 éves voltam. Nekem sajnos nincsenek gyerekkorból átöröklött zsidó hagyományaim. Viszont nagyon jól ismerem a katolikus liturgiát.

Hogy viszonyul a zsidóságához?

Nagyon mély zsidó identitásom van. De hát milyen identitása lehet az embernek, miután hazajön Auschwitzból? Felháborítónak tartom azt a Magyarországon megint terjedő feltételezést, hogy az ember vagy magyar, vagy zsidó. Kikérem magamnak, hogy választanom kelljen!

Milyen identitása lehet az embernek, miután hazajön Auschwitzból? Fotó: Szabó Gábor - Origo

Önt és a családját 1944-ben deportálták. Akkoriban tudtak már a haláltáborok létezéséről?

Ha akartunk, tudhattunk volna. Az én családom különösen, mert mind a két ágról maradtak a Felvidéken rokonaink, Csehszlovákiából pedig már 1942-ben deportáltak zsidókat. Pontosan lehetett volna tudni, hogy mi folyik körülöttünk. Ez is nagy pszichológiai kérdés. Hogy hihette el az a sok okos zsidó, hogy Magyarország érintetlen marad?

Az egész magyar zsidóság – nagyon kevés kivétellel – ostoba módon abban bízott, hogy megússzuk. Még a frontról hazatérő katonák történeteit sem vettük figyelembe, akik a saját szemükkel látták a haláltáborokat. Végső soron tehát tudtunk róla, mi megy, de nem akartuk elhinni.

A deportáláskor mit mondtak önöknek, hova mennek?

Azt mondták, hogy dolgozni megyünk. Mi meg akkor már éreztük, hogy mindjárt vége a háborúnak. Abban reménykedtünk, hogy maholnap hazajövünk, és nem történik semmi nagy tragédia.

A deportálás előtt csaknem két hónapig laktak a debreceni gettóban. Ezt hogyan élték meg?

A mi esetünk nem volt tipikus, mivel előre tudtuk, melyik lakásba költözünk, és előre beszállítottunk oda kétévi élelmet. A gettóra amúgy sokkal nagyobb szegénység és bizonytalanság volt jellemző. Nagyon sok olyan szerencsétlen család volt, amelynek már a beköltözés előtt sem volt jövedelme, mivel a férfiak többsége munkaszolgálatban volt, ha pedig véletlenül mégsem, akkor a zsidótörvények miatt nem dolgozhatott. Mi, mint privilegizáltak, egy negyven négyzetméteres szobában lakhattunk, ami hatalmasnak számított. A szépséghibája csak az volt, hogy erre tízen jutottunk.

A gettóra a szegénység és bizonytalanság volt jellemző Fotó: Szabó Gábor - Origo

Hol laktak előtte?

Egy négyszáz négyzetméteres vidéki házból érkeztünk, ahol a kishúgom tudott a kutyánkkal rohangálni a hatalmas kertben, amelyben tyúkól és pajta is volt. Neki ez jelentette az életet. És akkor egyik napról a másikra ott találta magát a gettóban, ahol kétszer két méter jutott neki. Persze nemcsak ő, hanem apám is magába zuhant, aki tétlenségre volt kárhoztatva, pedig egész életében nagyon tevékeny ember volt.

Ő mivel foglalkozott?

Első körben azzal, hogy minden este mondott nekem fejből egy mesét. (nevet) Amúgy igazi self-made man volt. A polgári iskola elvégzése után gazdag szülők gyerekeit korrepetálta, majd fakereskedő lett. Nem tudom pontosan hogyan, de fennakadt a horgon, amikor anyámat férjhez kellett adni, aztán a hozományból vállalkozásba fogott, és nagyon sikeresnek bizonyult. Mikor például elkezdtek rizst termelni a Hortobágyon, gyorsan épített egy hántolómalmot, aztán nagypapám tanyáját is át kellett vennie.

Már megbocsátottam neki, hogy nem tudta mindezt itt hagyni, hisz ez volt az ő saját bejáratú birodalma. Megértem, hogy ragaszkodott hozzá. Akkor még nem tudtuk azt az alaptételt, ami most már evidencia, hogy minden anyagi természetű dolog, ami a birtokunkba kerül, és elveszítjük, pótolható. Csak a lényeg nem, az emberi élet. Azt nem lehet visszaszerezni.

Már megbocsátottam apámnak, hogy nem tudta mindezt itt hagyni Fotó: Szabó Gábor - Origo

Hányan tértek vissza a családból?

Rajtam kívül csak a nagynéném, a tánti élte túl, aki orvos volt, ezért kiemelték a többiek közül. Miután visszatért, próbált még élni egy kicsit Debrecenben, aztán ő is öngyilkos lett. Összesen csaknem ötvenen vesztek oda a rokonaim közül.

A vonatút három napig tartott. Mesélne egy kicsit arról, hogyan zajlott?

Rengeteg túlélővel találkoztam, és mindig abból lehetett megtudni, ha valaki magyar, hogy két feldolgozhatatlan dologról mesél: a tábori szelekcióról, amiről mindenki más is, és az utazásról, ami a magyar túlélőkben hagyta a legmélyebb nyomot.

Mert nyár volt, és ugyan akkoriban nem volt olyan kánikula, mint manapság, de egy luxuskivitelű marhavagonban azt a harminc fokot is megérzi az ember. Ebbe préseltek be nyolcvan embert, azzal a batyuval, amiről mindenki azt hiszi, hogy nem tud nélküle élni.

És akkor becsukták a vagonajtót, a vagonban pedig elkezdett emelkedni a hőmérséklet. Volt benn egy vödör víz, és egy másik vödör, ami a toalettet jelentette. Gyakran jár a fejemben, hogy mit vétett az a szerencsétlen, aki ott ült emellett a vödör mellett, amit három nap alatt egyszer cseréltek ki. Mert a zsúfoltságtól mozdulni sem lehetett, az icipici ablakok pedig semmit sem értek.

Aztán ott volt a féléves kisbaba, aki a szemünk láttára száradt ki Fotó: Szabó Gábor - Origo

Aztán voltak sérültek is. A nagybátyám elég megtermett, kedélyes ember volt. Ott állt mindig a fatelep kapujában a pocakját előretolva, és mindenkinek mondott egy-két kedves szót. Szerető csendőreink ezt a kedélyes embert a felismerhetetlenségig összeverték, mert nem tudta elárulni szegény, hova dugta az aranyhegyeit, hiszen nem volt semmije. Volt olyan is, aki nem bírta ki, és megbolondult, ha épp olyanja volt, akkor üvöltött. Aztán ott volt a féléves kisbaba, aki a szemünk láttára száradt ki. Na, ez volt az utazás.

A megérkezés után mi történt?

A táborba érkezés koreográfiája mélységes pszichológiai ismeretek alapján lett kidolgozva. Azt a szakaszt, amit a saját lábunkon kellett megtennünk, igyekeztek úgy kialakítani, nehogy bármiféle pánik kitörhessen. Hiszen háromezer ember érkezett átlagosan minden vonattal. A kiszállás után rettenetes gyorsasággal szétválasztották a nőket és a férfiakat. Nem tudom, mi volt az utolsó szó, amit apámmal váltottam, mert pillanatok alatt eltűnt mellőlünk.

Maradtunk tehát nők, elkezdtek ötös sorokba rendezni minket. Egyszer csak feltűnt egy nagyon üdítő kis tiszti csoport, klassz, nett egyenruhában. Volt köztük egy különösen fess pasas, aki odalépett hozzánk, és megkérdezte, hogy én és az unokatestvérem ikrek vagyunk-e. Mondtuk, hogy nem, és akkor nálam elvágta a sort.

Onnantól már nem volt nyájas, jött az ordibálás meg a korbács. Ezt sikerült úgy megírnom, hogy Németországban tankönyvben van a szövegem a szelektálásról. Csak azt írtam le, hogy amikor az emberrel mindez megtörtént, az égvilágon semmit sem tudott.

Sikerült úgy megírnom, hogy Németországban tankönyvben van a szövegem Fotó: Szabó Gábor - Origo

Ha jól értjük, ez a fess német tiszt Josef Mengele volt.

Igen. Nagyon jó kiállású férfi volt.

Szimpatikusnak találta?

Döbbenetes, hogy működik az ember, tulajdonképpen ösztönlények vagyunk. Ha nem tudnám így utólag, ki is volt ő, ránézésre egyáltalán nem volna ellenszenves.

Elképzelhetetlen, mi járhat ilyenkor az ember fejében. Hogy nem tört ki pánik?

Nagyon ki volt ez találva. Mindenekelőtt közölték velünk, hogy nem kell aggódni, csak azért nem egyszerre megyünk, mert az öregebbeket és a fiatalabbakat kifárasztotta a hosszú utazás, és őket majd teherautóval hozzák utánunk.

Elhitte?

Hihetőnek tűnt, és mi el akartuk hinni. Meggyőztek minket arról, hogy nincs ok aggodalomra.

Mikor szembesült azzal, hogy mi zajlik itt valójában?

Sokáig vártuk, hogy hozzák a többieket. Eltelt egy nap, aztán még egy. A kápónk, Susánka, egy 1942-ben deportált szlovák lány volt. Tőle kérdeztük meg, mikor jönnek már a rokonaink.

Mire ő a szemünkbe röhögött, a kéményre mutatott, és azt mondta, nézz oda, fiam, látod ott azt a füstöt? Na, abban van az apád meg az anyád. Nem értettük, miért gyűlöl bennünket annyira, hogy ilyen hihetetlen történettel kínoz minket. Az ember az eszével tudta, hogy igaz, de képtelenek voltunk elhinni.

Az ember az eszével tudta, hogy igaz, de képtelenek voltunk elhinni Fotó: Szabó Gábor - Origo

Végül hat hetet töltött Auschwitz-Birkenauban. Hogy telt egy nap a táborban?

Hajnalban kirugdostak bennünket a barakkból, és egész nap a porban ültünk. Auschwitz-Birkenau fennsíkon fekszik, nagyon meleg tud ott lenni. Tele lettünk égési sebekkel a naptól. Víz nem volt. Megaláztatásunk egyik legszörnyűségesebb momentuma, hogy egymás előtt kellett a dolgunkat végezni.

Egy vödör volt minderre, ami mindig tele volt, valahogy el kellett jutnia a latrinába, lehetőleg úgy, hogy ne csöpögtesse le magát az ember a tartalmával, mert nem volt víz, amivel lemoshattuk volna. De mindenképpen ki kellett üríteni, mert különben nem volt üres vödör.

Amikor iskolában, gyerekeknek mesélek minderről, azt szoktam nekik mondani, ha hazamennek, fogjanak egy vödröt, töltsék meg tiszta vízzel, vigyék el a vécéig, és öntsék bele úgy, hogy egyetlen csepp se menjen mellé. Mert ha kiloccsan, gondoljanak arra, hogy akkor és ott nem volt víz, törülköző, szappan. Ami ráfröccsent az ember ruhájára, az ott bűzölgött.

Mit adtak enni?

Máig nem világos. Ötös sorokban felsorakoztunk az Appelplatzon. Aki az első sorban állt, kapott egy csajkát a kezébe, abba belekanalaztak valami kávészínű löttyöt. Az első ivott belőle három kortyot, majd hátraadta a mögötte állónak, az is ivott, továbbadta a mögötte állónak, és így tovább.

Nagyon hamar el kellett onnan jönni, ha életben akartunk maradni Fotó: Szabó Gábor - Origo

Naponta egyszer kaptunk meleg ételt, azt úgy ettük meg, hogy befogtuk egymás orrát, hogy egyáltalán le tudjuk nyelni. Az ötös soron belül kialakult bennünk valami családias viszony, és egymást biztattuk: muszáj meginnod, mert nincs más. Nekünk az volt a szerencsénk, hogy felismertük: nagyon hamar el kell onnan jönni, ha életben akarunk maradni.

Mennyiben múlott ez önökön?

Annyiban múlott rajtunk, hogy állandó szelekciók voltak. Egy ponton a németek rájöttek, hogy luxus csak úgy megölni a zsidókat, mikor van köztük egy csomó használható ember, főleg 16-tól 40 éves korig. Őket úgy is meg lehet ölni, hogy addig dolgoztatják őket, amíg meg nem döglenek. Minden egyes szelekciónál nyomulni kellett, hogy minket válasszanak ki. Ehhez előtte meztelenre kellett vetkőznünk, hogy megállapítsák, van-e valamilyen betegségünk.

Az 1944. augusztus 12-ről 13-ra virradó éjszakáról semmilyen emlékképem nincs. Miután kiválasztottak bennünket, vártunk a bevagonírozásra. Az SS éppen akkor készíttetett fotókat, le vagyunk fényképezve, ahogy vonulunk a vagonok felé, hogy elszállítsanak bennünket Weimar-Buchenwaldba. Benne van az Auschwitz-albumban.

Le vagyunk fényképezve, ahogy vonulunk a vagonok felé Fotó: Szabó Gábor - Origo

Mindig szerettem volna eljutni Weimarba, Goethe meg Liszt Ferenc miatt. A szüleim anno meg is ígérték, ha vége a háborúnak, elmegyünk oda. Nem egészen így képzeltem, mondanom se kell. Végül aztán továbbvittek bennünket Allendorfba, a 127-es altáborba. A táborparancsnok nagyon dühös volt, amikor meglátott bennünket, mert férfiakra számított, nem ilyen elgyötört nőkre. Három napig hizlaltak bennünket, még krumplit is kaptunk, igazi krumplit, mert utána aztán csak marharépát.

Mit kellett dolgozniuk?

Igazi rabszolgamunka volt. Párban dolgoztunk, 50 kilós bombákat kellett készítenünk, mozgatnunk, cipelnünk, megtölteni robbanóanyaggal. 70 kg voltam, amikor elvittek, és nem voltam 40, amikor felszabadítottak bennünket. Nem tudom elmagyarázni, hogy bírtuk ki.

Hogy történt a felszabadulás?

A mi lágerparancsnokunk, Adolf Wutke viszonylag idős volt, meg egy kicsit több esze volt az átlagnál. Amikor megkapta a parancsot, hogy el kell tüntetni minden nyomot, ez a pasas elindított bennünket abba az irányba, ahonnan a szövetséges hadsereg jött. Meg is úszta három év börtönnel.

Nem véletlenül hívnak engem Fahidinak Fotó: Szabó Gábor - Origo

Szóval elindultunk. Napközben légi csaták zajlottak a fejünk fölött, úgyhogy csak éjszaka mozoghattunk. A tábor kiürítése is éjszaka történt. Mentünk, mendegéltünk, elérkeztünk egy szép kis mezőre, a mezőn állt egy pajta. Betereltek bennünket, a nappalt ott töltöttük, majd éjszaka megint elindítottak bennünket.

De én akkor már egyáltalán nem tudtam menni. Csupa seb volt a faklumpában a lábam. Az Appelre valahogy még kivonszoltam magam. Előttünk egy patak, rajta egy fahíd. Nomen est omen, nem véletlenül hívnak engem Fahidinak.

A híd azonban túl keskeny volt, öt ember egyszerre nem fért át rajta, a sorok felbomlottak, és csakhamar káosz alakult ki. Én az utolsó sorban álltam, mellettem az őr meg a kutyuskája. Meghallotta a ribilliót, előrement rendet csinálni. Én meg fogtam magam, és leültem a fűbe. Vártam, hogy majd visszajön az őr, és rám parancsol. De nem jött. Telehold volt, sütött, mint a nap. És csönd, nagy-nagy csönd.

Bevánszorogtam az akolba. Megijedtem, hogy teljesen egyedül vagyok, ha holnap valaki rám talál, mit mondok majd neki. A sarokban megmozdult a szalma, egy kislány volt, aki már kijönni sem tudott a sorakozóra, úgyhogy elbújt.

Később többen is visszajöttek. Húszan lehettünk, mikor négy nap múlva valaki felkiáltott, hogy jönnek a tankok. Fehér, ötágú csillag volt rajtuk. Akkor megint nagyon megijedtünk, ehhez nagyon értettünk, hogyan kell félni. Mi tudtuk, hogy ők kik, de ők nem tudták, mi kik vagyunk.

Telehold volt, sütött, mint a nap Fotó: Szabó Gábor - Origo

Az amerikaiak első kérdése az volt, mit követtünk el? Hiszen mitől kerül az ember ilyen állapotba, ha nem bűnöző? Eltartott egy ideig, míg felfogták, kik vagyunk.

Elvittek bennünket a legközelebbi faluba, és elosztottak bennünket helybeli családoknál. Abban a házban, ahol én laktam, volt egy 16 éves ifjú, akkor lelkes Hitlerjugend, ma már nagy haverom.

Mikor jutott haza?

1945 novemberében. A vonatúton minden állomáson listákat adtunk le a neveinkkel a Vöröskeresztnél. Így jutott el az én listám Érsekújvárra, ahol édesanyám testvére élt a férjével. Ők végigbujkálták a háborút Szlovákiában. A nagybátyám orvos volt, értem küldött, és két évébe telt, mire lábra állított. 1947-ben költöztem haza Debrecenbe. Egy hét alatt férjhez mentem, és elkezdődött az élet.

Hogyan reagáltak az emberek, amikor látták, hogy visszajött?

Amikor először kimentem a piacra, arra lettem figyelmes, hogy valaki megszólal a hátam mögött: "többen jöttek haza, mint ahányan elmentek".

Azt olvastuk, hogy az évforduló kapcsán találkozik Angela Merkellel.

26-án mi, túlélők tartottuk Berlinben a megemlékezést. A bevezetőt egy lengyel túlélő mondta, az ünnepi beszédet én. Utánam következett Angela Merkel, aki február 2-án egyébként jön Magyarországra is. A zsinagógánál leteszi az emlékezés kövét a fánál, ott fogok vele találkozni másodszor. Kezet ráz velünk.

Az ünnepi beszédet én mondom Fotó: Szabó Gábor - Origo

A beszédének mi a fő üzenete?

Egy mondat: ha van egyetlen érték a Földön, akkor az az emberi élet. Mert megismételhetetlen és visszahozhatatlan.

Tényleg ennyire jó élni?

Ha ennyi mindenen túl van az ember, akkor már csak egy dolog van hátra, hogy él. Úgy él, hogy mindent akar, ami jó az életben.

Mik okozzák önnek a legnagyobb örömet?

Mindenekelőtt a mozgás. Az egész életemet végigtornáztam. Aztán a zene és az irodalom. Sokat járok koncertekre, mindenhova bérletem van. Imádom Fischer Ivánt és Ádámot, és a Liszt Ferenc Kamarazenekarért is rajongok.

Hogy látja, hol jár a holokauszt feldolgozásában a magyar társadalom, a fiatalság, a némettel összehasonlítva?

Németországban 2004 óta hívnak iskolákba, hogy beszéljek a holokausztról. A német gyerekek 17 évesen fél éven keresztül történelemórán csak a holokauszttal foglalkoznak, rendkívül tájékozottak. Megható, ahogy a német pedagógia fejleszti az empátiát a gyerekekben. Voltam olyan német iskolában, ahol a falon a következő felirat állt: Jézus is zsidó volt.

Hivatásomnak tartom, hogy beszéljek az élményeimről Fotó: Szabó Gábor - Origo

A magyar fiataloknak általában nulla tárgyi tudásuk van, csupán a családi háttér dönti el, vannak-e előítéleteik, vagy sem. De ezzel együtt nagy nyitottság és érdeklődés van bennük. Magyarországon is volt már iskola, ahova hívtak. Szájhagyomány útján terjesztenek engem. Vannak alapdolgok, amiket muszáj elmondani nekik: a zsidótörvényeket, a hatóságok akkori szervilis, túlbuzgó hozzáállását és a lakosság viselkedését.

Németországban ma senki nem zsidózhat következmények nélkül. Magyarországon bizonyos fokig intézményesítették a gyűlöletet. A gyerekeket nem arra nevelik, hogy minden ember egyforma. Azért is tartom hivatásomnak, hogy beszéljek az élményeimről, hogy ezen változtassak.