A vizelés művészete több mint meghökkentő
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Pisilnie időnként mindenkinek kell. Ez az emberiséget egységbe kovácsoló örök szükséglet nem kerülte el a festők figyelmét, akik minden korban lelkiismeretesen megörökítették a témát.
A szépelgő festészeti albumok gyakran elhitetik velünk, hogy a művészet csak a 20. században vált igazán szókimondóvá, míg azelőtt az alkotók szemérmesen távol tartották magukat az olyan kényes témáktól, mint a testi szükségletek kielégítése.
Elég azonban egyetlen pillantást vetnünk a pompeji erotikus freskókra vagy ezekre a középkori illusztrációkra, hogy belássuk: ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk. A régebbi korok művészete korántsem volt olyan prűd, mint sokan gondolják.
Sőt, még a mai nézőt is zavarba ejtheti az a természetesség, amivel kényes témákhoz nyúltak.
A Brüsszel védjegyévé vált pisilő kisfiú például nem magányos punkja a művészettörténetnek: a festők a legtöbb korban előszeretettel ábrázolták a nagy megkönnyebbülés pillanatát. A vizelet a kortárs művészeknek is kedvelt munkaeszköze: időnként feszületet, máskor – Fekete György nagy örömére – a magyar parlamentet mártják bele, hogy kifejezzék nemtetszésüket. Most azonban lássuk a klasszikus ábrázolásokat:
Lorenzo Lotto mitológiai keretbe helyezte a témát. A velencei érett reneszánsz festője Tiziano stílusában festette meg Vénuszt és Cupidót, amiben önmagában nincs semmi különös. Ám nem akármilyen pillanatban kapta el őket: a huncut Cupido épp levizeli házasodni készülő édesanyját. Az elemzők szerint kivételesen nem gyermeki csínytevés vagy a tiszteletlenség jele, hanem így fejezi ki jókívánságait az esküvő előtt.
Guido Reni 1623-ban festette meg Ivó Bacchus című képét, amelyen már könnyebben értelmezhető a cselekmény. A mámor antik istene ezúttal nem felnőttként, hanem szomjas kis puttóként jelenik meg, aki a hordóra könyökölve valósítja meg az iszákosság tökéletes körforgását. A vizeletsugár és a hordóból kicsorgó bor párhuzamos íve még vizuálisan is ráerősít erre a ciklikusságra.
Francois Boucher a francia rokokó nagy mestere, ám a fodrok és a girlandok sem tudták elterelni figyelmét az alapvető testi szükségleteinkről. Ezt bizonyítja La Toilette intime című festménye, amelyből azt is megtudhatjuk, micsoda tortúra lehetett egy alsószoknyákkal felvértezett korabeli nemes hölgynek a leghétköznapibb szükségletek kielégítése is.
Pieter Brueghel képe nem egy tengerparti buli átlagos pillanatát kapja el, hanem komoly allegorikus üzenetet hordoz magában. A „Holdat levizelni” a hollandban körülbelül annyit tesz, mint nálunk a széllel szemben fejteni ki ugyanezt az épületes tevékenységet. A 16. századi flamand festő tehát így óv minket a fölösleges erőfeszítésektől. Vagy ki tudja, talán épp arra buzdít, merjünk nagyot álmodni, és akár a holdat is próbáljuk meg levizelni? Még ha csak a tükörképéig jutunk is…
Rembrandt, a 17. század legnagyobb németalföldi festője ugyan nem szánt külön festményt a témának, de egyik rajzán azért ő is megörökítette a szabadban való pisilés művészetét.
A fenti ábrázolás bizonyítja, hogy a vizelés már az ókori görögöknél is a művészi téma rangjára emelkedett. Ezen a cirka 2500 éves tondón (kör formájú festmény) egy hetérát láthatunk, amint épp egy ivócsésze fölött állva könnyít magán.
Végül emlékezzünk meg a műfaj szupersztárjáról, a naponta turisták ezreit vonzó Manneken Pisről. A hatvan centiméteres bronzszobrot 1619-ben Hiëronymus Duquesnoy brüsszeli szobrász készítette. A számtalan legenda egyike szerint annak a kisfiúnak állított emléket, aki ily módon oltotta el a város ostromlói által gyújtott tüzet. Kétségtelen, hogy a pisilő kisfiú hanyag eleganciáját nehéz volna túlszárnyalni.