A gulyás és a teszkós szatyor népe vagyunk

Téves önképe nemcsak egyéneknek lehet, hanem teljes népeknek is. Különösen, ha kis népről van szó, nagy öntudattal és még nagyobb frusztrációkkal. Ezért nem árt időnként körbekérdezni, pontosan mit is gondolnak rólunk a nagyvilágban – már ha gondolnak ránk egyáltalán. Kiss Róbert Richárd most elvégezte helyettünk ezt a kutatást, és egy könyvben foglalta össze az eredményeket. A feladat testhezálló volt, hisz turisztikai újságíróként pályája során immár 169 országban megfordult, és mindenhol kitartóan érdeklődött a rólunk alkotott képről.

Magyarország, az hol is van?

A könyv nemzeti bontásban mutatja be a magyarokról élő sztereotípiákat. Megtudhatjuk például, hogy az oroszokat zavarja a sok orrfújás, a franciákat ellenben a nejlonszatyor nyilvános használata akasztja ki.

"A magyaroknak általában nincs stílusérzékük. Autót sem aszerint vesznek, hogy mi illene az egyéniségükhöz, hanem ésszerűtlen megfontolások alapján, sokszor dicsekvésből olyat, ami nem is kell igazán nekik. Rengeteg magyar cipel magával mindenhova nejlonszatyrokat. A Tescós szatyor már-már divatcikk a magyaroknál - mondta egybehangzóan több meginterjúvolt francia fiatal".

Az amerikaiak pedig hiába ismerik Gábor Zsazsa nevét, sokszor lövésük sincs, merre kéne keresni Magyarországot a térképen. Persze vannak pozitívumok is: Dél-Amerikában például a mai napig lelkesednek a focinkért, a szlovákok pedig korántsem utálnak minket annyira, mint azt gondolnánk.

Hiányzik az irónia

Legalábbis azokra az oroszokra, franciákra, amerikaiakra és szlovákokra igaz mindez, akikkel Kiss szóba elegyedett utazásai során. És épp ebben az esetlegességben rejlik a könyv alapvető problémája: sokszor felszíni benyomásokra épít tankönyvi kinyilatkoztatásokat. Hiába a jó alapötlet, vagy alaposabb utánajárásra vagy ironikusabb hangvételre lett volna szükség. Így azonban nem világos, kinek is szól ez a könyv valójában.

Így látnak bennünket a nagyvilágban Forrás: Origo

A folyamatos olvasáshoz unalmasan száraz és felsorolásszerű, de hasznos kézikönyvként sem működik igazán, mert ahhoz meg túlzottan felületes. A tartalom hiányát jelzi az is, hogy néhol váratlanul egyszerű útleírásba csap át a szöveg, a szerző élményeit állítva az eredeti koncepció helyébe.

Pacal és pesszimizmus

A kíméletlen szembesítés tehát elmarad. Helyette kapunk egy esetlegesen összefogott sztereotípiacsokrot, átkötve néhány jópofa személyes adalékkal. A pacalunk undorító, de a gulyásunk finom. A nőink szépek, ám össznépileg hajlamosak vagyunk a pesszimizmusra. Igazából semmi olyat nem tudunk meg a könyvből, amit ne deríthetnénk ki egy erasmusos buliban társalogva. Csak ott valószínűleg jobban szórakoznánk közben.