Szülj meg még egyszer, édesanyám - tíz magyar rocklemez

Ricsárdgír, Pájer Alma

Kritikahalom tíz magyar rocklemezről, a viccestől a lazán és a mocskoson át egészen az hisztérikusan üvöltözősig. Van több konceptlemez és szupergrup, előkerül a Mars Volta és a Massive Attack, mi több, Bryan Adams, legvégül pedig Zséda is.

Dirty Flow Clubszerzői kiadás2014

A Dirty Flow Club lemezét két éven át készítette Szőcs Gergő. Mint arról interjúnkban bővebben volt szó, a sokfelé (Yonderboi, Neo, Mystery Gang, Akkezdet Phiai stb.) megfordult dobos amolyan "underground" ki-kicsodát hozott össze a szakítás utáni stádiumokat végigjáró konceptalbum számaihoz. A lemez legnagyobb erénye, hogy ez a folyamat, ahogy Szőcs mondta: "a teljes kiürülés, a düh, az önsajnálat, az anya szerepe, az önirónia, majd az elgyászolás, elengedés" tényleg jól követhető, de még pont nem szájbarágósan. Vagyis a hallgató könnyen ráismer, hogy "igen, ez itt a düh", és nem a zene nyomja a képébe, hogy "most van az, hogy dühös, érted, ugye!!?!". És tényleg szépen jönnek egymás után, van íve a lemeznek, amit csak a két, klasszikus szavalós módon előadott Ady-vers tör meg.

Baj viszont, hogy a számok önmagukban egyáltalán nem karakteresek. Elég sokszor meghallgattam, és még mindig csak annyit tudok róluk, hogy aha, szóló zongorával kezdődik, aha, ez itt a melankolikus akusztikus szám, ez meg a dühösen riffelős. Ja tényleg, a vége felé volt egy egész jó hiphopos. Az énekesnők (Sena, Hodosi Enikő, Alba Hyseni) valamennyire kilógnak, de inkább erős hangi adottságaik, mintsem dallamaik által. Kivétel a Self-Piti, egyrészt mert Alba Hysenire nem lehet nem rácsodálkozni akkor sem, ha az ember amúgy hallotta a lemezét, másrészt mert túlságosan felidézi a magyar zenészek egyik kedvenc lemezét, a Massive Attack: Mezzanine-t. Ezt leszámítva nagy hiba nincs, csak éppenséggel túl sok olyan jóság sem, ami miatt néhány hallgatás után megérné visszatérni a lemezhez. B- (RA)

Seenszerzői kiadás204

A 2004-ben alakult Seen amolyan szupergrup, amiben vannak a Blind Myselfből, az Esclin Syndóból, az Isten Háta Mögöttből, és egy másik szupergrupból, a Grand Mexican Warlockból is. A hatszámos Intrigue And Love elvileg a szerelem három stádiumát dolgozza fel: a felismerést, a megélést és az elmúlást. Ehhez tartozik még egy meglehetősen romantikusnak ható történet arról, hogy a tagok minden évben elvonulnak a dalkezdeményeikkel Szentbékkállára zenélni néhány napra, aminek a legvégén szeánsszerűen rögzítik az albumot.

Ezúttal pechünkre kifejezetten furcsa elegy született ebből a munkamódszerből. A második számból én például simán kihallom David Bowie-t és sajnos a U2-t is, a harmadikból meg mondjuk a Toolt. Az eklektikusság nem feltétlenül probléma, csakhogy az album második felére egyre vállalhatatlanabbak ezek a zenei összetevők. A negyedik számra beérik az Aerosmith, az utolsóra pedig annyira elfajulnak a dolgok, hogy Bryan Adams- és Micheal Bolton-féle giccses balladává formálódnak az érzelmek. C (AP)

Tumoszerzői kiadás2014

Mondhat bármit, nevezheti bárhogy a dolgot Sebő és Kele, akik a dobos kilépése után feloszlatták az utóbbi tökmindegy hány év legjobb magyar zenekarát. a Lömbiheadet, az új dobossal, Áronnal már Tumo néven elkészített lemez ugyanott veszi fel a fonalat, ahol az Aszkéta halála EP (itt írtunk róla) eldobta. Ugyanúgy megkapó, zajos, de a dolgok legmélyén poposan ragadós punkzene ez, fura őrültségében is rokonszenves magyar szövegekkel. Azaz hát az ugyanott már a Lömbihead kiadott fél-és kiadatlan egész lemezére sem volt igaz, így itt is vannak eltolódások és egyértelmű változtatások, mert kétszer ugyanazt semmiképpen sem lehet eljátszani. Rögtön hallható, hogy a minutemenes lüktető basszusok helyett most inkább a zajos, szétpengetett gitárok dominálnak, a szövegek pedig még az eddigieknél is hektikusabbak. A Sebő és a Kele által énekelt dalok is jobban szétválnak, előbbi pársoros őrjöngéseit utóbbi érzelmesebb, kidolgozottabb témái váltják.

Elsőre ettől kicsit széttartónak tűnhet a lemez, de több hallgatás után már úgy érzem, hogy ez simán ugyanannak a próbatermek félhomályában mindenféle kulturális, vallási idézetekből és a punkrock legjobb örökségéből összeölelt, végtelenül szerethető magánmitológiának a kiszélesítése: két soros skiccekkel felkent pszichológiai leírásokkal, szürreálba fojtott agresszióval és realizmusba hajló metafizikával. Olyan ez a lemez, hogy ha meghallgatod, nagyon sok dolog elkezd nem számítani, a maradék viszont nagyon. A (LÁ)

Uzipovszerzői kiadás2014

Az Uzipov azt mondja magáról: noizzrock, és hogy "a sok bonyolult, összetett muzsika után egy egyszerű 200-as szeg a pofánkba". A honlapról letölthető, de CD-n is kapható Bazaltkockákalapvetően rockzene, mi több, akár a közepesen tágan értett rock and rollba is besorolhatjuk. Csak éppen van benne egy nagy adag düh és mániákus megszállottság egyfelől; egy adag, a beleszarással határos, de nagyon rokonszenves lazaság másfelől.

Ráadásul töményen, karcosan, súlyosan és lucskosan szólal meg. Számomra egy ilyen fasza megszólalás már háromnegyed siker, de itt még a dallamok és riffek is teljesen rendben vannak, némelyik rögtön megfog, mások kicsit később. Az ének főleg teli szájjal rekedtesen kajabálós - és, na ez aztán már tényleg sok a jóból, a szövegek is rendben vannak. De még az - amúgy 26 perces - lemezt záró hétperces instrumentális, kicsit gondolkodósabb tétel is! Ha fiatal lennék, lesném, hogy hol lép fel az Uzipov. B+ (RA)

Ricsárdgírszerzői kiadás2013

A Ricsárdgír egyértelműen a Bizottság által fémjelzett dadaista-alteros hagyományhoz tartozik - ráadásul még szentendreiek is! Nem véletlen az sem, hogy drMáriás ajánlgatta őket a Recorderen. (Korábban pedig az MTV Iggy írt róluk.) Simán be lehetne bizonyítani, hogy ez a hagyomány régen kifulladt, de a Ricsárdgír erről helyesen nem vett tudomást, és egy pompás lemezt készített. A Nincsen sárkány szövegei szórakoztatóak, mégpedig sokféleképpen, van paródia, dada, eltúlzott durvulás, eltúlzott költőieskedés, és olyan is, ami attól vicces, hogy milyen komolyan adják elő - ráadásul rögtön az első számban szerepel a "pina" szó! (Az alábbi, a lemez felét tartalmazó lejátszóban ez is ott van. A cikk címe is egy Ricsárdgír-idézet amúgy.) A zene is változatos: vannak olyan számok, amelyek simán szerepelhetnének egy nyolcvanas évek végi alternatív demón; aztán punkos zúzások, gótikus posztpunk, raprock (!), de tangó is (ami mondjuk meglepően népszerű műfaj volt a magyar alter színtéren), lakodalmas és felpörgetett vidámparki zene stb.

A Ricsárdgír nagy erénye az, hogy jóval komolyabban veszi a vicces zenét, mint sok más pályatársa. Egyrészt rendes dalokat írnak, némelyik egyenesen slágeres, és csak néha sodródnak a stílusparódia és/vagy az "ez direkt rossz, tehát jó" zsákutca közelébe. Másrészt a nyilvánvalóan kevés pénzből összehozott lemeznek pont jól áll a polírozatlan hangzás, össze is fogja rendesen a széttartó szálakat. Külön felhívnám a figyelmet a szintihangszínekre, amelyek félúton vannak a béna-olcsó-vicces, illetve a "tegnapig azt hitted, hogy béna, hát most meg pont menő" között. A legfontosabb pedig az, hogy a vicceket is komoly képpel adják elő. Például az egyik anti-/nem-is-anti-slágerükben úgy kiabálják azt, hogy "Mi az ott, mi az ott, mi az ott fent? / Nem tudom, hogy mi az ott, de érdekel / Mi az ott, mi az ott, mi az ott fent? / Úgy néz ki, mint egy csillag, pedig konkord", mintha az elidegenettség miatti dühöt fogalmaznák bele egy mindent elsöprő punkhimnuszba.

Ha a Nincsen sárkány annak idején jelenik meg, a Bizottság pozícióját nem veszélyeztette volna, de kb. az Ápolók és társai szintjén ismert és kultikus lemez tuti lehetett volna belőle. Most társtalanabb, ugyanakkor önértékén túl annak is lehet örülni, hogy még mindig van ebben a hagyományban annyi potenciál, hogy egy ilyen jó kis lemez készülhet benne. B+ (RA)

Der Tanzszerzői kiadás2014

A Der Tanz első, Kaktusz című lemezéért annyira lelkesedtem tavaly (lemezkritikában és egyebütt), hogy a Vatta című új albumtól kicsit féltem is. És tényleg, az volt az első élményem, hogy ez nem annyira jó. Pedig a zenekar erényei nagyrészt megmaradtak: a "begyógyszerezett Elvis Presley, korai Nick Cave, Lugosi Béla, egy különösen tenyérbe mászó goth díva, egy magából bátran hülyét csináló komikus és egy magát művésznek gondoló ripacs színész szerelemgyereke" típusú ének (ha nem derülne ki a leírásból: ez tök jó); mániákus, helyenként harapós, helyenként meglepően groove-os posztpunk dob-basszus; sípolások, bizgerálások és a lo-fiból erényt csináló hangzás.

Csak éppen a Vattán nem (ugyan kiforgatott, de mégiscsak) dalok szerepelnek, inkább egy-egy stabil - vagy éppen a szétesés határán tántorgó - alap nyújt alkalmat Kovács Gábor énekesnek a mind teljesebb kibontakozásra. Nem mintha nem bírná el a zene által így rárakott terhet, egyszerűen csak ez így nem üt akkorát, mint az, amikor az első lemez "slágereiben" (idézőjel a zene által is kitéve) minden összejött. Aztán ahogy hallgattam, azért rá kellett jönnöm, hogy egy csomó pompás dolog van itt, valószínűtlenül fülbemászó dallamok (például rögtön az első szám), baromi erős alapok (a Mirage bármelyik noise rock-, a Slow Tilt pedig sludge-zenekarnak a díszére válhatna, csak teleraknák fölösleges dolgokkal), jóleső idegtépések stb. Sokat elárul, hogy a különösebb trükközés nélkül elmondott "I love you more than myself, I practice yoga every Monday" sorpár is emlékezetes bír lenni, ha a Der Tanz adja elő. Szóval na, tök jó lemez ez is, csak éppen az előző lemez A osztályzatához képest B+. (RA)

Middlemist Redszerzői kiadás2014

A Middlemist Red 2012 végén alakult, 2013 vége felé készítette el első EP-jét, és máris komoly elismerést sikerült összeszedniük: megnyerték az Index A Szám közönségszavazását. Tényleg jó ám a Single Switcheroo, csakúgy, mint az As If You Could Mess This Up EP maradék három száma is. (Neo)pszichedelikus rock a hatvanas évek bűvöletében, sok fülbemászó dallammal, jó kis döngölésekkel, elszállásokkal és ellágyulásokkal, ráadásul az ebben a műfajban különösen fontos hangzás is megvan (Beke Istvánnak, az Ivan & The Parazol tagjának köszönhetően). És a nagyon laza, szinte úgy érzi az ember, hogy csuklóból kirázott dögösség.

Minden rendben van tehát, és a Middlemist Redet tényleg nem úgy érdemes nézni, hogy "de jó, hogy nálunk is van ilyen", hanem nemzetközi kontextusban. Így viszont inkább a jó, de azért a sok jó közül ki nem emelkedő zenekarok közé kell sorolnunk. Nem csak azért, mert Nóvé Soma énekesről nem tud nem eszembe jutni Alex Turner (Arctic Monkeys), hanem a "minden oké" mellé még pont a sokat emlegetett "je ne sais quoi" hiányzik. De hát ez egy első EP, úgyhogy bőven van ígéret a Middlemist Redben. Az értékelés ezt fejezi ki: B (RA)

HAWszerzői kiadás2014

A sajnálatosan gyengécske Soundtrack Of Our Friendship címmel jelentetette meg nagylemezét a HAW, ami egyébként az igen férfias stoner metált játssza. Ebben a műfajban olyan sok újat valószínűleg nem lehet mutatni, de szerencséjükre nem is feltétlenül kell. Az első, még instrumentális, alig több mint egy perces szám például rögtön a Mars Volta Sarcophagiját idézi, amit bevallottan westernfilmzenék ihlettek. Az album sok meglepetéssel később sem szolgál, a stoner metálból engem leginkább a skandináv vonalra emlékeztet, onnan is a legjobban a Spiritual Beggarsre, ami az erősebbek közül való. Többé-kevésbé zajosnak, vérbőnek és mocskosnak tűnik, de időnként azért meglepően slágeres is tud lenni. A lemez legjobb száma kétségtelenül a We Breathe This Out, ami vadállatként indul, de dallamos himnusszerűségként végződik.

Összességében egyáltalán nem rossz album ez, sőt nem is emlékszem, hogy magyar metállemez mikor tudott megugrani valami, az ország határain kívül is elfogadható sztenderdet. A HAW ezt megcsinálta, ebből önbizalmat szerezhetnek a tagok (ha eddig nem lett volna). Jöhet a következő album, amibe ennek tudatában végre beleadhatnak mindent, bátrabban kísérletezgethetnek, és vállalhatnak komolyabb trükköket is. B (AP)

dUNAszerzői kiadás2014

Hat év után tért vissza nagylemezzel a hazai screamo körökben mára kultstátuszba került zuglói dUNA. Bár a magukat káoszpop zenekarként definiáló srácok aktívan koncerteztek az elmúlt években, a 2007-es In-Motions óta mindössze egy válogatáslemezen tűntek fel. Az együttes Bandcamp oldalán - ahonnan letölthető - a Statuest az elveszített barátoknak és családtagoknak ajánlják. A dalszövegekben is ez a témakör tűnik fel leginkább: a keserű nosztalgiázás, valakinek a hiánya, a fájdalom. Zeneileg is igyekeznek ennek megfelelő hangulatot teremteni. A néha egészen kaotikus, zajos, hardcore-os zúzás hisztérikus üvöltéssel párosul, és néha a kiállásoknál csak szimplán elszavalják a szöveget (mondjuk a Deadfriends/Statues végén még egy kis tiszta ének is feltűnik).

Kétféle szám van a dUNA lemezén: a rövidebb, nyersen darálós, elsővonalas emo korszakot megidéző darabok, és a hosszabb, posztrockos elszállásokkal telik. Utóbbiak jóval hatásosabbak hangulatilag, tényleg átadják azt a szenvedélyt, amiről a screamo szól. Átgondoltabbnak, jobban felépítettnek tűnnek, ami egyébként nem feltétlenül velejárója a műfajnak, de sokkal több színt visz a lemezbe. Viszont kevés a maradandó pillanat, így inkább egyben, egy nagy egészként működik a legjobban a Statues. B (ÁD)

Wasabi Kht.szerzői kiadás2013

A Wasabi Kht. állítólag "a jazz-punk-rock bűvöletében él". Én inkább egy bevállalósabb Zséda-szám és egy ún. rockos magyar filmbetétdal közé lőném be, azzal a kiegészítéssel, hogy ezeknél kb. kétszer-háromszor keményebb és rockosabb. Vagyis hát nyilván még mindig semennyire. De nem is ez a nagy baj, ennek is lehetne létjogosultsága, legfeljebb én nem szeretném - csak éppen rendesen kéne csinálni, profin. Ehhez képest a Wasabi Kht. tavaly év végén megjelent, alább meghallgatható, Aranyat ér! című nagylemeze sajnos zavarba ejtően gyenge. Nincsenek benne ötletek, nincs húzása, vacakul szól, a fő gond pedig a rémesen pontatlan és karakter nélküli, harmatgyenge ének. Egy lelkes amatőr társaság, amelyből talán lesz valami, talán nem, és egyáltalán nem egy, csak profin játszható műfajban lemezre érett zenekar. D (RA)