Volt hat-nyolc rajongóm - Galla Miklós a Quartnak

Galla Miklós, GM 49, interjú
Vágólapra másolva!
Galla Miklós egykori zenekara, a GM49 két számmal is képviseltette magát a magyar új hullám legjobb dalait felsorakoztató összeállításunkban. A humoristává lett egykori zenész interjúnkban elmondja, miért nem lett popsztár itthon és Angliában, mi volt a bűne Boros Lajosnak, és hogy melyik magyar rockgitárost siratja a mai napig.
Vágólapra másolva!
Galla Miklós otthonában Fotó: Mudra László - Origo

Elég nehéz volt téged megtalálni, miért költöztél vidékre?

Nagyon érzékeny vagyok a zajokra, olyannyira, hogy ha azt hallom, hogy valahol szól a rádió, vagy a tévé, képtelen lennék elaludni. Ennélfogva panelházban vagy bérházban például nem tudnék lakni. Már egy ideje csak önálló házban tudok létezni, ilyet pedig a városban csak nagyon drágán lehet venni, itt találtam olyan házat, amit meg is tudok fizetni, és a falai nem csatlakoznak más emberek falaihoz.

Nem is hiányzik a város? Amikor megkerestünk, azt írtad, hogy legközelebb csak november 22-én jössz Budapestre.

Azért ennél gyakrabban kell bemennem a városba, de akkor ez volt az egyedüli biztos időpont, hogy 22-én játszunk a Kino Caféban. Galla-Gála, Szirt-Est a műsor neve, mert Szirtes Balázzsal lépünk föl, aki egy nagyszerű színész, velem ellentétben egyetemet végzett, tehát papírja is van róla. Elég változatos est: jelenetek, stand up comedy, dalok, sőt, még festményvetítés is lesz. Nagyjából az a hangulat, mint a Holló Színházzal 1990-ben a Szkéné Színházban, csak azóta új generációk nőttek fel. De egyébként a város nem hiányzik: amikor néha bemegyek Budapestre, kicsit furcsállom, hogy én gyerekkoromban a Körúton gyalogoltam hosszú távokat. Elszoktam a várostól, ez a Budapesten kívüli nyugalom sokkal természetesebb nekem.

Amikor a magyar új hullám ötven legjobb száma összeállítást csináltuk, meghallgattunk több régi GM49-felvételt is...

Őszinte együttérzésem.

De miért? Tök jó zenekar volt.

Most már én is tudom, de akkor nem volt kellő önbizalmam. Számomra nagy megtiszteltetés a 20. helyezett Kötöde is, meg a 3. helyezett Bélát itt ne keressék, sokan sokféle zenét írtak a nyolcvanas években, és sok jó is van köztük. Nem véletlen, hogy ez a két dal most is műsoron van, mert van egy új zenekarom, a GM több, mint 49, bár néha GM49-ként hirdetik. A régi GM49 tagjai közül senki sincs benne, hanem a Roy és Ádám trióból Nagy Ádám és Csányi Zoli gitáron, illetve dobon, aztán a billentyűs-énekes Pulius Tamás a Mocsok 1 Kölykök zenekarból és a Belmondóból, valamint Barabás Tamás basszusgitározik a Djabe zenekarból. A zenészek világszínvonalúak, és látszik rajtuk, hogy szeretik a számaimat, ezért is jó hangulatúak a koncertjeink.

Téged annak idején hogyan talált meg az új hullám?

Az Ikarus együttes tagja voltam, és azt éreztem egy idő után, hogy rockzenét akarunk játszani, de én a habitusomnál fogva nem vagyok rockzenész. Ráadásul a számokat is én írtam, egy olyan ember, akinek nem rockzene csörgedezik az ereiben. Legalábbis zenészként nem, mert egyébként Deep Purple-, P. Mobil- és Rainbow-rajongó voltam és vagyok is, de be kellett látnom, hogy én mint színpadra lépő zenész nem a rockzenére lettem kitalálva. Ezt 1980 második felében a magam tapasztalatlan módján valamennyire beláttam, és valahogy rájöttem, hogy nekem inkább ilyen fanyar számokat kell írnom, mint amilyen a Kötöde volt. Hatott rám akkor a reggae és a ska: UB40, Madness, Police, The Beat, The Specials, Bad Manners, The Selecter – ezek voltak a minták.

Ezeket a zenéket azért itthon nem nagyon lehetett akkor hallani.

A UB40-ra tisztán emlékszem, hogy hallottam Komjáthy György műsorában, talán Madnesst is, de azon a nyáron voltam Londonban is, ahol vettem egy Madness-kislemezt például. Szóval én valahogy hozzáfértem ezekhez a zenékhez, és a hatásukra jöttem rá, hogy nekem nem kemény rockzenét kell játszanom, hanem azt meg kell hagyni annak, aki világszínvonalon tudja játszani, mint Bencsik Sándor. Nekem pedig még önmegvalósítóbbnak kell lennem, mint korábban, és ennek az eredménye lett a GM49. A Kötöde az első tíz szám között volt, akárcsak a Zöld alma meg a Lila köd, melyeknek a nemrég elhunyt Miklós Tibi írta a szövegeit.

Galla Miklós és friss festményei a háttérben Fotó: Mudra László - Origo

Épp most került elénk egy Feljelentem című GM49-szám.

Igen, azt én találtam tegnap a YouTube-on, és ki is tettem a Facebook-oldalamra, mint egy olyan GM49-szám, amit nem ismertem. Én éneklem, azt hallom, de úgy hallgatom, mintha egy idegen ember száma lenne. Nem tudom, mikor és miért vettük fel, de egyébként jó kis szám, és ha lett volna nagylemeze a korai, fanyar GM49-nek, akkor ez biztosan rajta lett volna.

És miért nem lett nagylemez?

Mert húzódott. Volt róla szó, de aztán kitalálták azt a hanglemezgyárban, hogy készítsünk rádiófelvételeket, ám azokat akkor csak kettesével lehetett. Tehát szép lassan, kettesével kellett volna egy nagylemeznyi (tehát tizenkét-tizennégy) számot felvenni, ahelyett, hogy mint egy rendes zenekar, bementünk volna a stúdióba, és felveszünk egy lemezt két-három hét alatt. Ez a koncepció annyira elnyújtotta az egész folyamatot, hogy végül nem valósult meg, mert lett talán hét rádiófelvétel, én pedig kimentem Angliába hosszabb időre, és az egész elsikkadt. A Kötödét egyébként beadtunk a '81-es tánc- és popdalfesztiválra, amit a Limbó-hintó nyert meg, és rejtélyes körülmények között nem került be a mezőnybe. Próbáltam érdeklődni, és csak olyan üzenetek jöttek vissza, hogy „nem kaptuk meg a kazettát". A mai napig nem derült ki tehát, hogy miért nem került be, és kinek csípte a szemét a Kötöde vagy a zenekar, ehelyett '81 őszén felvettük a Hullám-reggae című dallal együtt az Omega stúdióban, és lett belőle egy kislemez, ami persze sokkal kisebb nyilvánosságot jelentett, mintha a fesztiválon előadtuk volna. De milyen érdekes, hogy tíz-tizenkét évvel ezelőtt Wilpert Imre, egykori lemezgyári vezető készített egy magyar újhullámos CD-t, ami a Kötödével kezdődött, tehát ő úgy gondolta, hogy ez a dal a legjellemzőbb arra korszakra.

A közönség annak idején meglehetősen megosztott volt, ti is felléptetek például keményrock-zenekarokkal.

Igen, felléptünk a Karthagóval is. Nem volt egy jó ötlet. Debrecenben például a koncert közben a dobosunk mellett egy tégla landolt. Én ezt nem vettem észre koncert közben, utólag tudtam meg, és ő, Attila évekig őrizte még a ruhásszekrényében a debreceni téglát. A Karthago előtt azért játszottunk, mert Szigeti Feri szimpatizált a zenekarral, és próbált segíteni, de ez nem vált be. Viszont amikor a Fórummal vagy a KFT-vel játszottunk, az bejött, mert összeillettünk.

A sárga bőrdzseki, amiben akkoriban felléptél, az elejétől fogva megvolt?

Már az elején, anyukám esőkabátja volt, a színe tetszett meg: nagyon harsány sárga volt, és mivel anyukámé volt, fordítva kellett gombolni. Viszont semmi szellőzése nem volt, ömlött rólam a víz, de a siker érdekében viseltem és ugráltam, mert láttam, hogy muris. A Fonográf együttes el is nevezett sárga újságírónak, mert előtte újságíró voltam, a Magyar Ifjúságba írtam popzenei cikkeket külső munkatársként.

Mennyire követted a többi magyar újhullámos együttes munkásságát?

Őszintén szólva a kapcsolatot csak a KFT-vel tartottam, azon belül is Laár Andrással, mert írtunk együtt számokat, amiknek én írtam a zenéjét, ő pedig a szövegét. Ilyen volt a Bár lennék súlylökő, A nő kövér, a Líra, A mennyország csak rád vár. Valamint Tormának is írtunk számokat, akinek a leghíresebb száma, a Dalolj is Galla-Laár szerzemény. Ezeket egyszerre vettük föl: a Bélát itt ne keressék, a Dalolj és A nő kövér három nap alatt született az Omega-stúdióban. Egyszer voltam a Kassák Klubban, URH-koncerten: kint hatalmas tömeg volt, amiben ott volt Márton András is a KFT-ből. Nagyon nyomultunk, és egyszer csak megszólaltam, hogy „a zene nem ismer határokat". Ez tréfa volt, páran körülöttünk röhögtek. De bejutottunk, és meghallgattuk az URH-t. Illetve egyszer voltam Deja Vu Revue-n, de már nem tudom, hol. De ennél jobban nem kapcsolódtam hozzájuk, még valami rémlik, hogy valahol egyszer hallottam fél füllel a Bizottságot játszani.

De hallgatni sosem hallgattad őket.

Azt kell tudni, hogy mindeközben én Supertrampet hallgattam. Próbálok diplomatikusan fogalmazni, de nálam, aki Szörényi Leventén nőttem föl, a zenei képességek nagyon számítanak, és nagyon magas a mérce, ha Illésen nősz föl, aztán pedig tinédzserként Deep Purple-t hallgatsz.

Pedig azért a Mahavishnu Orchestráról is át lehetett ám nyergelni Ramonesra vagy Sex Pistolsra.

Én most hallgatok Mahavishnut, és az utóbbi években a jazz-rock fusion nagyon megtetszett, mint amilyet például a Return To Forever játszik, ez az én világom. Ezek az egyszerűbb zenék nem fogtak meg. Értem, hogy van egy energia a Sex Pistolsban, de nekem kifinomultabb a zenei igényem.

Galla Miklós vicces fejet vág Fotó: Mudra László - Origo

Londonba te zenélni mentél ki harmadszorra?

Igen, '83-ban. Előtte még itthon felvettem pár zenei alapot, nagyrészt elektronikus hangszerekkel, dobgéppel, és az volt az ötlet, hogy kazettán megy az alap, és én élőben ráénekelek és viccesen ugrálok. Jó pár klubban ezt a műsort elő is tudtam adni, mert találkoztam egy menedzserrel, aki egy telefonnal elintézett nyolc fellépést. Én ott előzenekar voltam, méghozzá elég praktikus, mert nem kellett utánam átállni, hiszen csak egy muki felment a színpadra, és a keverőből jöttek az alapok. Volt is egy olyan hat-nyolc főből álló rajongótáborom, akik elkísértek több klubba is, ilyen punkfrizurás figurák. Hosszabb távon az volt a tervem, hogy befutok, és Angliában leszek popzenész, a saját számaimmal.

De hát egész Anglia popzenész akart lenni.

Igen, ezért aztán az angol belügyi szervek azt mondták, hogy atomfizikusra van szükségük, meg állatorvosra, meg olajfúrótornyon dolgozó mérnökre, de ilyen aspiráló popzenészből köszönjük szépen, van elég. El kellett hagynom az ország területét, és én nem vagyok az a típus, aki a hatóságokkal ujjat húz, úgyhogy hét hónap után visszatértem Magyarországra.

Arra emlékszel, mi volt az a zenekar, aminek előzenekara voltál Londonban?

Ki vannak vágva a New Musical Expressből, ott volt az is, hogy „From Hungary: Miklós Galla". Egyre emlékszem: Chevalier Brothers. De egyik se olyan név, ami ismert lenne ma. Léptem föl olyan helyen, ahol korábban már játszott a Police, de híressé vált zenekarral nem. A menedzser, Simon Napier-Bell nagypályás volt, mert egy időben Marc Bolan volt az ügyfele a T. Rexből, és akkoriban pedig a Wham! menedzsere volt. A nagynéném '56-ban disszidált, és az akkori élettársa egy filmvágó volt, ő pedig ismerte a menedzsert.

Mások koncertjeire nem jártál Londonban?

Amikor még '80-ban voltam kint egy hónapot, akkor láttam az Iron Maident, ami akkor még nagyon új zenekar volt, és közel sem olyan ismert, mint most, de három szám után eljöttem. A Marquee Clubban játszottak, irtózatosan hangos volt, de érdekes módon ennek ellenére nem sértette az ember fülét, mert nagyon jó minőségben szólt. Csak nekem nem tetszett annyira a zene, úgyhogy otthagytam. Láttam a Depeche Mode-ot is, vélhetően már '83-ban, és valamikor a kilencvenes években a Madnesst is egy nagy szabadtéri fesztiválon, de nagy tömeg volt, ezért messziről nem láttam, ahogy viccesen mozognak.

Miután hazatértél '83-ban, akkor jött a Digitális majális-korszak?

Igen. Nyilván a nagynénémnek és az élettársának köszönhetően hoztam egy vadonatúj szintetizátort Londonból, és felhívtam jó barátomat, Novai Gábort, hogy megjöttem, és hoztam egy szintetizátort. Egyből megkérdezte, hogy nem jössz el velünk turnéra? Ő akkor a Dolly Rollban játszott, amelynek akkor volt nagy slágere az Arrivederci Amore, én meg persze, hogy akartam menni velük, és egyből mondta is, hogy akkor 27-én Kaposvár, és így tovább. Ezen a turnén tapasztaltam meg a sikert a fellépő perspektívájából. Mi voltunk Gay Tamással az előzenekar, három vagy négy számot adtunk elő, majd elmentünk átöltözni, és mi lettünk a Dolly Roll két vendégbillentyűse. Tényleg irtózatos teltház volt mindenütt, és nem mondhatom, hogy a csillárokon is lógtak, mert szabadtéri koncertek voltak, de a fákon és a kerítésen viszont igen. Ez az élmény sarkallt arra, hogy most már nekem is kezdeni kell valamit az életemmel. A turnén Novai Gabival beszélgettünk, és együtt találtuk ki a Digitális majális koncepcióját, például az Elektromos gyalogos dalcím az ő ötlete volt. Kimondva, kimondatlanul egy elektronikus Dolly Rollt akartunk csinálni, azt a sikert akartuk megismételni, de a hanglemezgyár kicsit másként gondolta.

De hát a lemez végül is megjelenhetett.

Igen, de nem volt se olyan reklámja, se nem nyomták olyan példányszámban, hogy olyan sikeres lehessen, mint amennyire kommersz volt. Hiszen olyan rágógumidalok voltak rajta, mint a Brékó brékó, a Távirányítós Robin Hood, meg az Elektromos gyalogos. A hanglemezgyár viszont akaratunk ellenére gyereklemezzé változtatta, rá volt írva, hogy „14 éven felülieknek nem ajánlott", amit önhatalmúlag, a mi határozott kérésünk ellenére írtak rá, a hatalmukkal visszaélve.

Ez egy embernek köszönhető? Tehát Erdős Péter döntése volt?

Nem, Boros Lajosé, akivel azóta haverok lettünk, de ezt ő írta rá. Szívesen szidnám Erdős Pétert, de erről ő nem tehetett. Ő arról tehetett, hogy a P. Mobilnak nem volt lemeze, de arról viszont vastagon.

De hát aztán csak lett lemeze a P. Mobilnak is.

Sok évvel később, mint kellett volna. Ha '77-ben megjelenhet a lemezük, az elkelt volna minimum 150 ezer példányban. A P. Mobil a saját erejéből, rádió, tévé, lemez nélkül jutott oda, hogy évi 250 koncertjük volt, kizárólag szájpropaganda útján. Ha minderre rájött volna akkor egy lemez, az hatalmasat robbant volna. Én úgy látom, hogy a hatalmi struktúra akkor úgy nézett ki, hogy Leonyid Brezsnyev – Kádár János – Aczél György – Bors Jenő – Erdős Péter, és ennek a díszes társaságnak volt az áldozata a '77-78-as P. Mobil. Az, hogy az az összetételű zenekar nem csinálhatott lemezt, főbenjáró bűn. Hogy később, egy megváltozott összetételű zenekarnak lett nagylemeze, az nem pótolja.

Galla Miklós gyerekkori képe a háttérben Fotó: Mudra László - Origo

Akkor te rendszeresen jártál kiabálni, hogy „a Hajsza, a Gálya, a Főnix éjszakája"?

Én nem kiabáltam, de jártam. Konkrétan nem vegyültem el a csövesekkel, de a budapesti koncerteken mind ott voltam, előfordult, hogy még vidékre is lementem velük. Újságíróként ismertem meg őket '77-ben, miután valaki mondogatta, hogy van az Ifjúsági Parkban egy jó zenekar, a P. Mobil, én meg fintorogtam, hogy nem ismerem őket, de hála istennek kievett a fene az Ifjúsági Parkba, és rögtön éreztem, hogy ez valami. Evidens volt, hogy Vikidál Gyula nagyon nagy énekes, hogy a gitáros nagyon tud gitározni, Schuster Lóránt meg nagyon jól csinálja a show-t. Odamentem utána, hogy a Magyar Ifjúságba írok, és összehaverkodtam Schusterral, aki adott egy kazettát, amin próbatermi demó minőségben volt tizennégy szám. Elkezdtem otthon hallgatni, hogy ez a szám jó, ez is jó, meg a következő is jó, és rádöbbentem, hogy mind a tizennégy szám jó. Utána már úgy mentem koncertre, hogy a jól ismert számokat játsszák, és rajongóvá váltam. Ma sincs olyan nap, hogy Bencsik Sándort ne gyászolnám, aki őrületes, világszintű gitáros volt és zeneszerző is. Kulturált, jó humorú, önfejlesztő ember, aki állandóan kereste, hogyan tudna még jobbá válni, és akit százszázalékosan elfogadtak a csövesek is, noha mindig jól öltözött, ápolt volt és nett.

A rockzenész ismerőseid mit szóltak a GM49-hez?

Ez érdekes kérdés. Egyszer együtt játszottunk a KEK-en a P. Box-szal, és az öltözőben a Bencsik mondta, hogy most vette észre, hogy a Kötöde című szám refrénjében van egy akkordfordulat, ami jó. Nagyon kifinomult ember volt, aki egy ilyet is észrevett. Szigeti Feri volt még, akit már említettem, hogy próbált segíteni, a többiekről nem tudok, mert amikor újságíróból átvedlettem zenésszé, többé nem volt érdekük, hogy velem barátkozzanak.

Láttuk a GM több mint 49 első fellépését négy éve a Szeparéban, azóta mennyit változott a repertoár?

Bővült, mert akkor még kezdetleges volt, mármint a mennyiségét tekintve. Most már azért másfél órát is tudunk játszani, tizennyolc-tizenkilenc számot. Legközelebb november 9-én játszunk a Dürer Kertben, de ez csak a második koncertünk lesz az idén. Szívesen vállalnánk még fellépéseket a zenekarral, de egyedül is szoktam úgy fellépni, hogy a zenei alapok CD-ről jönnek, én pedig énekelek rá, és viccesen ugrálok. Ezt úgy hívják, hogy fél playback.

A Digitális majális után döntöttél úgy, hogy abbahagyod a zenélést, és inkább humoristaként folytatod?

Igen, '85 elején jelent meg a lemez, és volt összesen három koncertünk, úgyhogy már látszott, hogy ez nem fog nagyon befutni. Letettem a zenélésről, '86 májusában pedig indult a L'art pour l'art Társulat, ahol elég hamar kiderült, hogy a közönség engem nem zenészként szeretne látni, hanem humoristaként, komikusként. Ebben rögtön nagyobb sikerem lett, és ezért úgy éreztem, hogy nem kell többé erőltetni a zenélést.

Mit gondolsz, miért lehetett ez? Hiszen rengeteg példa van hasonló habitusú, sikeres külföldi zenészre.

Valószínűleg a GM49 Anglia előtti korszaka idején nem ismertem föl, hogy ennek milyen ereje van. Nem volt elég önbizalmam, és ezért aztán nem is voltam elég harcos, hogy például megpróbáljak az asztalra csapni a Magyar Televíziónál, hogy rendben, nem voltunk ott a Kötödével a dalfesztiválon, de valahogy ezt kompenzálják, és kapja meg a dal azt a nyilvánosságot. Azt hittem, hogy ez egy olyan gyengécske zenekar. És valóban, én magam nem is voltam virtuóz gitáros, és lehet, hogy ésszerű lett volna bevenni egy jó gitárost, mint ahogy a mostani zenekarban is van egy, és akkor szabadabban tudtam volna ugrálni.

Sikerből vagy kudarcból volt több a GM49-ben?

Ez egy összetett kérdés. A zenei minőség miatt sikeresnek kell neveznem, hiszen olyan számok, mint az Anyuka vár, a Bár lennék súlylökő, A mennyország csak rád vár, Bélát itt ne keressék, zeneileg és szövegileg is mind kifinomult szerzemények, de az elért siker nem volt átütő.

Más lenne a magyar popzene ma, ha annak idején nincs Erdős Péter?

Valószínűleg más lenne. Volt olyan lemez, amiről ő kijelentette, hogy lehetne aranylemez, csak neki nem volt kedve hozzá, és ezért nem gyártatott százezret belőle, hanem csak mondjuk húszezret. Ő döntötte el, hogy ez a zenekar nem lehet sikeres, viszont a Neoton igen. Erdős és Bors Jenő lelkén nagyon sok bűn szárad, gátlástalanul visszaéltek a hatalmukkal. Én leginkább a P. Mobil-sztorit ismerem, de mások nyilván más rémtörténeteket tudnának mesélni. Erdőssel egyébként nekem nem volt pengeváltásom zenészként, csak újságíróként találkoztam vele.