A szeretet önmagában kevés - veszünk-e még CD-t?

lemezboltok, cd-boltok, quart, musicland az almássy téren
Vágólapra másolva!
Bár a CD-t már többször is eltemették, azért még van jó pár üzlet Budapesten, amely CD-árusításból tartja fenn magát. Milyen érvek szólnak még a CD mellett, és hogy emlékeznek vissza a boltosok a CD virágkorára?
Vágólapra másolva!

A CD diadalútja Budapesten

Valamikor a nyolcvanas évek vége felé hallottam először a CD-ről (akkor még szigorúan lézerlemezként emlegetve). Inkább sci-fibe illő találmánynak tűnt, és sokáig nem is találkoztam olyan élő emberrel, akinek lett volna lejátszója, ráadásul túl jól elvoltam a kazettáimmal ahhoz, hogy igazán foglalkoztasson a téma. A rendszerváltáson már bőven túl voltunk, amikor hirtelen azon kaptam magam, hogy a CD szép csendben átvette a hatalmat: egyre több ismerősöm tért át rá, és a lemezboltokban is rövid idő leforgása alatt többségbe került. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy aki továbbra is lemezeket akart vásárolni, annak gyorsan át kell állnia a CD-re.

"1992 körül történt az igazi áttörés, amikor hirtelen levitték a CD-lejátszók árát" - elevenítette fel a történelmi időket Bánházi István, az 1986 óta a Király utcában működő Lemezkuckó tulajdonosa. Kezdetben a Lemezkuckó is azt az utat járta, amelyet már a bakelitlemezes* cikkünkben bemutatott Dob Records: maszek üzletként árusított külföldről behozott bakelitlemezeket, és eleinte ők is nagymértékben építettek az NDK-s vásárlókra. ("Amikor Horn Gyula megnyitotta a határokat a keletnémet menekültek előtt, rögtön mondtam a feleségemnek, hogy az összes Herbert Grönemeyer-lemezt vihetjük le a garázsba. Azóta sem sikerült eladni belőlük egy darabot sem.") Amikor aztán a CD-lejátszók ára drámaian csökkenni kezdett, a Lemezkuckó nem tartott ki a bakelit mellett. "Egyik pillanatról a másikra eladhatatlan lett a bakelit, egy évvel később már meg sem kérdezték, olyan egyértelmű volt, hogy mindenki CD-t akar venni" - folytatta az emlékezést Bánházi István, aki nem állt rá egyetlen stílusra sem, és ehhez azóta is tartja magát.

Fotó: Magócsi Márton [origo]

A Lemezkuckó és Bánházi István

Már működött akkor a Wave lemezbolt is, amely jelenleg a negyedik üzlethelyiségét fogyasztja éppen ugyanabban az utcában, a Révay közben: Pápai Sándor és Himberger György indította a boltot '89-ben, kezdetben azokra a kicsit avantgárd, kicsit kísérleti, kicsit dark zenékre specializálódva, amelyek jól feküdtek a budapesti alternatív körökben, Nick Cave-től az Einstürzende Neubautenen át Diamanda Galásig. A boltosnak is hamar szívügyük lett a dolog (noha Pápai például jazzrajongóként indult), és hiába lehetett ezeket a zenéket más boltokban is kapni, rövid idő alatt az alternatívabb stílusok kedvelőinek a Wave lett a ma már legendásnak is nevezhető törzshelyük, amely szintén hamar átállt a CD-re. Legalábbis hivatalosan.

"Az első négy évben még működött a kazettára másolás is, és a mai napig ahányszor elmegyek egy olyan előadó koncertjére, aki abban az időben volt népszerű, vagy húszan veregetik a vállamat, hogy még mi vettük fel nekik az első Cultot vagy bármit" - meséli Pápai Sándor. "Erre emlékeznek a legszívesebben, pedig ez csak négy év volt a történetünkből, és ahogy az első szigorítás bejött, le is álltunk vele. Tudtuk, hogy ez nem oké, de mivel mindenki csinálta a városban, mi sem maradhattunk ki." De ez annyira talán nem meglepő, hiszen mindenki, aki a kilencvenes évek elején komolyan gondolta a zenegyűjtést, átment a kazettára másoltatós szakaszon.

Fotó: Magócsi Márton [origo]

A Wave és Pápai Sándor

Ezen a ponton térnék vissza a történetbe újra, hiszen a kilencvenes évek közepén végül jókora késéssel én is a mezőny után eredtem, és beadtam a derekam a CD-nek, pláne, hogy sok lemezt egyszerűen nem is lehetett másként megszerezni. A kazetták azért még a 21. század elejéig megmaradtak, főleg, hogy pár lemezboltban működött még egy darabig egy olyan cseles rendszer, hogy a megvásárolt CD-t egy napon belül vissza lehetett vinni, és pár száz forinttal olcsóbban visszavették, az ember pedig így át tudta másolni magának otthon. Aztán '99 őszén hiába akartam egy Happy Mondays-válogatást hazavinni egy napra az Indie-Go lemezboltból (ez a Wave-től '94 végén távozó Himberger György új üzlete volt), ez az opció megszűnt, nekem meg addigra már pont volt önálló keresetem, úgyhogy megvettem. Onnantól kezdve már nem volt több kiskapu, nekem pedig rövidesen egyre több helyet foglaltak el a CD-im a szobában. Akkor már létezett egyébként egy új módszer a zenék ingyenes beszerzésére, de még csak pár beavatott ismerte itthon.

A letöltéseket még sokáig nem is érezte meg a magyar lemezipar, és az ezredfordulón prosperáltak a budapesti lemezboltok. A nagy áruházak közül leginkább a Fotex és az MCD hálózatok boltjait érdemes említeni, majd a plázákban a Media Markt és a Saturn árusított CD-ket. Néha ezekben is akadt egy-egy meglepő találat, de egyrészt ezekben a boltokban kevésbé érvényesülnek szakmai szempontok (hogy finomak legyünk), másrészt személyes emlék is kevesebb maradt, mint a kis boltokról, melyek között idővel megjelentek a használt CD-ket áruló üzletek is, mint a Tangó vagy a Musicland. Utóbbit Oroszi Iván indította cégtársával 1998-ban a József körúton, később egy rövid időre csak ügyfélszolgálati irodaként működött a Retek utcában, akkor csak internetről lehetett rendelni. "Rosszul döntöttem, a vásárlók ugyanis szeretnek böngészni, úgyhogy tizenkilencre lapot húztam, és azt mondtam, hogy oké, legyen akkor megint bolt, és azóta vagyunk az Almássy téren" - ismertette a rövid történetet Oroszi Iván, aki most az egyik legnagyobb hazai független zeneforgalmazóval, a Neon Musickal közösen bérli a helyiséget. Vagyis a Musicland, a Wave és a Lemezkuckó is ugyanúgy létezik, akárcsak a régiek közül a Solaris vagy a CD Pince. De mennyien vannak, akik még pénzt adnak a zenéért 2012-ben?

CD a lejtőn

Bánházi István szerint mára a forgalom nagyjából a tíz évvel ezelőtti harmadára csökkent: a Lemezkuckónál nagyjából 2005-ben kezdődött a nagy visszaesés, akárcsak a Musiclandnél, míg a Wave esetében a válság volt az igazi csapás, amely az addig kitartó, hűséges réteget is megrostálta. "Addig volt egy hűséges réteg, amely megmaradt: vannak, akik szolidárisak a kedvenc magyar zenekaraikhoz, aztán van, akinek nem áll rá a keze a letöltésre, és van olyan is, aki a fizikai formátumhoz ragaszkodik. De sajnos egyre kevesebb" - mondja Pápai Sándor, aki 2000 óta már tulajdonosa is a Wave-nek, melynek sokáig csak alkalmazottja volt. (A Quart minden évben elemzi az eladási statisztikákat; legutóbbi cikkünk címe az volt: Már az olcsó cd sem kell nekünk.)

"Előfordul néha, hogy egy koncerten összefutok egy szakmabelivel, és hitetlenkedve kérdezi, hogy 'még van Wave?' Az mindig hidegzuhanyként hat" - meséli Pápai. Úgy érzi, korábban több lehetőséget is elszalasztottak, hogy amolyan kulturális intézménnyé fejlesszék a Wave-et. Volt szó kiadóról, újságról és amikor pár évig a közeli Zichy Jenő utcában működtek egy nagyobb helyiségben, akkor még szórakozóhelyről is, de végül egyik sem valósult meg.

Fotó: Magócsi Márton [origo]

A Musicland és Oroszi Iván

Pedig mindenki próbálkozik a lemezeladás mellett mással is: a Lemezkuckó koncertjegyeladással, a Musicland pedig a tulajdonos szándéka szerint közösségi térré is válik. Akusztikus koncertek, dedikálások, közönségtalálkozók követik egymást a boltban, jövő szerdán például az Intim Torna Illegál jön majd. A Musicland továbbá néhány magyar zenekarnak (egyebek között a Quimbynek) kereskedelmi partnere is, olyan értelemben, hogy az előadók éppen forgalomban lévő bármiféle termékei mind kaphatók a boltban.

Ez persze nem sokat ér, ha magukat a lemezeket nem sikerül eladni. És azért jól emlékszem, hogy bár régebben a legszívesebben lemezekre költöttem a pénzem, azért néha el kellett gondolkodnom, valóban megér-e öt-hatezer forintot egy CD? A Blur 13 című lemezét például tizenhárom éve vadonatújan kértem magamnak névnapomra, és kicsit nehezen tudtam meggyőzni anyámat arról, hogy miért kerül ennyibe egy új lemez. Ezt maguk a boltosok sem tudják megmondani; ők sincsenek mindig tisztában azzal, hogy a nekik szállító terjesztők mi alapján határozzák meg az árakat: "Végletek vannak, még a magyar lemezek esetében is: az egyik ezer forintért, a másik háromezerért ad egy-egy lemezt, de fogalmam sincs, mi alapján" - vallja be Pápai Sándor.

Fotó: Magócsi Márton [origo]

Musicland

Bánházi István szerint az utóbbi években átlagosan tíz százalékkal csökkent a CD-k ára, bár pont a magyar lemezeké nem változott. A kizárólag új lemezeket árusító Lemezkuckóban átlagosan 3-4 ezer forintba kerül egy CD, de persze vannak példák magasabb árra is. A Musiclandnek viszont pont az ár lehet az előnye, hiszen átlagosan ezer-ezerötszáz forintot kell leszurkolni egy lemezért - feltéve, ha nem idegenkedünk a használt CD-ktől. "Gyakran elcsodálkoznak, hogy jé, csak ennyibe kerül? Mert ennyiért már megéri" - mondja erről Oroszi Iván. Szerinte észrevehetően fejlődik a magyar CD-kre ráállt gyűjtők tábora, miután a Hungaroton már nem gyárt újakat, és ki tudja, később mennyit ér majd a régi - már most is vannak magyar lemezek, amelyekért tízezret is megadnak.

Szemben a bakelitet árusító üzletekkel, a CD-boltok kevésbé számíthatnak a külföldiekre: a Lemezkuckóban a vásárlók mindössze öt százaléka jön a határokon túlról, a Wave-nek viszont segít az elhelyezkedése, hiszen gyakran beállítanak ide a Bazilika felé tartó turisták. "Már a nyitás utáni évben benne voltunk az összes releváns útikönyvben, mi voltunk a legjobban meglepve" - meséli Pápai Sándor. Végszóra be is jön két középkorú külföldi házaspár, de aztán rövid nézelődés után a feleségek kirángatják a férjeket, és elköszönnek.

Fotó: Magócsi Márton [origo]

Wave

Pápainak a Wave mellett van egy másik állása is, mert egy ideje már a boltra nem lehet hagyatkozni, és így van ezzel Oroszi Iván is. Bár ők még szerencsésnek is mondhatják magukat, hiszen legalább a bolt még áll, miközben az utóbbi években sok elhullott. "A piac úgy beszűkült, hogy senki sem dolgozik már a másik ellen" - mondja Oroszi, abban pedig mindhárom általunk megkérdezett boltos egyetért, hogy most már öngyilkosság új boltot nyitni, főleg, ha az illetőnek nincs tapasztalata, sem kialakult vevőköre.

Fizikai hordozóban nincs jobb

Én ugyan az előző évtized legvégére szép lassan leszoktam a CD-vásárlásról, még így is egész sokat összegyűjtöttem, és még ennek a cikknek az írása közben is meghallgattam az egyiket. (Konkrétan ezt, ha már amúgy is szóba került.) Ilyenkor azért örülök, hogy nem merevlemezen tárolom az összes zenémet, de mivel érvelnek azok, akik még mindig bővítik a CD-gyűjteményüket?

"Az elmúlt évek azért megmutatták, hogy nem fog teljesen lecsengeni a CD" - vallja Bánházi István. "Leginkább ezt a bakelit példájával tudom szemléltetni, hiszen bakelitet is gyártanak még, noha abból már csak a töredékét adják el annak, amit CD-ből eladnak jelenleg." Ráadásul a CD-nek ugyanúgy megvannak a fanatikus gyűjtői, mint a bakelitnek. Oroszi Iván szerint fizikai hordozóban még mindig nincs jobb, és megvan az az előnye, hogy letöltést például ajándékba nem lehet adni. "Egyetlen hátránya van, az, hogy helyigényes, szállítani már nehezen lehet" - mondja a Musicland tulajdonosa, aki az autóban maga is mp3-at hallgat, mert ott praktikusabb. Otthon viszont még mindig a lemez a nyerő.

Fotó: Magócsi Márton [origo]

Lemezkuckó

A kiadók is felismerték ugyanakkor, hogy jobban eladható a CD, ha a korong mellé még adnak valami pluszt: Oroszi a novemberben megjelenő Led Zeppelin-koncertlemezt említi, amely tízféle különböző formátumban jelenik majd meg. Mindezek ellenére a Wave például "sodródik a bakelit irányába", ami Pápai Sándor szerint egy logikus folyamat. "Akkor kell bezárni, ha már név szerint tudjuk, hogy egy adott lemezt kik fognak megvenni" - viccelődnek egymás közt a boltban, de azért ez még odébb van. "Amikor alkalom van, például a Lemezboltok Napja, akkor érezzük a szeretetet, és sokan kimutatják, hogy ragaszkodnak hozzánk, de a többség mégis úgy van vele, hogy minek vegye meg, ha éppen le is töltheti."

*Igen, tudjuk, hogy vinyl a pontos elnevezése, de mivel az ezzel tisztában lévő hozzáértők is bakelitként emlegetik, maradunk most mi is ennél.

Ahogy fentebb is említettük, tartja magát még a régiek közül a Solaris (XIII., Szt. István krt. 16.), míg az egyik legnagyobb használt CD-lelőhellyé fejlődött fel a CD Pince (VII., Erzsébet krt. 37.), ám utóbbi elsősorban metál és hard rock fronton érdekelt. A metálosoknak nyilván a Headbanger (V. Múzeum krt. 17.) és a Hammer Zenebarlang (XI. Fadrusz u. 2.) az etalon, világ- és népzenére ott van a Fonó (XI., Sztregova u. 3.) és a Művész mozi sarka (VI. Teréz krt. 30.), ezek mellett komolyzenét is lehet kapni a Művészetek Palotájában, míg stílusbeli megkötések nélkül működik a Rock's (VIII. Vas u. 5.). A bakelites cikkben említett, főként elektronikus tánczenében utazó Akt Records (VI. Lovag u. 17.) vagy a Deep (VI. Aradi u. 22.) CD-t is árusít, akárcsak a Metro-nóm (XIII. Kresz Géza u. 11.). A már említett, nagy háztartási elektronikai üzletek mellett a nagy hálózatok közül az Alexandra árul még nagyobb választékban CD-t a könyveken kívül.