Mindenkinek a régi kell - Karácsony János a Quartnak

Karácsony János, az LGT (Lokomotív GT) gitárosa
Vágólapra másolva!
2013. február 15-én újra összeáll az LGT, amely három évtized után játszik újra rendes sportcsarnokban. A zenekar gitárosával, Karácsony "James" Jánossal arról beszélgettünk, hogy mégis miért vártak ennyit, mikor lehet új lemez, és hogy rossz-e most magyar rockzenésznek lenni. Sőt az is kiderült, hogy miért vágatta le a haját.
Vágólapra másolva!

Nem nagyon láttunk még ilyen rövid hajjal.

Milyen a séróm? Féltem, hogy ti is a hosszú hajú Jamest fogjátok keresni. Most vágattam le a hajam, mert egy haverom mondta, hogy vágassam le, ha nem akarom elveszíteni. Derékig ért, aztán levágattam ilyenre, majd kicsit visszanőtt, de most megint levágattam. Majd februárra talán lesz valami.

A mérhetetlen elfoglaltságotoknak köszönhető, hogy már májusban meghirdettétek a jövő februári LGT-koncertet?

Nincs ám olyan sok idő már a koncertig, mint azt az ember gondolná: nekünk a koncert előtt szükségünk van minimum másfél, de inkább két hónap bejátszó bulikra. Nyáron az ilyet egyhuzamban meg lehet csinálni, viszont február előtt ott a báli szezon meg a karácsony miatt kimarad pár hét, szóval már szeptemberben el kell kezdeni a próbákat. Most pedig már itt a július, szóval nincs ez olyan messze. A külföldi nagy produkciókat is már egy évvel korábban ki szokták plakátozni, tehát egyáltalán nem szokatlan ez a gyakorlat.

És az LGT miért várt ennyit erre a koncertre? Utoljára öt éve játszottatok a Szigeten.

Talán nem árulok el titkot azzal, hogy mindenkinek van elég dolga, de egy ilyen koncerthez be is kell ám érniük az eseményeknek: meg kell hogy szólaljanak a szükséges telefonok, a szponzorok, és mindenki, aki egy ilyen nagyszabású rendezvényhez kell. Régen nem kellett ennyit várni, de az utóbbi tíz-tizenkét évben már tényleg az volt a jellemző az LGT-re, hogy csak akkor vállaltunk el bármit is, ha úgy éreztük, hogy a körülmények méltók hozzánk, minden szempontból: megfelelő helyszín, technikai feltételek, reklám, utóélet és minden más. Ha ezek mind megvannak, akkor már nem szoktunk sokat töprengeni: legutóbb a Szigeten is jóformán egy hét alatt lezajlott az összes tárgyalás.

Fotó: Magócsi Márton [origo]

Mikor álltál utoljára színpadon?

Én rendszeresen játszom, a múlt héten is felléptem. Van egy kis kísérőzenekarom, de játszom egyedül is, trióban is. Nem szoktam hirdetni magam, leginkább zártkörű rendezvényeken játszom, a nagy koncerteket csak kiemelt rendezvényeken vállalom már. A köztes időben általában csak egyedül szoktak hívni engem, mert valamiért mindenki megijed attól, hogy zenekarral jönnék. Erre annyit mondok mindig, hogy azt játszom, amit közösen megbeszélünk, de az, hogy egyedül játszom-e, vagy zenekarral, az legyen az én dolgom. Nyilvánvalóan nem fogom lerobbantani a közönség fejét, ha egy nyugdíjasklubba hívnak, de ez nem attól függ, hogy hányan leszünk a színpadon. Én nem szeretek finomkodni, de nem is a hangerőbe vagyok szerelmes, hanem ezt a fajta megszólalást szeretem. Nyilván nemcsak a hangerővel lehet a közönséget megvenni, de a soundnak meg kell szólalnia. Kivéve, ha anyák napjára hívnak el, és leülök közéjük a székre vagy a szőnyegre, az másról szól. Egyébként pedig gitártanárként is dolgozom, immár ötödik éve.

Van egyáltalán menedzsered?

Nincs. Ahhoz kéne menedzser, ha többet játszanék. Csak én szelektálni szoktam: a nagyon füstös rockkocsmákban nem szoktam játszani, mint ahogy Alsóörsre sem megyek a Harley-fesztiválra, noha ismerem a szervezőket jól, és szeretem is azt a zenét, sőt akár még játszhatnám is. Ezenkívül azért sincs menedzserem, mert akkor már termelni kell, kvázi ipar lesz belőle: el kell tartanom őt is, meg a technikát is, és több fellépést kéne vállalnom, én meg visszakerülnék a gépezetbe. Ezzel meg jönnének a konfliktusok is, én pedig már nagyon nehezen tudom a konfliktusokat kezelni, és már nem akarom ezeket végigjátszani, hogy oda miért megyek el, ide meg miért nem. Nem kényelmesedtem el, de már nem akarok visszakerülni ebbe a világba, azon már túl vagyok.

Dalokat sem írsz?

Dehogynem, mindig írok dalokat, és néha játszom is újakat, de nem kíváncsi már a közönség ezekre. Ha van elég időm, akkor koncerteken mindig becsempészek egyet-egyet közülük, és úgy el is mennek, de annak nem látom értelmét, hogy az ember gyártsa a számokat, mert nem lesznek azok az értékükön kezelve. Nem kíváncsiak az új számokra, mindenkinek a régi kell. Ha a szólóalbumomról játszom, akkor sem mennek el sörözni helyette, de látszik rajtuk, hogy nem azért jöttek, hanem az LGT-slágerekért: Gyere ki a hegyoldalba, Ő még csak tizennégy, Nem adom fel és a többi. Ezzel nincs semmi baj, az embert ezzel kapcsolják össze, és kész, de azért én csinálok mást is. Vannak zenei illusztrációim könyvekhez, írtam egy-két filmzenét is, meg a tanítványaimmal szoktunk csinálni egy-egy műsort néha, talán idén év végére is lesz, és ahhoz is szoktam új számokat szerezni.

Szar dolog 2012-ben magyar rockzenésznek lenni?

Szerintem nem. Attól függ, milyen korú, milyen stílust játszik, mik az alternatívák, és hogy egyedül verekszi-e végig, milyen támogatást kap, és milyen közegbe kerül. Az igaz, hogy nehezebb, mint a mi időnkben volt, pedig az se volt kutyafüle. Akkor más miatt volt nehéz: amikor a rockzene bejött Magyarországra, akkor már az is veszélyes volt, ha valakinek kicsit hosszabb volt a haja. Manapság kit fognak ilyesmiért kirúgni az iskolából, vagy esetleg bevinni az őrszobába? Szóval ilyesmi dolgokra gondolok. Most talán azzal könnyebb, hogy az eszközöket átvettük nyugatról, hiszen akkor például nem lehetett kapni semmit, de ugyanakkor a negatívumok is átkerültek.

Fotó: Magócsi Márton [origo]

Az LGT is régen csinált már új albumot, ennek mi az oka? Elkoptatok már egymás mellől?

Nem, olyan keveset vagyunk együtt, hogy ilyesmiről szó sincs. Az LGT sosem oszlott fel, csak közös megegyezéssel szüneteltettük a közös munkát. Viszont amikor úgy látjuk, hogy megérett egy csomó minden, akkor döntünk. Ez az új albumra is vonatkozik: nem azért nem csinálunk, mert nem tudunk, hiszen pillanatok alatt tudnánk csinálni egy dupla vagy egy tripla lemeznyi anyagot, friss mondanivalóval. Ilyen tekintetben nem változott semmi. Annak idején általában télen csináltuk a lemezeket, hogy tavaszra és nyárra tudjunk vele turnézni: szeptemberben bevonultunk valakinek a lakásába, kiválasztottuk a számokat, agyonpróbáltuk őket, közben megszülettek rájuk a szövegek.

Szó sincs most új lemezről?

A többiek nevében nem szeretnék beszélni, de én úgy látom, hogy ez akkor merül fel, amikor épp aktuális lehet. Amikor együtt turnézunk vagy koncertezünk. Viszont most mindig úgy láttuk, hogy ha csinálnák lemezt, akkor az nem lenne megfelelően kezelve. Nem azért, mert nem adnak el eleget, hiszen már nem erről szól a dolog, hanem hogy ne legyen az egész méltatlan a múltunkhoz és a nimbuszunkhoz. Akkor inkább ne csináljuk. Pedig egyébként szívesen csinálnám, hiszen a lemezfelvétel az egy üdülés, egy szanatórium. De mondom, erről a másik három tagot is meg kell kérdezni, pláne, hogy nem egyedül vagyok dalszerző, sőt mi a Somló Tomival a Presser Pici után jövünk, hiszen a százalékos arányban mindig ő írta a legtöbb dalt.

Sokan biztosan beérnék egy tabáni koncerttel is.

Az biztos, de onnét már réges-régen kikoptunk. Azért egy tabáni koncert pénzbe kerül, ugyanakkor azok a koncertek hagyományosan ingyenesek, szponzor pedig nem jelentkezett. Arról nem is beszélve, hogy azóta azt a helyet is belakták: már teniszpálya van ott, meg játszótér, fák, bokrok - ezek régen nem voltak. Egy ilyen majálisra eljönne ötvenezer ember is akár, de hát el se férnének. Meg azóta már mások is rendszeresen játszanak ott május elsején, nem a miénk már a Tabán.

Fotó: Magócsi Márton [origo]

Említetted, hogy az LGT a nyolcvanas évek közepén ment először hosszabb időre szabadságra. Nagy törés volt ez az életetekben?

Az egy közösen elhatározott szünet volt, miután a hanglemezgyárral volt egy konfliktusunk, miután kitalált egy pontrendszert arra, hogy a bejövő extra profitjukat hogyan fordítják vissza reklámra és promócióra. A pontrendszer lényege az volt, hogy az eladott lemezek arányában kapták meg a zenekarok a reklámfelületet, miután meggyőzték a minisztériumot, hogy ezen akkora profit van. Nekünk pedig akkor volt egy csomó produkciónk: LGT, Presser, Karácsony (akkor volt az első szólólemezem), Zorán, Révész Sándor, Katona Klári, Komár László. És akkor a színházi munkákról még nem is beszéltünk. Erre mások is kitalálták, hogy nekik is legyen ennek mintájára egy saját istállójuk, és írtak mindenkinek lemezt, hogy ugyanakkora támogatást élvezhessenek, mint mi. Ezzel pedig mi hátrányba kerültünk volna, úgyhogy arra jutottunk, hogy akkor inkább nem csinálunk új lemezt, és szünetelünk: Solti János elment az összes általa szeretett zenekarba dobolni, én ráhajtottam a stúdiózásra és hangmérnökösködtem mások lemezein. A Presser elmerült a színházi zenéibe és a saját dolgaiba, a Somló meg kiment vendéglátózni pár hónapra, és úgy hozta a sors, hogy évekig ott ragadt. Így aztán ez a dacból indult, egyévesnek szánt szünet sokkal hosszabbra sikeredett, és azóta csak két lemezt csináltunk: legutóbb 2002-ben, amikor felléptünk a Kapcsolat koncerten, és azt összekötöttük egy lemezzel, amit én nagyon szeretek. Mindig az új a legjobb ugyebár, de azt az albumot én tényleg nagyra tartom.

Melyik szerinted a legjobb lemezetek?

Ezt nem tudom eldönteni. De ott volt például az Ellenfél nélkül című '84-es lemezünk, a leállás előtti utolsó. Az egy kísérletező korszak első lemeze lett volna, ha nem állunk le akkor, de azt a közönség nagyon passzívan fogadta, pedig mai füllel meghallgatva olyan istentelenül nagy fordulatot nem csináltunk, hanem csak egy korszak lenyomata.

Te nagyon fiatalon kerültél át az LGT-be a Generálból. Sosem gondoltál rá, hogy mi lehetett volna abból az együttesből, ha ott maradsz?

A Generál egy jó pop-rock zenekar volt, sokan szerették, én '74-ig játszottam ott az alapítástól kezdve, de amikor Barta Tamás disszidált, és az LGT engem hívott a helyére, akkor egyszerűen nem dönthettem másként. A szakmában kevesen lettek volna, akik visszautasítanak egy ilyen invitálást. De az azóta történtek is igazolták, hogy jól döntöttem. Ugyanakkor meg láttam, hogy a Generálban túl sok sztár volt: három vagy négy zeneszerző volt, ugyanannyi énekes, ezek nem maradhattak sokáig együtt abban a formában. De mindenkitől békében váltam el és barátságban, ma is jóban vagyok velük.

A hetvenes-nyolcvanas években sokat jártatok Angliába zenélni. Koncertlátogatóként mennyire használtátok ki ezt?

Hú, hát mindenkit láttunk, akit csak lehetett. Az első élményen a Pink Floyd volt, éppen az Animals lemez idején. De láttuk a Black Sabbathot, Claptonékat, a Mahavishnu Orchestrát, a Ten Years Aftert, aztán Stevie Wondert, és rengeteg jazzistát is, mert mi az LGT-ben elég jazzrockos beállítottságúak voltunk, főleg én. De kijártunk mi a wieseni vagy bécsi jazzfesztiválokra is. Volt olyan, hogy délután játszott a Weather Report a Pastoriusszal, este pedig Miles Davis. Azt se tudtuk, hol lakik a jóisten. Nagyon szerencsések voltunk, amiért volt állandó útlevelünk, de magunknak csináltuk ezt, senki nem támogatott bennünket.

Fotó: Magócsi Márton [origo]

Két lányod is van, mennyire befolyásoltad a zenei ízlésüket?

Én nem nagyon egyengettem az ízlésüket, de most, hogy a lányaim megnőttek, és a pop műfajt kvázi kinőtték, már látom, hogy valamilyen hatást mégiscsak kifejtettem rájuk azzal, hogy agyonfikáztam azokat a zenéket, amiket nem szerettem volna, ha hallgatnak. Különösen ezeket a tévés tehetségkutatón feltűnt zenéket szidtam nekik. Egyébként ők is zenélnek mindketten, bár pont gitározni egyik se tanult. Az egyik hangmérnöknek és zenei rendezőnek készül, rengeteg hangszeren játszik, egyedül a gitár maradt ki neki, pedig mindig mondom neki, hogy ha csak minden második órámra ült volna be, amióta tanítok, már tudna alapfokon gitározni. Egyébként, amikor 2007-ben játszottunk a Szigeten, és felléptek a gyerekek is, mindkét lány ott volt a színpadon: az egyik fuvolázott, a másik pedig énekelt.

Milyen rádiók vannak beprogramozva az autódban?

Klasszik Rádió, Bartók, Jazzy, Info, Kossuth, Q, és még két egyházi adó is. Nem hallgatok zenét az autóban, mert akkor arra kell figyelnem.

Más lenne a popzene ma itthon, ha nem lett volna Erdős Péter?

Bár nem volt szakmabeli, mégis átlátta az egészet, és azt is átlátta, hogy az egy marha nagy hatalom volt. Én például nem vagyok annyira rossz véleménnyel róla: sokkal rosszabb is lehetett volna nála, aki szétzilálta, agyonideologizálta volna a színteret, szigorú pártvonalon, kompromisszumokra képtelenül - hatalmas károkat okozhatott volna egy másik ember. Nyilván se ő, se a munkatársai nem láttak bele a palackba, és nem tudták, hogy ebből mi lesz. Ha lehet valamit köszönni nekik, az az, hogy ők a tűrt kategóriában tartották a szakmát, bár biztosan vannak, akik vitatják ezt.