Fischer megkondítja a rézharangot

A második éjféli koncerten az Übermensch a kedvezménnyel érkező biciklisek füle hallatára született újjá. A Midnight Music koncertsorozattal Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar a klasszikus zenét szeretné kiszabadítani az arisztokratikus elefántcsonttoronyból. A karmester Strauss Imígyen szóla Zarathustra című művét többször megszakította, hogy felolvasást tartson, bár arra nem feltétlenül volt szüksége sem a műnek, sem pedig a közönségnek. Aztán a táncdal haláltáncba fordult, az előadás végén pedig kérdések fogalmazódtak meg.  

Millenáris Teátrum, szombat éjszaka, helyfoglalás érkezés szerint. Klasszikus zene azoknak, akik éjjel élnek. Babzsákok az emelt színpad előtti térben, csak utána kezdődnek a szokásos széksorok. Először odaülök, de aztán meghallom a szomszédomat, aki azt ecseteli a barátnőjének, hogy ő már öreg ehhez. Rövid mérlegelés után úgy döntök, én még elég fiatal vagyok, úgyhogy belehuppanok a lábamnál heverő babzsákba.

A babzsák koncepció: szimbóluma a lazaságnak, a kötetlenségnek, a rugalmasságnak. Az egész Midnight Music erről szól. Fischer Iván a klasszikus zenét ki akarja szabadítani az arisztokratikus elefántcsonttoronyból. Ahogy egy korábbi, az [origo]-nak adott interjújában összefoglalta: "A fiataloknak általában nem a klasszikus zenével van bajuk, hanem azzal a koncertformával, amelyet a szüleik révén gyerekként megismernek. Sok olyan fiatalt ismerek, aki szereti a klasszikus zenét, de nem megy el koncertre. Miért nem? Egyrészt mert drága. Másrészt a saját kortársai között érzi jól magát."

Kattintson a képre további fotókért!

A januári első produkció után most itt a második, a projekt harmadik felvonása pedig szeptember 20-án lesz. A koncert valóban olcsónak számít (1200 Ft), aki pedig biciklivel érkezik, kedvezményt kap. A jegy árába két deci vörösbor is belefér, amelyet ingyen osztogatnak az érkezőknek. Nem valami ócska lőre, a villányi Malatinszky Kúria 2006-os kékfrankosa pörög a talpas poharakban.

A terv működik. Sok a bringás, több tucatot számolok össze, de azért a legtöbben még mindig a sétát vagy az autót részesítik előnyben. Az átlagéletkor a nézőtéren szigorúan harminc alatt.

Nem filozófiai gondolatok megzenésítése

A műsoron Richard Strauss Also sprach Zarathustra (Imígyen szóla Zarathustra) című szimfonikus költeménye. A művet Friedrich Nietzsche azonos című költői-filozófiai munkája ihlette. A bemutató 1896-ban zajlott, és igencsak megosztotta a szakmát és az értő közönséget. A magyarországi bemutatón Bartók Bélára óriási hatást gyakorolt, állítólag ez az élmény segített átlendülni alkotói válságán. Maga Strauss így nyilatkozott: "Nem szándékoztam filozofikus zenét írni, vagy akár zenei portrét festeni Nietzsche nagy művéről. Sokkal inkább kívántam zenébe átültetni az emberiség fejlődésének eszméjét a kezdeti primitív szinttől a valláson és a tudományon keresztül, Nietzsche emberfeletti ember fogalmának megfelelően."

Kattintson a képre további fotókért!

Ergo semmiképpen sem a filozófiai gondolatok zenei illusztrálásáról van szó, hanem a zene nyelvén megfogalmazott egyfajta olvasónaplóról, az Übermensch eszméjének megzenésítéséről. Nem véletlen a partitúrán olvasható alcím: "Friedrich Nietzsche után szabadon." Fantasztikus egyébként, mennyire ráérzett Strauss a Zarathustrá-ban rejlő muzikalitásra. Ecce homo című írásában Nietzsche többször utal arra, hogy műve zenei ihletésű: "Talán az egész Zarathustra a zene körébe sorolható... Az ékesszólás a muzsika hangján szólal meg benne".

Mintha csak ezt akarná bizonyítani, Fischer Iván a vezénylés mellett az alig több mint félórás művet néhány kulcsfontosságú ponton megszakítja a Zarathustra odavágó fejezeteinek felolvasásával. Könnyű a szöveget és a zenét összeegyeztetni, hiszen maga Strauss is címekkel látta el a pár perces tételeket, amelyek normális körülmények között szünet nélkül követik egymást.

Kattintson a képre további fotókért!

Az ötlet jó, mert a spontaneitás szándékát megerősíti. A kivitelezésről azonban ugyanezt már nem lehet elmondani. Fischer Iván megpróbálja dramatizálva előadni az egyes passzusokat. Ez tulajdonképpen tetszik, mert a szöveg így önmaga paródiájaként is értelmezhető, de legalábbis ironikus felhangot kap, kitágítva az értelmezés horizontját, túlmutatva a váteszi hang pátoszán. Közben viszont rengeteget bakizik, olyan rosszul, már bocsánat, antimuzikálisan hangsúlyozza és tagolja a szöveget, hogy a humor kezd erőltetetté, majd kínossá válni.

Retorikai poénok és időhúzás

A közönség fiatalosan passzív, egyetlen retorikai poén sem talál célba. Legalábbis én nem hallok kuncogást, pláne hahotát, vagy közbetapsolást. Talán nem kellene erőltetni, hiszen maga a zene annyira szájbarágósan vizuális, hogy mindenféle előzetes program nélkül ki-ki megfejtheti, éppen miről van szó: napfelkeltéről, örömről és szenvedélyről, gyászdalról vagy táncdalról, vagy az éji vándor daláról. Az első tétel napfelkelte motívumát amúgy a Stanley Kubrick-féle 2001: Űrodüsszeia legelejéről nem csupán a zenerajongók ismerhetik jól.

Kattintson a képre további fotókért!

Szóval a sok szöveg azt a benyomást kelti, mintha a zene nem állna meg a maga lábán, mintha magyarázatra szorulna, mintha pusztán a nietzschei opus illusztrációja volna. Megtöri a muzsika varázsát, földhöz ragasztja a képzeletet, amelyet a zene éppen szárnyalásra biztat. A Zarathustra-passzusok citálása, erősen úgy tűnik, csak az időhúzást szolgálja. A félórás mű nem tesz ki egy egész estés programot, valamivel ki kell kerekíteni legalább egy órára. Talán szerencsésebb lett volna ez esetben a drámai-filozofikus mondanivalót feloldani Strauss Till Eulenspiegel-ének csínytevéseivel. Igaz, az se hosszabb negyed óránál.

Táncdalból haláltánc

Amúgy a Zarathustra ideális választásnak tűnik egy ilyen "kis éji zenéhez", mert modern és érthető, mint egy jó filmzene. Ráadásul előadói joggal feltételezik, hogy tartogat még érzelmi és intellektuális mondanivalót egy mai fiatal számára. És bár napfelkeltével kezdődik, amely értelmezhető a teremtés aktusaként is, az éjszaka valamennyi hangja megszólal benne, talán több is, mint amennyit a valóságos éjszakában képesek vagyunk meghallani.

Kattintson a képre további fotókért!

A zenekar teljesítménye a kései óra ellenére fegyelmezett, egyenletes, bár egy-egy pillanatra mintha felülkerekedne a rutin, enged a koncentráció. Rengeteg monumentális pillanat van benne, amit csak egy ilyen óriási méretű zenekar képes megszólaltatni (csak nagybőgőből nyolc van), ez a zene alapvetően mégis melankolikus, vágyakozó, csöndes, szemlélődő hangulatot hagy a befogadóban. Még a nyolcadik, a táncdal tétel szilaj, sírva vigadó, cigányos glissandóiból (két hang közötti csúszás) kirobbanó keringő is inkább haláltáncnak hangzik Fischerék interpretációjában, mintsem mámoros, önfeledt ugrabugrálásnak. Az ember meghal, hogy megszülethessen belőle az Übermensch. Ennek minden kínja ott lüktet a zenében. Nem tudom, vajon Strauss csúcspontnak szánta-e a táncdalt, de hogy ezen az estén az, afelől nincs kétségem.

Rézharang, siker, majd kérdések fogalmazódnak meg

Az egész zenekar pólóban és farmerben áll a színpadon, Fischer Ivánon is csak egy laza zakó lóg. A lazaság tetten érhető a karmester mozdulataiban, amelyek olykor lényegesen viccesebbek, mint a felolvasásai. Az utolsó passzus felolvasása nagyon hosszúra nyúlik, annak ellenére, hogy Fischer Iván időnként, szó se róla, a leghatásosabb pillanatokban, megkondíttatja a rézharangot a harangjátékossal. A siker egyértelmű, bár nem kirobbanó az ováció, valaki magányosan füttyöget, a közönség visszatapsolja az előadókat, de ráadás nincs, későre jár.

Kattintson a képre további fotókért!

Kifelé páran azon vitatkoznak, vajon Richard Strauss rokona-e a keringős Strauss famíliának. Nem, nem rokona, állítja valaki. Neki van igaza. Egy másik hang a tömegből így összegzi a produkciót: "Strauss így gondolta, nagyjából. De hogy Nietzsche nem, az tuti". Nem tudnám megmondani, hogy igaza van-e.