Napra pontosan öt esztendővel ezelőtt, 2010. október 4-én tragikus képekkel került be Magyarország a világsajtóba: átszakadt az ajkai 10-es vörösiszap-tároló fala, emiatt Veszprém megyében Kolontár, Devecser és Somlóvásárhely között 40 négyzetkilométeres területet öntött el a kiáradt egymillió köbméternyi vörösiszap.
A helyenként 1-2 méteres vastagságban feltorlódó lúgos iszap tíz emberéletet követelt,
150-en megsérültek, emellett óriási anyagi károkat és kiterjedt környezetszennyezést okozott.
A vörösiszap 70 százaléka lúgoldat, a fennmaradó 30 százalék különféle fém-oxidokat tartalmazó, oldhatatlan szárazanyag.
A vörösiszap a maró lúgtartalma miatt fokozottan veszélyes,
máskülönben nem mérgező, hiszen száraz összetevői zömmel ugyanazok az ásványok, amelyek a talajt is alkotják: vas-oxidok és -hidroxidok, alumínium-hidroxidok, nátrium-szilikátok, kalcium-karbonát, kvarc, illetve a ritkafémek közül vanádium és titán (nem oldódó kémiai kötésben).
Bő száz éve, a modern alumíniumgyártási módszer (Bayer-eljárás) bevezetése óta jelent halmozódó problémát a gyártás mellékterméke, a vörösiszap, amely hatalmas mennyiségben keletkezik: minden tonna timföld előállítása során 1,2-1,3 tonna káros anyag képződik, és kerül – jobb híján – a felszíni tározókba.
Ma világszerte hárommilliárd tonna vörösiszap van a tárolókban, és ez a gigászi mennyiség évente 120 millió tonnával gyarapodik.
Ajkán 2013 augusztusában a Mal Zrt. leállította a bauxitfeldolgozást, az eddig Magyarországon képződött 50 millió tonna vörösiszapból Ajkán 30 millió tonna, Almásfüzitő és Neszmély mellett 12 millió tonna, Mosonmagyaróváron 8 millió tonna található.
Európában Franciaország és Görögország küzd a miénkhez hasonló problémával, távolabb pedig Ausztrália. Ezekben az országokban korábban az ajkaihoz hasonló nedves iszapos tárolóban halmozódott a melléktermék, ma már a legtöbb helyen kiszárítva gyűjtik. Régebben egyes területeken az volt a bevett gyakorlat, hogy hajókról a tengerbe öntve "tüntették el" a káros anyagot.
Merthogy a vörösiszapnak éppen a tárolásával van gond – ha folyékony, lúgtartalmú iszapként tárolják, az okozhat a magyarországihoz hasonló környezeti katasztrófát, ha viszont kiszárított porként kerül a lerakóba (ez a követendő gyakorlat 2011 óta nálunk is), akkor az a baj, hogy a rendkívül kis méretű porszemcsék között, illetve a felületükön még látszólag száraz állapotban is megtapad némi nátronlúg, igaz, a korábbi 70 helyett már "csak" 30 százalék.
Ám a szél felkapja a fedetlen vörösiszapport, és távolabbi vidékekre is elviheti, növelve a légszennyezettséget. Ezért – megelőzendő a kiporzást – a száraz tárolókat folyamatosan terítik be földdel, és ültetik be növényekkel.
A 2010-es katasztrófa idején egyes területeket 3-5 centiméter vastagon borított el vörösiszap, itt a helyreállításhoz elegendő lett volna csupán a szennyezett felső réteget eltávolítani.
Ám mivel a nehézgépek legalább 30-40 centiméter, zömmel tehát szennyezésmentes talajréteget is felmarkoltak volna, más – természetes – módszert javasoltak a hazai környezetkémikus kutatók.
A kis szennyezettségű helyeken a lúgos vörösiszapot savas kémhatású adalékokkal semlegesítették,
majd a talaj tulajdonságait természetes trágyával és műtrágyával javították fel.
Ezt követően az elegyet tárcsákkal beforgatták a talajba. Ennek a módszernek a fordítottja is ismert: egyes országokban például az ipari szennyezés miatt elsavasodott talajt semlegesítik vörösiszap kiszórásával.
Kínában és Indiában nagy tömegben gyártanak téglát a vörösiszapból:
a viszonylag magas égetési hőmérséklet hatására olyan kémiai reakciók indulnak be az anyagban, amelyek hatására a benne lévő lúg beépül az ásványi tartalomba, és a végtermék üvegszerűen kemény vörös tégla lesz.
Mivel a vörösiszapnak a kis szemcseméret okán nagy a fajlagos felülete, víztisztításra is alkalmas: kiválóan megköti a szennyvízben lévő szerves szennyeződéseket, amelyeket aztán ülepítéssel választanak el a víztől.
"A nyolcvanas évek közepén kezdtük kutatni a bauxitmaradék újrahasznosítási lehetőségeit, mert a vörösiszap értékes nyersanyagforrás lehetne: rengeteg vasat, titánt, alumíniumot tartalmaz" – mondja az Origo kérdésére Szépvölgyi János professzor, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Természettudományi Kutatóközpontjának főigazgató-helyettese.
2010-ben az MTA koordinálta a katasztrofális vörösiszap-áradás utáni helyzetfelméréseket, és tett javaslatokat a kármentesítésre. A feldolgozás egyszersmind a káros anyag majdnem maradéktalan eltüntetését is szolgálná, hiszen a vörösiszap 95 százaléka felhasználható.
Az volt a kiinduló koncepciónk, hogy ha már hozzányúlunk ehhez az anyaghoz, akkor minden alkotóelemét hasznosítsuk."
Csak az ajkai tárolóban lévő, jelenleg hulladéknak tekintett vörösiszapból 8 millió tonna vas, 720 ezer tonna titán, 2,3 millió tonna alumínium lenne kivonható" – teszi hozzá a professzor.
"A feldolgozás alapelve, hogy lépésenként választjuk el a komponenseket egymástól" – magyarázza Szépvölgyi János. "Eddig arra volt lehetőségünk, hogy az eljárást laboratóriumi méretekben dolgozzuk ki, vagyis az ipari méretekben történő alkalmazása további kutatásokat és fejlesztéseket igényel."
A magyar kutatók a nyolcvanas évek közepén, illetve 2001–2004 között gazdasági számításokat is végeztek: a többféle újrahasznosítási módszer közül volna olyan, amelyiket gazdaságosan, hasznot termelően meg lehetne valósítani, de maga a kiinduló beruházás, tehát az újrahasznosító üzem megépítése komoly költséget jelent.
"Többször nekifutottunk annak, hogy más országokkal, például Görögországgal vagy Belgiummal együttműködve továbbfejlesszük az elképzelésünket. Részben európai, részben nemzetközi pályázatokon vettünk részt, de nem kaptunk rá támogatást."
Pedig az utolsó pillanatban vagyunk:
lassan kiöregedik az a szakértői csoport, amelyik évtizedekig foglalkozott az újrahasznosítás lehetséges módjaival.
"Újra kellene értékelni a korábbi vizsgálatokat, és megnézni, hogy a modern kutatási eredményekkel kiegészítve, a mai gazdasági viszonyok mellett melyik és hogyan volna alkalmazható" – összegezte az Origo kérdésére Szépvölgyi János.