Mentsük meg a karácsonyt!

Folytatásos mese arról, hogy menti meg két kisgyerek az elmaradni látszó karácsonyt. 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy testvérpár, egy kislány és egy kisfiú. A kislányt Andreának hívták, a kisfiút pedig Ádámnak. Andrea már iskolába járt, Ádám még nagy csoportos ovis volt. Egy kis falusi házban éltek szüleikkel. A családjuk nem volt túl gazdag, de nagyon szerették egymást, esténként mindig játszottak, közösen mesét olvastak, sőt: olyan is előfordult, hogy az internetről valami vidám zenét játszottak, és közben együtt ugrabugráltak.

Forrás: MTI

Most azonban nagy volt a szomorúság, mert egy este az apukájuk azzal a hírrel jött haza, hogy megszünt a munkahelye, és ezért nincs pénzük karácsonyfára és ajándékokra. Pedig nemsokára itt a karácsony, az év legszebb ünnepe. A család lógó orral ülte körül a vacsorát, a felnőttek nem viccelődtek, és a gyerekek is megszeppenten ültek a tányér felett.

Az esti fektetés is gyászos hangulatban telt, és Andrea meg Ádám úgy látták, anyukájuknak könny csillog a szemében, amikor a jóéjtpuszit a homlokukra nyomja.

Becsukódott mögötte a gyerekszoba ajtaja, és a gyerekek magukra maradtak a félhomályban. Egy darabig mindketten csendben hevertek, csak szomorú gondolataik kergetőztek a fejükben.

- Andrea! - törte meg végül Ádám a csendet - Ébren vagy még?
- Igen.
- Most mi lesz? Tényleg elmarad a karácsony?
- Nem tudom.
- Valamit tennünk kell, muszáj hogy legyen karácsonyfánk meg ajándékaink.
- Igen, igazad van. De nem csak ez a baj: anyu és apu is nagyon szomorúak. Valahogy segítenünk kéne nekik…

Éppen itt tartottak, amikor valami furcsa dolog történt. Egyszer csak pislákolni kezdett az éjszakára égve hagyott sólámpájuk, ami lágy narancssárga fénnyel szokott világítani a gyerekszoba félhomályában. Andrea és Ádám tágra nyílt szemmel bámulta, ahogy a meleg fényű sótömbből előmászik egy kicsi barna gumimackó, és egy cseppet esetlenül bár, de földig hajol előttük a padlón.

- Sziasztok, gyerekek! Tibor vagyok, a felfedező medve. Most érkeztem Afrika sivatagjából, hogy veletek karácsonyozzak.

A gyerekek szólni se bírtak a csodálkozástól, úgyhogyvégül Tibor, a mackó törte meg a csendet. Megtudakolta, vajon valami baj van-e, hogy a gyerekek egyáltalán nem örülnek a közös karácsonyozásnak. Andreáék persze - túltéve magukat azon a tényen, hogy egy ismeretlen játékmackóval beszélgetnek - töviről-hegyire elmondtak mindent: az apukájukat, hogy nem lesz karácsony, se ajándékok, és hogy most mindannyian nagyon szomorkodnak ezek miatt.

- Hát erről szó sem lehet! Még hogy nem lesz karácsony? Meg hogy az apukátok se dolgozhat? Csak semmi szomorkodás! - kiáltotta nekihevülten a mackó - Kérjünk tanácsot a Nagy Kanárikukactól, biztos lesz valami jó ötlete!

És hogy nyomatékot adjon a szavainak, toppantott kettőt, fordult hármat, és a kis sólámpa egyszeriben távolba látó varázsgömbbé változott: a gyerekek egy messzi szigetet láttak benne, ott egy szivárványszínű lombok közt üldögélő csöpp kukacot, aki vígan pipázgatott. Megtudták Tibortól, hogy az Afrika parjai mellett fekvő Kanári-szigeteket látják, ott él a mackó barátja és segítője, a Nagy Kanárikukac, aki nevével ellentétben icike-picike, viszont óriás esze van, és minden bajban ki tud ötölni valami jó megoldást.

- Még sok évvel ez előtt, egyszer Afrikából hazafelé röpültömben találkoztam vele, onnan az ismeretség - magyarázta Tibor - Na, indulhatunk? - kérdezte.

- Persze! - kiáltották egyszerre a gyerekek, akik nagyon fellelkesültek attól, amit láttak-hallottak. No meg attól is, hogy talán mégis lehet karácsonyozás.

Erre aztán megint pislákolt párat a sólámpa, a szoba falai imbolyogni kezdtek, távolról óceánszagot és sirálycsérogást sodort a gyerekek felé a hirtelen támadt langyos szellő, és pricc-pracc-prucc… Egyszerre egy csodaerdőben találták magukat: a Nagy Kanárikukac otthonában.

És hogy ott mi történt? A folytatásból megtudjátok a jövő héten!