Az EU elfogadás előtt álló intézkedései több sebből vérzenek

Dr. Tóth Máté

Tóth Máté energiajogászt, a Rátky és Társa Ügyvédi Iroda energetikai csoportját vezető ügyvédet kérdeztük az energetikát érintő legújabb EU-s tervekről.

Csak a nagykép kedvéért: az EU-s szankciós gondolkodás és az energiát érintő intézkedések elég súlyosan érintik a tagállami hatásköröket. Merre tartanak ezek a folyamatok?

A jog szempontjából több nagyon fontos mérföldkőhöz jutott el az EU mostanra a szankciós és energiapolitikájával. Olyan mérföldkőhöz, amiken túl már az államiság ismérvei vannak, vagyis ez az EU szempontjából a váltó a szerződéses együttműködésből a birodalmiság felé. Szerintem különösen ilyen a kivételes állapotról való döntés, valamint a közvetlen szankcionálhatóság. Ezek ugyanis már nem csupán a tagállami mozgástér ilyen-olyan kurtításai, de ezeken túl már visszavonhatatlanul az önálló szuverén minőség kezdődik. Mindezeknek abban áll a jelentőségük, hogy ezeket követően nincs már megálló. Ez a pont még nem jött el, de igen közel van: azt szoktam mondani, olyan ez, mint egy csillag születése, ahol a gravitáció húzza össze a gomolygó hidrogéngázt, és egyszer csak beindul a magfúzió, az öntevékenység. Nem következett még el, de bármikor beindulhat.

Sokkal több van tehát az EU ad hoc-nak tűnő energiajogi intézményei és energiapolitikai kezdeményezései mögött, mint amit ezek például az oroszokkal szemben vagy pláne az ellátás-biztonságunk szavatolásában elérnek, hiszen ezek az elsődleges vagy látszólagos célok egyelőre látványos kudarcot mutatnak. Ez a több pedig a hatalmi centrum átvándorlása a nemzetállamok (etnoszok) feje fölé, ami az uraom-etnosz-mítosz háromszögében is vizsgálandó, viszont már jogfilozófiai, sőt filozófiai kérdés. Erről megjelent egy fontos vitairat is már.

Dr. Tóth Máté Forrás: Origo

Melyek azok az EU-s szabályozási ötletek, melyek most vannak elfogadás előtt?

A kilencedik szankciós csomag lebegtetése – ez szivárogtatások szerint az atomenergiára is kiterjedne – viszonylag távolabbi kérdés, viszont van két sürgető paksamétája is az EU-nak. Az olajársapka, amit praktikusan december 5-i kellene elfogadni, illetve egy gázszabályi csomag, amit pedig december 13-án.

Ami az olajársapkát illeti, itt a nagykövetek tanácsa volt az illetékes EU-s fórum, de nem sikerült döntésre jutni. Ennek ellenére itt a napokban már lehet döntés.

A tagállamok elképesztően megosztottak, a G7-től érkező kezdeményezést nehéz egy európai közös nevezőbe fordítani. A tipikus tengeri szállítóországok (Málta, Ciprus, Görögország) magasabb ársapkát akarnak, míg a lengyelek, litvánok és az észtek sokkal alacsonyabbat. Érthető a megosztottság, hiszen az olajársapka szabályozási-jogi ötlete valójában nem is európai. Az USA kívánta érvényesíteni, de India, Kína és a világ nagy részének a kihátrálása miatt a G7-re, illetve szűkebben Európára maradt az amerikai elvárás teljesítése. Ebből adódik a veszélye is, hiszen egy szankciós jellegű olajársapkával csak Európát kerülnék el a szállítások, melyek új utakat találnának maguknak. A dilemma maga sem szerencsés: ha túl magas lesz az ár, akkor haszontalan, de erre hivatkozással jogilag mégis fel tudják mondani az oroszok a szerződéseket, ha túl alacsony, akkor meg automatikusan csökkenti a kínálatot. Sehogyan sem lesz jó tehát Európának.
Ezért is fontos a magyar mentesség, persze az összeadódó európai hatásokat így sem tudjuk majd teljesen megúszni. Azért sem, mert várhatóan lesznek szaudi-orosz, illetve OPEC-szintű válaszlépések is az olajársapkára. Semmi sem következmények nélküli. Fontos viszont, hogy nem vonatkozik a jelenlegi tervezet a csővezetékes szállításra, illetve az ennek kiváltására szolgáló tengeri szállításra. Ez nekünk jó, csak maradjon is így. Láttunk már elég utolsó pillanatban koncepciójában is módosuló EU-s jogszabálytervezetet. Sajnos.
Az olajársapka mellett van egy vaskos gázszabályozási csomag is, benne közös gázbeszerzéssel, a tőzsdei gázársapkával és a gázszolidaritással.
• A gázársapka koncepciója sokat változott az utóbbi hónapokban, mégis mit céloz most?
A koncepció valóban sokat változott a teljes gázembargótól indulva, majd orosz gázársapkaként, végül tőzsdei gázársapkaként horgolták újra. A fő veszély itt most is az, hogy ez az intézkedés eltérítheti a szállításokat: pont több gáz kellene, nem kevesebb most Európának. Hiába készült egyébként maga a tervezet lassan, sokáig, komoly metamorfózissal, továbbra sincsenek mögötte szakmai elemzések, hatástanulmányok. Pedig a Tanács előírása szerint konkrétan hatásvizsgálat kell a gázársapka bevezetése előtt. Vagy kellene. Tanulságos egyébként a kiszivárgott 275 eurós tervezett ár is. Mivel jelenleg nincs ennyi a gáz tőzsdei ára a holland TTF-en, nincs így értelme sem egy ilyen ársapkának. Sokkal kellemetlenebb azonban ennél is, hogy az aktuális miniszterek tanácsa tervezet szembemegy a korábbi tanácsi útmutatással, miszerint nem érintheti a hosszú távú szerződéseket a gázársapka.

A gázársapka nyilván nem a beszerzési, kínálati nehézségek orvoslását célozza, de segíthet ezen a gondon a közös gázbeszerzés?

Megmondom őszintén én ebben azért nem hiszek, mert a tagállamok esetleges előnyei egy ilyen nagy közös beszerzéssel éppen hogy nem összeadódnak, hanem elenyésznek. Nincs közös előny. Itt a mi érdekünk, hogy ez a bizonyos közös gázbeszerzés csak önkéntes alapon működjön, akkor ugyanis ha nem is használ, legalább nem árt. Vigyázni kell most Magyarországnak, hogy a december 13-i végső javaslat is önkéntes legyen.

Jogászi szemmel sokkal aggasztóbb a hasznosságánál is az, hogy a Bizottság jelenlegi ötlete szerint hat héttel bármilyen gázbeszerzés előtt értesíteni kellene a Bizottságot. Ez a szenzitív piaci adatok és üzleti titkok (tárgyalási pozíciók) megosztása miatt adatvédelmi szempontból is aggályos, de azt is kérdésessé teszi, hogy milyen befolyástól mentes szerződéskötés lesz vajon az, ahol előzetesen jelenteni kell a Bizottságnak. Nyilván nem szeretnénk, hogy bármikor is beavatkozzanak a szerződéskötésbe, de nehéz feltételezni, hogy egy szállító hozzájárulna az üzleti ajánlata harmadik fél általi – ebben az esetben ez a Bizottság – megismeréséhez. Az meg egyenesen életszerűtlen, hogy hat hetet kelljen a Bizottságra várni. Rendkívüli helyzet esetén napok alatt, esetleg napon belül kell vásárolni; de még normál üzletmenetnél sem láttam hat hétig nyitott árakat, nyitott szerződéses pozíciót, pedig tizenhét éve foglalkozom energiajoggal.

A tagállamok közötti szolidaritás központosítása, illetve kötelező irányú elterelése a harmadik javaslat, ami a gázt érinti. Itt mire érdemes figyelni?

A Bizottság jelenleg javasolt gázszolidaritási mechanizmusa arra a nyáron elfogadott EU-s vészhelyzeti rendeletre épülne rá, amit Magyarország ellenzett ugyan, de alacsonyabb szinten elfogadtatták, ahol már nem kellett egyhangúság. Ez nem egy elegáns jogtechnikai megoldás. Azonban az sem az, hogy itt egyfajta „permanens jogalkotás" zajlik, a lenini permanens forradalom logikájában, vagyis hogy először szállást csináltak a gázszolidaritásnak egy gázriasztási rendelettel, akkor persze tagadva, hogy ez valaminek az előszobája lenne.

Maga az ötlet egyébként nem is gázszolidaritás, hanem gázkonfiskáció. Az EU-nak van most is már szolidaritási szabályozása, ez a korábbi azonban önkéntességre és kölcsönösségre alapul, a Bizottság pedig egészen más alapokra szeretné most ezt a mechanizmust helyezni. Az új logika az lenne, hogy veszélyhelyzetben konkrétan át kellene adni a szomszédos országnak a gázt. Vagyis amit például mi az adóforintokból veszünk és betárolunk, azt egyszerűen elvinné a másik, aki nem. Semmi önkéntesség, semmi kölcsönösség.

Ez a „szolidaritás" nyilvánvalóan nem is motiválna felelős energiapolitikára, sem betárolásra. Ami történne, az az, hogy mindenki a másikra várna, mindenki spekulálna: egy kényelmes szolidaritási mechanizmussal a háta mögött mindenki azt lesné, hogy majd a másik vásárol és tölti a tárolóit. Azonban ezt csinálta a piac egy éve is: a tavalyi ellátási aggodalmakat éppen az okozta, hogy a cégek spekuláltak, senki sem kezdett vásárolni és betárolni.

Végül a legnagyobb gond ezzel a gázkonfiskációs rendelettel az eleve elrendelés. Az egyenlőtlen pozíció ugyanis nem is csupán menet közben alakulna ki, de eleve elrendeltetett. Mivel mi a teljes hazai felhasználási igény (ipar+lakosság) 67%-át be tudjuk tárolni, addig Európában ez a szám átlagosan 26% (ebben már mi is benne vagyunk, felfele húzzuk!), Portugáliában pl. összesen 4%. Szóval itt azért előre lehet sejteni, kire milyen pozíció vár: kitől veszik el és kinek adják. Igazi eufemizmus erre a szolidaritás szó.

Ezek az intézkedések azért nagyban a független energiapolitika lába alól is kirántanák a talajt.

Pontosan ez a legfőbb aggodalmam. Az EU jog a Lisszaboni Szerződés óta a kizárólagos és kizárt hatáskörök között félúton, az ún. megosztott hatáskörökben tartotta az energiapolitikát, persze rögtön el is kezdte magához vonzani azt. Az EU-s energiajog mindig is szabályozási csomagokban érkezett, a fölgázban jelenleg a harmadik, villanyban a negyedik energiacsomag korszakában élünk. Ezek a többé-kevésbé évtizedenként érkező energiacsomagok azonban az idő előrehaladásával mind többet szabályoztak az energiajog kérdései közül, és mind erőteljesebb eszközökkel. Annyira, hogy az energiacsomagokba tartozó, eleve közvetlen hatállyal és alkalmazhatósággal rendelkező, a nemzeti joggal szemben bulldózerként viselkedő EU-s rendeletek mellett az ide tartozó irányelvek is elkezdtek „rendeletiesedni": egyre kevesebb érdemi választást hagyva a tagállamokra. Emellett az EU beindította az ún. Energiaunió koncepcióját, ami kifejezetten nagyobb integrációt, tehát kevesebb nemzetállami autonómiát céloz az energetika szabályozásában – az Energiaunió fokozott együttműködésében pedig immáron sorra születnek a jogszabályok. Az EU eközben, egyfajta harmadik szabályozási dimenzióként az aktuális eseményekre is reagálva vonzott magához olyan további hatásköröket is, amik korábban nem illették meg. Így szippantotta el a tagállamoktól még 2019-ben a harmadik országokból érkező upstream szállítóvezetékekkel kapcsolatos döntési kompetenciát az akkor létesülő Északi Áramlat 2 vezeték miatt is.

Mindez most az energiaválság, majd a háború okán-ürügyén szintet lépett. Ez az EU törekvése a szuverenitásra, már a közvetlen szankcionálhatóságot is kóstolgatva, márpedig az állam ott és addig állam, ahol és ameddig rendelkezik a kényszer és kikényszeríthetőség monopóliumával, hiszen a jog végső soron hatalmi jelenség. Ha ezt az Európai Unió egyik szerve, az Európai Bizottság birtokolja, úgy az EU tartalmilag, a lényeget, a hatalmi viszonyokat tekintve nagyon fontos lépést tesz az állammá válás felé.

Ennek a felismerésnek a másik fele az intenzitással függ össze, hiszen az államot, akárcsak valamely vegyületet, reakcióban, harcban mérhetjük meg igazán, „szuverén pedig az, aki a kivételes állapotról dönt", mondja Carl Schmitt. Ha azt is Brüsszel mondaná meg, hogy mikor van ez a vészhelyzeti, kivételes állapot, az már pontosan ez a szuverén minőséget adó döntési jogosultság. Ez pedig itt ér fenyegetően össze az EU-s szervek súlyos demokrácia-deficitjével vagy szuverenitás-hiányával. Az EU birodalommá válásához vagy az kell, hogy az államokkal szemben is visszavonhatatlanul birtokolja már az erőszakmonopóliumot ész szuverénként dönt, vagy az, hogy elkezdjünk hinni benne, mint olyan entitásban, akire szívesebben hallgatunk, akire jobban rábízzuk magunkat, mint az államokra. Vagy – harmadikként, praktikusan – mindkettő egyszerre. A folyamat elkezdődött, a kérdés, hogy hagyjuk-e, hogy az energiajog legyen egy államiságra törő új EU-s mítosz trójai falova. Ezzel a Növekedés.hu oldalán részletesen foglalkoztam már.