Kiáltunk Istenhez

Isten!Kiáltunk hozzád:Légy a mi érző, meleg bőrünk,Mert megnyúztak bennünket,A fájdalomtól már semmit se látunkÉs hiába, hiába tapogatózunk,Nem érezzük meg a dolgokat,Csak azt, hogy irtózatosan fájnak. Mi haszna, ha tudjuk, de nem látjuk,Hogy belőlünk lobbannak ki tavasszal a rügyek,Hogy fáradságnál hősebb a karunkS agyunk robbantóbb minden dinamitnál.Szavunk gyapjúja megpörkölődikÉs keserű füstként hordozza a szél,Mert nem takarózik senki sem bele.Mindenkiből kicsurog a lelkünk,Mint rozsdalyukasztotta kannákból a tej.Szeretetünkkel sajttá ojtjuk mégis,Hogy legalább a fiaké legyen,Mert most leaggathadd magadról a csillagokat,Itt a garasok fénye maradandóbb.S nem fogad az asztalához senki,Hegyek barlangos gyökereit rágjuk,Az égen sem nap - aranytallér ragyog,A mezőkön kutyatej sem érik.Ó, légy a mi érző, meleg bőrünk,Hogy a fájás leperegjen rólunk,Mint a ludak tolláról a víz,Hogy végre egyszer megfaraghassuk márA márványszobrot és a deszkalócát -Nem akarjuk, hogy holnapra maradjonS a vizeken már delelnek a felhők,Eztán már az árnyak sokasodnak,Dologvégzetlen kell, hogy hazatérjünk,Meghálni lecsukódó szemeid alá. 1923. december<< előző    következő >>