Férfiszóval

Erdő vagy, ifju lombos, ezredéves,Mely éjenként vad titkokat susog,Ott leskődnek lapulva terebélyesNyugodt kéjekhez szörnyu gyilkosok, A gyilkosok, kik mosolyodnak késétRiadt szivemben forgatják vadul,Míg más tájon a szerelem s a szépségVígan dúdolva bölcsőket gyalul. A szőkeséged kora hajnalégÉs űzöm egyre, loholó bolondmód,Kiben az őrület tallója ég.Mérföldet lép ő, fellegekbe bomlót. Mint izzó létra, végtelent hatolt átVágya, de rajta szédül és hebeg,Ki futván, égnek viszi a lajtorjátÉs el nem éri soha az eget. Bronz kebled hasonló a föld rögéhez:A végtelen, mélységes földeketÁlmodják csiraszagu istenségek.Szeretném asszonyként ölelni meg, Ha forró, szomjas záporok utánNagy roppant teste gőzöl és liheg még -Ölelj meg, ó, most benned is talánMinden lányt, asszonyt egyszerre ölelnék! 1923. december 5.<< előző    következő >>