Levegőt!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott      hazafelé menet?A gyepre éppen langy sötétség szállott,      mint bársony-permetegés lábom alatt álmatlan forogtak,ütött gyermekként csendesen morogtak      a sovány levelek. Fürkészve, körben guggoltak a bokrok      a város peremén.Az őszi szél köztük vigyázva botlott.      A hűvös televénya lámpák felé lesett gyanakvóan;vadkácsa riadt hápogva a tóban,      amerre mentem én. Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,      e táj oly elhagyott.S im váratlan előbukkant egy férfi,      de tovább baktatott.Utána néztem. Kifoszthatna engem,hisz védekezni nincsen semmi kedvem,      mig nyomorult vagyok. Számon tarthatják, mit telefonoztam      s mikor, miért, kinek.Aktákba irják, miről álmodoztam      s azt is, ki érti meg.És nem sejthetem, mikor lesz elég okelőkotorni azt a kartotékot,      mely jogom sérti meg. És az országban a törékeny falvak      - anyám ott született -az eleven jog fájáról lehulltak,      mint itt e leveleks ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse      s elporlik, szétpereg. Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.      Lelkem nem ily honos.Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,      aki alattomos.Sem népet, amely retteg, hogyha választ,szemét lesütve fontol sanda választ      és vidul, ha toroz. Én nem ilyennek képzeltem a rendet.      Pedig hát engemetsokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,      mint apró gyermeket,ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.Én tudtam - messze anyám, rokonom van,      ezek idegenek. Felnőttem már. Szaporodik fogamban      az idegen anyag,mint szivemben a halál. De jogom van      és lélek vagy agyagmég nem vagyok s nem oly becses az irhám,hogy érett fővel szótlanul kibirnám,      ha nem vagyok szabad! Az én vezérem bensőmből vezérel!      Emberek, nem vadak -elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,      nem kartoték-adat.Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,jó szóval oktasd, játszani is engedd      szép, komoly fiadat! 1935. november vége<< előző    következő >>