[Töredékek]

Amikor verset ír az ember,mindíg más volna jó,a szárazföld helyett a tenger,kocsi helyett hajó. Amikor verset ír az embernem írni volna jó, * Én költő vagyok, de nem kell dicsőség,ne ünnepelje bennem senki hősét,ily ünneplést én Istenre hagyok. Ő az, hogy nincs nagy, kinél nincs nagyobb.Versem azé, ki szivem versbe kérteés nékem elég a barátság érte. * Nem ér szerencse, nem árt balsiker sem -szavam szerelem kérte.Bocsássatok meg, hogyha jó a versemés szeressetek érte. * Miként a tiszta űrben a világok,lebeg keringve bennem a hiányod majd árnyék leszek s te szorongva félsz:óh hát ne hagyj meghalnom, amig élsz. *s ha nem volt még halálos szerelem,azt akarom, ez halálos legyen,értelmes kín: mert nincs értelme annak,ha embernek üres kínjai vannak,s ha nem szeretsz úgy, mint tenmagadat,én meg fogom majd ölni magamat,nem hogy szerelmem vagy bosszúm mutassam,de jobban fájna elsorvadni lassan,s árnyék leszek, melytől szorongva félsz,bíró, kitől büntetést nem remélsz:Vigyázz! Ne hagyj meghalnom, amíg élsz! * Ha elhagysz, mint az ég alján a nap,mit is tehetnék, hogy ne szánjanak ki fogná föl szivével énekem,ha te sem érzed, hogy ki vagy nekem * Minden s mindenki szeret engem -ember lettem a szerelemben. Flóra, Flóra, mosolyog róla,hogy engem ő váltott valóra. Ember vagyok és olyan boldog,mint, ha vannak, az örök dolgok. * Ha lényed erős, derítő levegőjétnem szivja szivem közeledbe merülten,mint vércse, reám lecsap a lebegő égs fuldoklik a lelkem az űrben. * Az én szivem sokat csatangolt,de most már okul és tanul.Aki halandó, csak halandótszerethet halhatatlanúl. * S az én apám, az én anyámhajtson ki a zápor utánmit kis gyerekünk bömbölmint nyugalom, mint dús növényjó szó, kövér fű, televényszivemből és a földből. * Flóra, csináljunk gyereket,hadd vessen cigánykereketmert én nehéz vagyok már s elviszi könnyü szerelem;hisz hogy én legyek hűtelenahhoz nehéz a szívem. Fényszóróként kutatjamint öntudatos űrt, a lelkemet hogy valóban imádjalaka telhetetlen űr alattés mégse csalj meg engem. * Én azt akarom, bár ostobának látszika vágy, mely elmém kockáival játszik,hogy ugy szeressen az egész világtéged s engem, mint anya kisfiátegyetlen kisfiát, vagy kisleányát. * Ahol a szabadság a rend,mindig érzem a végtelent. * Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész,vagyok mint a hideg, világos és nehéz. * Nappal mint földet vad homok,közöny lep, izzó és konoka szolga emberekkel szembenelepedt kedvem, elapadt nedvem,elszáradt ág tüze lobog,a gyűlölet, sívó szivemben. Köröskörül vastőrökülvoltak a rozsdás, éles, durvacsillagok a lelkembe szúrvas mint önvérébe a vad terül,reszkettem az éjben kinyúlva. * Száz éjszakánezer magánymillió fájdalommalszelt át meg átaz éjszakát Köröskörülvastőrökülvoltak lelkembe törvea csillagokés vérszagokvirágoztak az űrbe. * világokat igazgatok:üveggolyókkal játszom.Nem szeretnek a gazdagok:árva gyereknek látszom * Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is! * Roskad a kormos hó, cseperészget a bádogeresz márs mintha csak egy millió, aranyos kis kékszemü lánykavenne körül mosolyogva, ha ébredezel, csacsi medve,ugy nevet itt a derűs ég * Szól a szája szólitatlan,gondja kél a gondolatban erőlködik ám az erkölcszsigereim zsugorgatjane bolondozz a belembenne kopogj a kebelembenbabos vesémet ne vesd ki ne lankaszd a lábaimatne szakaszd a száraimatne kanyarogj a karombanráncom-redőmben ne rejtezz ne lúgositsd a savamatne szorongasd a szavamat - - - - - - - - - - - - - - - - - - - ráncom ne rángasd, redőmben ne rejtezz ne torlaszd el a torkomatne lapulj meg a lépemenne kiáltozz a képemencsigolyáim ne csikorgasdfürtöm tövét ki n