Vitray Tamás eltitkolt múltjának újabb, leleplező részletei

Vágólapra másolva!
„Vitray Tamás elmúlt kilencvenesztendős. Valamikor ő volt a tévé talán legismertebb arca, de még mindig tényező: 2023-ban ő szerepelt az amerikai Forbes magazin magyarországi kiadványának egyik címlapján. A szöveg szerint szerény és őszinte ember; múltjának kényes, érdekes részeit ügyesen, rendszerszerűen kihagyták a riporterrel. Pedig sok érdekes téma felmerülhetett volna. Akár az is, hogy milyen hatással volt a karrierjére az az amerikai ösztöndíj, amelyet még a hetvenes évek elején nyert el. Szerencsére van más forrásunk. A Néphadsereg Lobogó című propagandalapja még 1972-ben kezdte el leközölni azt a cikksorozatot, amely a riporter amerikai kalandját ismertette." Mező Gábor, a Századvég vezető kutatója A tévé megszállása című könyvében foglalja össze, ki is valójában Vitray Tamás. És most nem arról lesz szó, hogy az utóbbi időben úgy próbál a bulvárlapokba bekerülni, hogy 91 éves korában állítólag megkötött házasságáról értekezik.
Vágólapra másolva!

Így kezdődött:

Augusztus végén az országos úszóbajnokságot közvetítettem, azaz közvetítettem volna, ha nem jött vón’ a hírnök pihegve – úgy öt perccel az adás megkezdése előtt –, hogy mennék rohanvást a közvetítőkocsiba, mert telefonon keresnek. A vonal túlsó végén Radnai János, oly sok jóban-rosszban társam, aki mellesleg nem erre a legbüszkébb, hanem arra, hogy tévénk sportosztályának vezetője. Hát arra lehet is…! De most nem erről akart beszélni, hanem, hogy felhatalmazása van, miszerint közölje: egy háromhónapos amerikai ösztöndíj áll rendelkezésemre, és nekem csupán az a dolgom, hogy eldöntsem, kell-e. 

Időm van rá, kapkodnom nem kell, hiszen a közvetítés még jó három perc múlva kezdődik csak… Ott és azonnal kellett eldöntenem, hogy vállalom-e az októberrel kezdődő három hónapot, hogy elmegyek-e az Egyesült Államokba, és lemondok-e arról, hogy két fiam születésnapját, valamint a karácsonyt és az újévet családommal ünnepeljem, hogy feladom-e a következő hónapokra tervezett műsorötleteimet, a kora őszre álmodott, következő 

»Jó estét, Magyarország!« adást, az első olyan nagyszabású műsort, amelynek szerkesztője is voltam és vagyok, meg még sok egyebet. Hogy miért kellett ezt ilyen hipp-hopp megválaszolnom, azt voltaképpen még ma, az események után csaknem négy hónappal sem tudom. Igent nyöszörögtem, majd rohantam közvetíteni. Azután egyszer csak ott ültem a repülőtéren, szűk családi és munkatársi körben, hogy Frankfurtig, majd onnan Washingtonig repüljek. Egy döccenés, egy huppanás, a visszafelé pörgetett hajtóművek fülsiketítő vijjogása, és már itt is vagyunk. Washington D. C., a főváros.” 

Egy döccenés és egy huppanás. Így kezdődött az amerikai ösztöndíj. És a tévés karrier? Az máshogy:

Ne tessék ám arra gondolni, hogy én televíziósnak készültem. Akárcsak ön, én sem tudtam, hogy egyáltalán létezik. Egyszer 1957 januárjában az utcán egykori tanárom jött velem szemben. Amikor megtudta, nincs állásom, azt tanácsolta, tegyek próbát náluk a Magyar Rádió angol nyelvű adásánál, mert a forradalom elől a legtöbb angol hazamenekült. Péter Anna, az amerikai születésű rovatvezető előtt tettem próbát, sikerrel. Eleinte híreket olvastam fel, aztán riportokat is készítettem… Főként az angol nyelvű sporthíreimmel volt Péter Anna a legelégedettebb. Ezt én annak tudtam be, hogy a Honvédelmi Minisztériumban sok angol, meg amerikai újságot fordíthattam, s aránylag jól megtanultam az angol sportnyelvet.” 2

Ez az interjú már a rendszerváltás idején, 1989-ben jelent meg. Vitray talán itt beszélt először a múltja kényes pontjairól a nyilvánosság előtt – már a nyolcvanas évek elején megjelent önéletrajzi könyvét leszámítva. A Magyar Hírlapnak elmesélte, hogy csak azért került a Néphadsereghez, mert előtte nemet mondott az ÁVH-nak.

 

Fotó: Vitray Tamás rajongói oldala -Facebook

„– Mondják is az éltesebbek, hogy ön afféle katonaember volt 1956-ban” – vetette fel a riporter az ekkor már igen kényesnek számító szóbeszédet, mire Vitray:

„– Ha arra tetszik gondolni, voltam-e ávós, akkor erre nyugodt lelkiismerettel azt válaszolom, hogy nem. Egészen más történt… Engem a nagymamám nevelt, ha úgy tetszik, mi ketten éltünk együtt, szoros egymásrautaltságban. Az én nagy álmom az volt, hogy egyszer színházi rendező leszek. Mondanom sem kell, hogy a felvételin kiestem, noha az utolsó rostáig jutottam. Major Tamás [még azelőtt, hogy osztályharcos megtorlást követelt volna – M. G.] azt javasolta, menjek és dolgozzak valamelyik színháznál, aztán jövőre próbáljam meg ismét. Közben betöltöttem a huszadik évemet és tudtam, ha nem kerülök valamilyen felsőfokú iskolába, katonának visznek… 

Ezt pedig őszintén nem akartam. Jelentkeztem az Idegen Nyelvek Főiskolájára, ahová angol sajtószakra fel is vettek. Amikor 23 éves koromban végeztem, két férfi jött az iskolába, olyan kék szeműek, mint maga és sorra behívattak bennünket, végzősöket. Ha jól emlékszem, én voltam az első. A két úr leültetett és arról beszélt, hogy rám nagy szükség lenne az ÁVH-nál. Addig biz’ isten rendkívül keveset tudtam róla… Bennem csak annyi rögződött, hogy a szemináriumon fel kell pattanni, ha Sztálin neve elhangzik. Mit kellene csinálni? – kérdeztem. 

Operatív ember lenne – mondták ők. Erről megint nem tudtam mi a csuda, de gondoltam, hogy a fordításhoz nem sok köze lehet. Én a nagyanyámmal élek, családfenntartó vagyok és az idegeim sem a legjobbak, valami ilyesmit válaszoltam. Bólintottak, rendben. Kimentem, a többiek azt kérdezték a folyosón, na, mi ez? Mondtam, a fene tudja, de én nem vállaltam. 

Néhány nap múlva bemondta a Szabad Európa Rádió, hogy gratulál a főiskola végzőseinek. Akkor tudtam meg, a többiek is nemet mondtak. – Miből éltek, ha nem volt állása a családfenntartónak? – Egy katonatisztet tanítottam angolra, heti két órában a honvédség pénzén… Ez nem volt elegendő. Ugyanakkor tudni kell, hogy abban az időben nem mi válogattunk a munkahelyek között, hanem többnyire minket válogattak. 

A kényszer vitt végül a katonasághoz. A Politikai Főcsoportfőnökségre kerültem, ahová Bíró Endre alezredes, Rákosi unokaöccse vett fel. Nos, itt tanultam meg az angol sportnyelvet és találkoztam először például Megyeri Károllyal, Lakatos Ernővel, Gál Andrással…– Ők is hivatásos katonák voltak? – Igen. Erről az időszakról tulajdonképpen egy rossz szavam nem lehet, mert tényleg csak fordítanom kellett. Azért egy kicsit mégis kilógtam a sorból, mert az egész Főcsoportfőnökségen csak én nem voltam párttag. 

Szerencsére 1956. szeptember 19-ével saját kérésemre leszereltek. Mivel a következő munkahelyemre csak november 1-jével léptem be, kérték, maradjak október 30-ig. Kellett a pénz, maradtam. Az 56-os események alatt a nagyanyám betegágya mellett voltam a Róbert Károly körúti kórházban… Mihelyt lehetett, bementem a leszerelő levelemért. Persze Bíró Endre ezredest már nem találtam a helyén, ő a Szovjetunióba szaladt…”.1

Előkerül a minden emlékezésben fontos részlet – nem volt párttag. Csak ő nem, egyedüliként. Egyszerre dicséretes és jellegzetes történetrészlet ez is, újra és újra felmerül a kutatásaim során.”