Koncz Zsuzsát és Bródy Jánost hallgattak a budai Szomszédok-sztárok és idegesítően okoskodtak

„Egy újságíró jegyezte meg, hogy a rendszerváltás tulajdonképpen a Nap TV megszűnésével ért véget. Nagyon igaz. Könyvemet egy publicisztikai írással zárom, búcsút intve a többé-kevésbé betartott objektivitásnak és távolságtartásnak. Nem kívánom most jobban körüljárni a Nap TV-t, írtam már korábban erről a végletekig elfogult, manipulatív és közben szörnyen fapados, ócska, minden ízében szocreál politikai műsorról." - írja Mező Gábor, a Századvég vezető kutatója A tévé megszállása című könyvében. Azaz, most nem az elítélt bűnözőről, Gyárfás Tamásról lesz szó, hanem egészen másról. A kedves-aranyos-alattomos Szomszédokról.

Csak a Szomszédok ürügyén jutott most eszembe. Ha alaposabban belegondolunk, a tévé ismert teleregényének vagy inkább telelektűrjének története túlmutat önmagán. 

Egyrészt gondtalanul átívelt a rendszerváltáson, másrészt ugyanolyan belterjes volt, akár a köztévé. A Szomszédok „atyja” a megbízható rendező, Horváth Ádám volt. A kollaboráns, majd később félrerakott szociáldemokrata politikus-propagandista, Horváth Zoltán fia. 

A sorozat egyik főszereplője az a Csűrös Karola, aki Horváth feleségeként olyan karaktert játszott („Etust”), akit a rendező bevallottan a saját édesanyjáról mintázott. Tehát szegény Csűrös Karolának anyósát kellett megszemélyesítenie. Horváth édesanyja Molnár Ferenc lánya, Sárközy Márta volt, aki később új férjet talált magának. Sárközy Márta már ’66-ban meghalt, így nem lehetett módja tiltakozni.

Etus a Szomszédok sorozatból
Fotó: Burghardt Ferenc / MTI/MTVA/MTVA - Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelõ Alap

„A férjem a mamájáról mintázta Etust. Sárközy Márta tényleg fantasztikus nő volt, rettentő okos, szellemes, mindig tudta, mit kell csinálni – mondja mindenki Etusa. – Én nem ilyen vagyok. Nem tudok bölcs tanácsokat adni, nem vagyok ennyire összeszedett.”1

A tények kedvéért rögzítenünk kell, hogy Csűrös Karola borzasztóan rosszul alakította „Etus” szerepét, aki amúgy is gyengén „megírt”, „félreidealizált” karakter volt. De lehet, hogy ez a „fals figura” nem is Csűrös színészi tehetségéről vagy az írók inkompetenciájáról szólt, egyszerűen lehetetlen küldetés volt. Megfelelni a férje, rendezője „ideáljának”. 

Mert „Etus” felépítése nem sikerült, bár erről nem készítettek közvélemény-kutatást, de viszonylag köztudott, hogy az ő karaktere rettentően sok embert irritált. De ez szinte az összes női karakterre igaz volt – erre mondta egy kollégám, hogy biztosan hímsoviniszta vagyok. Nem: a sorozatot jegyző férfiak alakították ki így ezt a buborékvilágot. 

A végeredményt tekintve a sorozatban megjelenő, „tyúkanyónak” és „művésznőnek” nevezett „Etus” sem „fantasztikus”, sem „rettentő okos”, sem „szellemes” nem volt. Az értőbb néző számára megidézte azt a borzasztóan idegesítő, tudálékos, narcisztikus, önimádó, önző és sznob típust, ahogyan sokan az „értelmiségit” elképzelik. Vagy a „pestit”, a „budait”. 

Ezek szerint Horváth Ádámék is így látták önmagukat? Íme, az elefántcsonttornyából dirigáló megmondóember, a víz tükrében önmagában gyönyörködő Narkisszosz, a „mindenben szakértő”, a szurkálva segítő elitművész-életművész, aki majd elirányítgatja ezt a népet (nem nemzetet, soha nem nemzetet) a továbbiakban is.

Részlet a Szomszédok sorozatból
Fotó: MTI/Burghardt Ferenc

A sorozat ebben az értelemben is lakmuszpapír, éppen ilyenek voltak a kilencvenes évek véleményvezérei, akik egymást múlták felül (alul) a „nép”, a „plebs” lenézésében, lekezelésében. És éppen ilyennek láttuk azokat a „szakértőket”, akik akkor és azóta is visszaélnek a magyar társadalom elárvultságával, esetleges gyökértelenségével, a szakértők, a megmondók, a tanítómesterek, az apukák iránti vágyával. Hiszen az egész múlt században ahhoz szoktunk, hogy egy atyamester (Ferenc József, Horthy Miklós, Rákosi Mátyás és Kádár János) mondja meg, merre tartsunk, mi az üdvözítő. 

Ebben az elképzelt kontextusban „Etusnak” az „agyagozáson” túl/mellett vagy az ELTE-n vagy a Közgázon (az egykori Marxon) vagy a Színművészetin kellett tanulnia, hiszen ezt az állítólagos kulturális fölényt „máshol nem lehetett megszerezni”. Ő nem bugylibicskás betyár, nem fütyülős barackot hord a zsebében, hanem Proust soha el nem olvasott főművét és legalább egy Brecht-drámát. Igazi örökifjú, „szocialista hippi”, hatvannyolcas ideál, egy színes ruhákba öltözött, de a susogós ruháktól sem idegenkedő „Heller Ágnes”. Aki akkor is „jót akar”, amikor Kádár Jánoséknak ír, és akkor is, amikor már a demokrácia egyedüli útjáról beszél.

A rendezői és írói szándék szerint Etus végtelenül nyitott, liberális értelmiségi, örökké fiatalos művésznő, egy igazi szabad szellem, aki bár otthon nyilván Bródy Jánost és Koncz Zsuzsát, esetleg Vivaldit hallgat, azért nem rest unokájával egy béna házibulin diszkódallamokra lötyögni. Mert a naftalinszagú szekrény mélyéről, a Berecz János mellényzsebéből kikandikáló reformkommunista fókuszból éppen ez jelenti a fiatalságot, a bolondságot. Mert ő még ezt is megteheti. Állandó segédjével és udvarlójával, az ő Sancho Panzájával, „Virágh doktorral” együtt. Horváth Ádámék így képzelték el azt a lazaságot, amely megkülönböztette, mondjuk, „Etust” az örökké nyavalygó, minden ízében szocreál „Lenke nénitől” (megszemélyesítője a zseniális Komlós Juci). Az értelmiségi prolit a boltos prolitól.

Részlet a Szomszédok soozatból
Fotó: MTI/Horváth Veronika / MTI/Horváth Veronika

Meg persze egyáltalán azzal, hogy ő „Etus” lehet, őt nem kell sem Etelkának, sem Karolának hívni. Ennek egyfajta perverz továbbgondolása volt az, amikor Horváth következő sorozatában, a Zs kategóriás filmek szintjére merülő Életképekben Csűrös Karola már „Karcsi doktornőt” játszotta. Azaz: „játszotta”. 

Értjük ugye: Karola, Karcsi. Egy interjúból kiderül, hogy őt így ismerte a művészvilág. Horváth akkoriban már annyira slendrián és nemtörődöm volt, hogy Szacsvay László egy Szalvay László nevű, nem is tudom már, milyen értelmiségit alakított, aki állandóan a kutyájával bíbelődött. Utóbbi természetesen a színészé volt. Igazi reakciós, a neve: „Báró”.

Nem a levegőbe beszélek, egyfajta bűnös élvezetként – mint az Európa expresszt, esetleg a csak az Életképekkel összevethető Barátok köztöt – sokszor megnéztem ezt is. Ha annak látod, ami, akkor valamelyest szórakoztató. Persze elpazarolt idő is egyben. Ugyanaz az érzés fog el, mint amikor a mai demokraták régi marxista, maoista, lukácsista szövegeit olvasod. Próbálod értelmezni, de minek. Nem spórolhatod meg a fejfájást, ez az ára annak, hogy lásd, honnan indultak. 

Részlet a Szomszédok sorozatból
Fotó: MTI/Burghardt Ferenc / MTI/Burghardt Ferenc

Az Életképek világa már teljesen zárt volt, a néha profi, néha teljesen amatőr és irritálóan rossz „színészek” újra és újra egymással találkoztak, a forgatókönyvet már nem írták, csak összehányták, nyilván improvizáltak is, a lényeg az volt, hogy több ismert színész (például Kulka János és Gáti Oszkár) és Horváth is keresett az egésszel. Elbohóckodtak. Aztán végre levették a műsorról. 

A Szomszédok ehhez képest minőségibb, nagyobb, és persze – nem kis részben a versenytársak hiányának – sokkal nézettebb volt. Ami megegyezett: a sopánkodó, panaszkodó, mindent mindennel összemosó, „merjünk kicsik lenni”, „merjünk kisemberek lenni” életérzés kéretlen és kegyetlen propagálása, és annak a társadalmat mérgező, romboló hatása volt.

 Mert ezeket a szomszédokat nem lehetett elnémítani. Nem volt más, ezt láttad, bárhová mentél, ezt nézték az emberek, a szülők, a nagyszülők. Persze, sokan röhögtek rajta, de ki tudja, milyen hatással volt, mondjuk, a mi generációnkra, akik ezen a napfénytagadó, minden ízében proli és idétlen sorozaton nőttek fel, amelynek két meghatározó üzenete az irigység és az elkeseredettség volt. „Vágásiék” ugyanolyan „levakarhatatlanok” voltak, akár maga a velünk élő kádárizmus, a mutyizás, az adócsalás, a minden mindegy létállapot. Ugyanolyan „megkerülhetetlenek” voltak, akár a kilencvenes évek véleményvezérei. 

Ha akartad, ha nem, ott voltak, és elpanaszolták, hogy egyszerre tördelőként és bútorszállítóként dolgoznak, de nem engedhetnek meg maguknak többet a napi egy közös sörnél.”