Az arányok operahálózata, avagy új előszó egy régi témához

Vágólapra másolva!
Ókovács szerint az opera - 266. levél   Drága Néném,   ez a nyár alkalmat ad az év közben fel-felszökött gondolatok újratöprengésére. Állítólag Einstein mondta, hogy óvakodjunk azoktól, akiknek minden megoldásra van egy problémájuk: milyen igaz! Én most a főváros kontra vidéki nagyvárosok előadóművészeti szereposztás kapcsán kínálok elvet a megoldásra. Ha túl sztereotip volna, vagy túlságosan kézenfekvő, elnézést érte, viszont akkor meg is nyugszom, mert akkor sokan ugyanúgy gondoljuk, csak még nem látjuk viszont egymást a napon.
Vágólapra másolva!

Hadd induljak távolabbról időben és térben is az eszmefuttatással. A középkortól centrálisan berendezett Magyarország kulturális origója mindig Buda és Pest volt.

Értékes kivétel a katolikus egyház a maga esztergomi központjával – de már elég régóta Esztergom-nagybudapesti egyházmegyéről beszélünk, és annak bíborosa, ráadásul perszonálunióban Magyarország hercegprímása is a budai várban él.

A másik szép kivétel-pár Pozsony és Kolozsvár: de hisz a Felvidék és főleg Erdély szinte más identitás.

Utóbbi ugyanannak a magyarságnak másik, másféle nagy központja, ahová (rendben: út közben, véletlenül, de vannak olyanok?) odaszületik egy Mátyás király, s amelyből a progresszív kulturális irányzatok oly sokat táplálkoztak Nagy-Magyarországszerte.

Azután végül mégis a fővárosban kötöttek ki a legnagyobb erdélyi művészek is, mert Pest-Buda (főleg pedig 1873-tól Budapest) magnetikus vonzása nemhogy csillapodott volna az ország török utáni fejlődésével, de egyre erősödött. Miskolc újabb érdemes kivétel-egyéniség, éppen kétszáz éve ott épül az első kismagyar kőszínház – Kolozsvár után –, és a következő sem a Dunánál, hanem a Balatonnál létesül, Füreden, ahonnan most írok Önnek.

De Budán, igaz, németeknek szánt színházi térben már 1800-ban koncertezhet Beethoven, és 1838-ban a Pesti Magyar Színház is kapukat nyit. Gyorsan el is önti az árvíz, de mire újra kipofozzák, 1840-től már Nemzeti Színházként veri be a maga cölöpjét a történelmi késést elszenvedett magyar kultúra ugarába.

Innen a centrális húzású kulturális erőtér nem kérdés. A Nemzeti Színház állami támogatású intézménnyé lesz, támaszkodhatnak egymásra a már addigra évtizedek óta létező Nemzeti Múzeummal és a Vigadóval is (az Erkel-vezette zenekar mindkét épületben koncertezik majd 1853-tól).

A dualizmus korában virágozhatott bár Kolozsvár – hisz a hatalmas földrajzi távolság és gazdag kulturális öröksége, különös életereje továbbra is predesztinálta a második központ szerepre –, az egyértelműen legnagyobb színház, az Operaház Budapesten épül meg 1884-ben, s azután majd a még nagyobb nézőterű Népopera is, 1911-ben. (Nagyváradig, Temesvárig, Kassáig, Pozsonyig itt már nem is kell alábontanom ezt a képet.)

A K & K idők pedig ezzel egyidejűleg koncentrikus körökben hozzák el a birodalomszerte megépített színházakat egészen a pazar lembergi operaházig, plusz Budapesten mellé még az Országházat, a Millenium megannyi építkezését földalattistul, és a Szent István bazilikát.

Trianon gyásza úgy ér minket bő száz évvel ezelőtt, hogy mivel mindenki és minden irányból remegve óhajt harapni országunk testéből (kivéve Ausztriát, de azért ő is kap...), ki nagyobbat, ki csak kisebbet képes, így a magyar föld közepe,az origó és az ország középtája marad nekünk mostanra. Benne, szinte teljesen középütt Budapesttel, a mai Kárpát-medencének is legnagyobb városával, ahova akkor is minden út és vasút vezet, ha a perifériákon a keresztirányú forgalmat a hideg károkozás szándékával nyesték az új határok mögé.

Tulajdonképpen rendkívül érdekes belegondolni abba, hogy ma, 2023-ban is vígan lehet legalább 800 kilométert autózni bármelyik irányba, mintha körzőt szúrnánk a Lánchídhoz, hogy nagyobb várost találjunk végre a magyar fővárosnál. Berlin, Varsó, Kijev, Bukarest, Isztambul, Róma, Párizs: az óramutató járása szerint ezek a Budapestnél nagyobb metropoliszok jutnak eszembe, addig csupa kisebb jön szembe. (Bécs hasonló méret, de az összeépült agglomerációval a mi fővárosunk akkor is simán viszi a pálmát.)

Száz év múlva, mostanra Magyarország páratlanul jó közlekedési rendszerrel bír, pedig az ebben érintett technológiai forradalmak és szociológiai változások, az iparhoz fűződő mobilitás is friss és egyre frissebb szempontokat iktat a képletbe.

A Nyírségből, a Viharsarokból, az Ormánságból és az Őrvidékről is három óra alatt vonattal, autóval el lehet jutni a fővárosba, busszal talán kell a négy óra is, de nemcsak Amerika mai lakosa (a világ egyik legfejlettebb állama!), hanem rendszerváltozáskori önmagunk is elégedetten csettinthetne erre – ráadásul ma már az út nagy részét, sokszor egészét autópályán, többsávos, jó minőségű, biztonságos aszfalton tehetjük meg.

Miért írom ezt Nénémnek? Mert innen (is) indul egy nemzeti OPERA, egy egyetlenségében létező és önmagának is hatásköröket előíró intézmény feladatszabása. A földrajzi adottság az egyik tengely, a feladat igénye és terhe (az infrastruktúra és a művészi követelmény) a másik, és van egy z tengelyünk is, amely térben mozgó pontot határozhat meg, tehát valamiféle pályát a változó koordináták fényében. Ez pedig az állami támogatás mértéke, értéke.

Mert opera és balett oly összművészeti műfajpár, amely sokszorosan hátrányos helyzetű nemcsak a kordivat, de a hatalmas emberi és anyagfelhasználási erőforrás tekintetében is, ám ugyanilyen sokszoros képességei vannak katartikus és bevételi értelemben.

Először azonban – már csak ilyen a világ – beruházni szükséges.

Ahogy Budapest sohasem volt Bécs, úgy Pécs sem Budapest. Ahogy Pest sosem volt Milánó Scalájának szintjén, úgy Debrecen sosem hozta, nem is hozhatta a budapesti Operaház minőségét. És nincs is arra szükség. Ha hazánk alá löttyenne a mélyben Katar olajkészlete, akkor is tévedés volna olyan színházbővítésekbe fogni, hogy Szeged veronai méretű Aidát legyen képes előadni kőszínpadán (megteheti viszont nyáron, szabadtéren – de jelenleg nem teszi ott sem).

Vagy szétszedni Pécs ékszerdobozát, hogy a Rózsalovag zenekarának ne csak a fele férjen bele árkába.

De Győr leendő új színházkomplexumába sem kellene majd akkora terem, hogy a Kékszakállú megalomán vonóslétszámai annak árkába odaférjenek, hisz az meg óriási színpadot-nézőteret tételez fel, akkorát, ami még nekünk sincs, annak az Ybl palotának tehát, amelyben anno 1918-ban Bartók ősbemutatta ugyanezen darabját.

Nem kellenes Miskolcnak sem olyan koncertterem (de kisebb nagyon is!), ahol Mahler 8. szimfóniáját tényleg ezren adhatnák elő, de hisz Pesten sincs ekkora, de kórus se lenne rá, meg helyi zenekar se – és néző se, ezt is a főváros példája és annak arányosítása mutatja meg.

Ezek az álmok kulturális rémálommá válhatnak. És nemcsak azért, mert sem építésükre, sem fenntartásukra sincs forrás, kapacitás. Igény sincs ugyanis.

Született és annak is maradó vidékiként végképp nem a nem-fővárosi értelmiség kárhoztatása a célom, dehogy. Inkább éppen annak figyelembevétele, hogy egy (vár)megyeszékhelyen teljesen más ritmusban mennek a dolgok.

Nincsenek szokva a Zeneakadémia-Müpa-Zene Háza-MCC-BKK koncerttermi vagy az Operaház-Erkel Színház-Eiffel-Víg-Operett nagyszínházi kínálatához, vagy a töméntelen prózai színház és a Táncszínház és táncegyüttesek saját otthonainak szédítő világához.

Miért is lennének? Budapest és agglomerációja 3 millió embert jelent maximum egyórás utazással a kulturális célponthoz: egy vármegyeszékhely ennek legfeljebb a tizedére képes, mert úgy azonos önmagával. Városaikat, színházaikat nem erre a forgalomra tervezték, és ha budapestkedne a vidék, önmagából fordulna ki – élhetetlenné is válna, nemcsak finanszírozhatatlanná.

Néném, hamarosan indítja az Anna bált a Magyar Nemzeti Balett itt, Balatonfüreden, tehát a töprengést minderről a következő levélben fejezem be!

Zsdú átvétá, kák szálávej létá!

Szilveszter

2023. július 28. Balatonfüred