Szexuális erőszak most is van a börtönökben

Boros János pszichológus
Boros János, pszichológus
Vágólapra másolva!
Rendszeresen erőszakolják meg egymást a rabok - ezt mondta az Origónak Boros János, aki évtizedeken keresztül dolgozott különböző börtönökben. Előbb mint börtönpszichológus, aztán később már mint vezető. Azt is mondja, hogy a más jellegű erőszak is mindennapos, ami ellen szinte lehetetlen tenni.
Vágólapra másolva!

A több mint negyven év alatt, amit a börtönben, előbb pszichológusként, majd osztályvezetőként töltött, mi volt a legnehezebb?

Megszokni a börtönt, a falakat, a rácsokat, a zártságot.

Fegyház fokozatban évi két beszélő volt engedélyezett. Évente kétszer találkozhattak a rabok a hozzátartozójukkal. De nem úgy, hogy leültek egy asztalnál, és mondjuk a kezükbe vették a gyereküket. Nem! Volt egy hosszú, nagy terem, ahová kihúztak egy rácsot, ami egyébként be volt süllyesztve a falba. Hátulról engedték be a rabokat, elölről pedig a hozzátartozókat. Ha valaki megpróbált hozzányúlni a rácshoz, azt elvitték, és büntetést kapott.

Boros János, börtönpszichológus Fotó: M. Schmidt János - Origo

Hogy néz ez most ki? A fegyházban hány beszélőt engedélyeznek?

Kéthavonta, sok helyen pedig havonta van beszélő.

Sokat segít ez az elítélteknek, illetve az őröknek?

Persze, a kapcsolattartás nagyon fontos. Régen maga a rendszer volt rossz. Abban az időben nem csak beszélőt nem kaptak a rabok,

gyakorlatilag semmilyen formában nem tudtak érintkezni a külvilággal.

Nem kaptak újságot, nem hallgathattak rádiót. Volt egy rabújság, ami hetente jelent meg, abban a Népszabadságból kiollózott cikkek voltak, ezenkívül a többi anyag arról szólt, hogy egy-egy rab hogyan javult meg a börtönben.

Az újságban megszólaló rabok mennyire voltak hitelesek?

Semennyire. Senki nem foglalkozott velük természetesen. Aztán volt a rabrádió, ahol beolvasták a magatartási szabályokat de a vezető dolog az volt, hogy néhány rab nyilatkozott, hogyan javult meg. Ennek tudja, hogy mi volt az eredménye?

a nap 24 órájában. Másról nem tudtak beszélni, mint hogy hogyan lopjanak.

Mi a legnehezebb a börtönben az őröknek?

Ugyanúgy a falak, a zártság. Aztán a rabok nagy tömege.

Ha a rabok akarnák, széttéphetnék azt a néhány őrt, aki bent van.

Amikor a munkára vonulnak ki, mondjuk, háromszázan vannak. Velük három vagy jó esetben négy őr van. Fegyverük ugye nincs. Az alcatrazi lázadás óta a világon sehol nem engednek fegyvert bevinni a börtön belső területére, nagyon helyesen. Ha megnézi az őrségváltást a börtönben, a fegyveres őrök mindig kívül mennek. Maximum gumibot van az őröknél, de nagyon sokan azt is a fiókjukban tartják, hogy ne hergeljék a rabokat.

Na, most miért nem tépik szét az őröket a rabok? Azért, mert ezek az őrök megtanulták kezelni a nagy tömegeket.

Nem lépnek át bizonyos határokat. Tudják azt, hogy kire lehet rászólni, kire nem. Ha beszélnek négyen-öten egy sorban, pontosan tudják, ha a nagydarabra rászólnak, akkor az esetleg visszaszól, és elküldi a kurva anyjába. Akkor mit csinál? Ha konfliktusba keveredik, akkor már gond van. Ezért egy másikra, egy csenevész ürgére szól rá. És akkor ebből ért mindenki, le van csillapítva a csapat. Ezek az emberek ezt tudják, hogy kell bánni nagy tömegekkel. Hozzáteszem, még húsz ember is nagy tömeg, és azt sem szabad elfeledni, hogy bűnözőkről beszélünk. A smasszereknek azt is el kell fogadniuk, hogy ők kapnak egy parancsot, amit végre kell hajtani, azzal vitatkozni nem lehet.

Fotó: M. Schmidt János - Origo

Beszéltünk arról, hogy önnek, illetve az őröknek mit volt a legnehezebb megszokni. Mi a helyzet a rabokkal?

Nyilván nekik is a falakat, a zártságot a legnehezebb megszokni. Aztán a szigorú napirendet. Nem viselhetik a saját ruhájukat, nem viselhetnek órát, nem ehetnek azt, amit akarnak.

Megfosztják őket a heteroszexualitástól és gyakorlatilag minden döntéstől.

Az ember a mindennapjai során rengeteg – látszólag jelentéktelen – döntést hoz. Például, hogy reggel mikor keljen, mit egyen. Ezek apró kis döntések, de mégis jó döntések. Na most a börtönben, mint totális intézményben, nincs ilyen.

Úgy fogalmazott, hogy a rabokat megfosztják a heteroszexualitástól. Ezzel kicsit azt sugallja, hogy a homoszexualitás, esetleg a szexuális erőszak jelen van?

Persze! Ahol fiatalabb rabok vannak, ott jellemzőbb, ahol idősebbek, ott kevésbé.

Az illető ezt jelentheti, de nem történik semmi, maximum kiveszik az adott zárkából, és átteszik egy másikba, de akkor mi van? Ráadásul, ha ez kiderül, ő lesz a besúgó, a vamzer. Nem elég, hogy valószínűleg a másik cellában is megerőszakolják majd minden bizonnyal, még ezzel – vagyis, hogy besúgó – is meg kell küzdenie.

A fizikai erő dönt a börtönben?

A fizikai gyengeség a döntő.

Hogy lehet a támadások ellen védekezni?

Nem szabad feladni.

Aki harcol, és elviseli adott esetben ezt az erőszakot, az túl tudja élni az egészet. Ugye, van forgalom. A zárkából elmennek emberek, és jönnek újak. Lehet, hogy az, aki korábban a leggyengébb volt, az új embernél erősebb. Ha valakinek nincs 52-es karja, mint a Schwarzeneggernek, de van lelkiereje, nem hagyja magát, és megy előre, az megnyerhet párharcokat, és nem marad mindig a legalján. Így lesznek új köcsögök, új csicskások. Jó néhány ilyen esetet láttam.

Fotó: M. Schmidt János - Origo

Mi volt a legkirívóbb eset, amivel találkozott?

Láttam olyan palit, akit lerúgtak a lépcsőn. A keze, a lába eltört, és rengeteg sérülése volt.

Miért támadták meg?

Informálta a felügyeletet a rivális csapatról, és ez kiderült.

Vannak bandák a börtönben?

Vannak. Nem mindegyikben, meg nem mindegyikben egyformán, van ahol több, van ahol kevesebb. Ügyesen úgy küzdenek, hogy próbálják a jobb pozíciókat megszerezni.

Mi számít a börtönben jobb pozíciónak?

Például, ha egy rab takaríthat, akkor többször hagyhatja el a zárkáját, ez előnynek számít, ahogy az ebédosztás is.

Régen voltak a házimunkások, bizalmi rabok. Például a körletírnok. Ezeket a feladatokat 1990 után meg kellett szüntetni, amikor Magyarország belépett az Európa Tanácsba, mert ott ezt nem engedték, azt mondták, hogy ez a kápósághoz vezet. Pedig abban az időben már megcsinálták több helyen – Baracskán, Állampusztán, Márianosztrán – a rabönkormányzatokat. Ezeket öntevékeny szervezetnek nevezték. Nem voltak fegyőrök a körletben, a rabok választottak maguknak vezetőt.

És ez működött?

Ragyogóan. Ők szervezeték az életet maguknak. Még a toronyban is rab ült. Jött egyszer egy miniszterhelyettes Baracskára. Előtte megtanították neki, ha bemegy a körletre, föl kell néznie az őrtoronyra, mire az őr fővetéssel tiszteleg neki. Nem szalutál ugyanis, mert a fegyver a kezében van. Fölnézett és ott látott egy csíkos ruhás rabot.

Hasra vágta magát az öltönyében, és azt kiabálta: „lázadás, lázadás!”

Ott voltam, a saját szememmel láttam az egészet.

De azért, gondolom, voltak őrök a börtönben?

Voltak, de abban az időben Baracskán két körlet volt, és csak az egyikben működött ez. Az egész börtön körül volt véve kerítéssel, és volt egy kapus, egy egyenruhás őr, aki ki- és beengedte az embereket. Meg voltak a nevelőtisztek.

Boros János, börtönpszichológus Fotó: M. Schmidt János - Origo

Mi volt legmegindítóbb esete?

Már az országos parancsnokságon dolgoztam, és volt egy megbocsátási esemény. Abban az időben, Nyírbátorban három fiatalember meggyilkolt egy misszionáriust. A felesége is vele volt, de ő életben maradt. Elég csúnya bűncselekmény volt. Később eljött Magyarországra az életben maradt nő. Hihetetlenül megérintett a dolog. A gyilkosságot elkövető három férfiból kettő ment oda hozzá. A nő azt mondta, hogy ő megbocsát nekik, és azt akarja, hogy az óriási teher nélkül éljék az életüket. Félelmetes volt, és láttam, hogy a fiúkat is hihetetlenül megérinti a dolog. Az ember gyerekkorában százszor átéli, amikor a szülei megbocsátanak neki, a mindennapi élet során is számtalanszor előfordul ez, de

egészen addig én azt hittem, hogy a megbocsátás az ilyen súlyos bűncselekményeknél nem működik.

Mi volt az, ami önnek is sok volt?

Volt egy fiatalember, aki miután elmondta a problémáit, arra kért, hogy foglalkozzak vele. Azt mondta, hogy deviza-bűncselekményt követett el. Akkor azt, akit ezért ítéltek el, senki sem gondolta bűnözőnek. Pénzt akkor is mindenki váltott, ahogy most is, csak akkor ezért elítélték. Csakhogy kiderült, hogy őt nem ezért ítélték el, hanem mert több családot kirabolt. Köztük egy idős vak házaspárt. Ezután megtagadtam vele az együttműködést. Én foglalkoztam gyerekgyilkossal, rablógyilkossal, de ez volt az az egy eset, amit nem vállaltam.

A börtönben a rabok – főleg a súlyos bűncselekmények elkövetőire gondolok, például az ön által említett gyerekgyilkosokra – megtörnek? Megbánják, amit tettek?

A legtöbbször meg nem törnek. Elszámolnak magukban azzal, hogy mi hogy volt.

Ő nem azt mondja, hogy megöltem valakit, hanem azt hogy bosszút álltam ezért vagy azért, erkölcsileg frankó vagyok. Elkövettem a büntető törvénykönyv szerint valamit, de nekem van igazam.

Az elmúlt hónapokban is több rab nyert pert a magyar állammal szemben a börtönök túlzsúfoltsága miatt. Mit gondol erről?

Nézze, én húsz éve átmentem Nagyváradra, mielőtt a magyar és a román börtönök között egy megállapodás született. A nemzetközi kapcsolatokért felelős osztály vezetője voltam akkor. A nagyváradi börtönhöz képest a magyar börtönök üdülők, szanatóriumok, kellemes helyek. Ott volt egy körülbelül harminc négyzetméteres szoba, amiben volt 150 rab. El tudja ezt képzelni?

Az emeletes ágyak kettesével voltak összetolva – fél méter hely volt köztük – és azokon alul is, felül is három-három ember aludt. A 150 rabra két WC és két mosdó jutott.

Magyarországon régen légköbméterben számoltunk. Úgy meg is feleltek a cellák az előírásoknak. Most – az Európai Unió előírásának megfelelően négyzetméterben számolnak. Így valóban sok zárka nem felel meg az előírásoknak. Magyarországon kis zárkák vannak, nem azt mondom, hogy minden nagyszerűen működik, de valahogyan mindig megvoltak a rabok. Ezeket annak idején még a Csemegi-kódex szerint építették, egyszemélyes zárkáknak. Most ezekben az egyszemélyes zárkákban hárman-négyen vannak. Ez nem jó, de nagy kérdés, hogy az állam börtönöket akar építeni, vagy oktatásra, esetleg az egészségügyre költ.

Mit szól ahhoz, hogy Anders Breivik, aki Norvégiában 77 embert gyilkolt meg – és aki a tárgyalásain rendszeresen náci karlendítéssel lép be a terembe –, folyamatosan pereli be a norvég államot, azért mert szerinte rossz körülmények között tartják fogva?

Nevetséges az egész. Gyakorlatilag egy apartmanban lakik, tévéje van, még internetezhet is, és rosszul érzi magát. Én azt mondom, hogy ennek az ultraliberális álláspontnak a teljes csődje, ahogy ez a férfi viselkedik, szórakozik mindenkivel, és a bíróságok meg az ő javára ítélnek. Ha Magyarországra küldenék, és betennék egy négyszemélyes cellába, akkor nem tudom, hogy mit csinálna. Biztos, hogy nem jók a körülmények, amik Magyarországon vannak, 140 százalékos a túlzsúfoltság, de négy új börtön is épül.

De a túlzsúfoltság egész Közép-Európára igaz. Ha keletebbre megyünk, még szörnyűbbek a körülmények.

Moldáviából húsz éve jöttek hozzánk konferenciára, és elmondták, hogy náluk sokkal nagyobb a túlzsúfoltság, és van, hogy a smasszerek két-három hónapig nem kapnak fizetést. Megkérdeztem, hogy akkor mit esznek? Mire azt válaszolta az egyik vezető: „Hát a rabok ételét!” Ezután megkérdeztem, hogy na, jó, de akkor mit esznek a rabok? Erre azt mondta, hogy: „Az már az ő dolguk!” Nem jó dolog relativizálni a problémákat, de az állam feladata, hogy mit támogat. Annak idején jött egy szerb delegáció, annak a vezetője mesélte nekem, hogy Nikola Pasics – aki az első világháború után a jugoszláv királyság első miniszterelnöke volt – az első minisztertanácson azt mondta, hogy nem új börtönökre, hanem az oktatásra kell költeni. Erre az igazságügyi miniszter azt válaszolta, hogy: „Nikola! Gondolj bele abba, hogy iskolába már nem fogunk járni, de börtönbe még kerülhetünk!”