"A nevemet nem szeretném adni.
Azt sem, hogy melyik kórházból jöttem"
– mondja feszülten az ötvenes ápolónő. Társai bólogatnak, "én sem, én sem".
Abszurd a helyzet: azzal a maroknyi elszánt nővérrel ülök egy buszban, akik
nyíltan kiállnak Sándor Mária, a fekete ruhás nővér mellett, és hidat foglalnak,
hogy felhívják a figyelmet az egészségügyi dolgozók helyzetére, a szakmai csőd szélén álló vagy már át is billenő kórházakra. Ugyanakkor nem szeretnének teljes nevükkel bemutatkozni egy újságírónak.
Szorongásuk mégis tapintható: nem szeretnének Mária helyzetébe kerülni, aki az eltávolítási kísérletek után végül önszántából mondott fel a budapesti Péterffy Sándor utcai kórháznál.
Akciói, nyilatkozatai óta már félállásban sem tud elhelyezkedni a szakmában, alkalmi munkákból tartja el a családját.
Bárkin bosszút állhat a főnökség.
"Engem is elővettek az Erzsébet híd elfoglalása után: jól láttuk, hogy ott voltál, komolyan gondoltad?" – jegyzi meg Júlia főnővér, úton Miskolc felé.
Ez már a sokadik helyszín, ahol a fekete ruhás ápolók megjelennek: társaságuk, a Magyarország a Magyar Egészségügyért októberi alapítása óta Pécsen, Debrecenben, Ajkán és Baján is fórumot tartott, hogy országszerte rázzák a kórházi vészcsengőt.
A nővérek útközben olyan történeteket mesélnek, amik rosszabb emlékezetű kabaréban is túlzásnak tűnnének:
akkora az eszközhiány, hogy műtéthez a beteg családtagjai veszik a varróanyagot,
épp csak orvost nem hoznak az operációra.
Az intenzív osztályokon napokig nincs pelenka, a részlegek egymástól kunyerálnak infúziós szereléket, az egyébként használható műtőtermeknek sokszor csak fele-harmada üzemel a nővérhiány miatt.
Ehhez jön a túlterhelés. Az orvostól a betegszállítóig mindenki erején felül dolgozik, akár havi hetven óra túlórát vállalva.
Ezt kikényszeríti a szakdolgozók alacsony, néha csak óriási csúszással érkező bére, a kötelezően elvárt kórházi penzum és a folyamatosan érkező betegáradat is.
A biztonságos betegállás megszűnt
– kapcsolódik be a beszélgetésbe az eddig a programot szervező Sándor Mária – "tudok olyan intenzíves kollégáról, aki 19 év után emelte fel a kezét, hogy elég, amikor az ötödik lélegeztetőgépes beteget hozták be neki. Felelősséggel maximum hármat tudott volna ellátni."
A fekete ruhás nővér szerint ezért, és nem feltétlenül az alacsony bér miatt áll fel egyszerre több orvos, ahogy korábban a Szent Imre-kórházban is történt.
Sándor Máriáék nem annyira a kormányt hibáztatják a helyzet miatt, mint inkább a szerintük lapító kórházi vezetőket, akik pozícióféltésből elnémítják az elégedetlenkedőket, a döntéshozókhoz már
a panasz visszhangja sem juthat el.
Aki mégis meghallja, az lemond.
Ahogy Zombor Gábor korábbi egészségügyi szakállamtitkár tette, aki az egészségügyi dolgozók májusi tüntetésén még arról beszélt, hogy a tiltakozóknak igazuk van – aztán személyes és családi okokra hivatkozva felmentését kérte az Emberi Erőforrások Minisztériumától.
A fekete ruhások most ellenszélben, még a szakszervezetekkel is vitázva próbálják radikalizálni a közvéleményt: legalább 50 százalékos béremelést szeretnének kiharcolni, és abban hisznek, hogy csak a tömegek akaratával lehet megmenteni az egészségügyet.
Vezetőjük mára a civil ellenállás olyan ikonikus alakja lett, mint az Éhezők viadalából ismert Fecsegőposzáta.
Ki a fekete ruhások vezetője?
Sándor Mária áprilisban vált országszerte ismertté: a 42 éves családanya, újszülöttápoló tiltakozásképpen kezdte viselni a fekete munkaruhát, hogy felhívja figyelmét az egészségügyi dolgozók helyzetére: a Péterffy Sándor utcai kórházban emiatt felmondásra kényszerítették, de a közfelháborodás miatt később visszavették az egyre ismertebb ápolót, aki végül saját akaratából távozott. Sándor Mária riadikalizmusa miatt az egészségügyi szakszervezekkel is összeütközésbe keveredett - a Magyar Egészégügyi Szakdolgozók Kamara etikai vizsgálatot indított ellene, de ezt társadalmi nyomásra megszüntették. A civil társaságot alapító asszonyak mára több ezer követője van.A ráhangolás része a Miskolcra tervezett túra is, de a helyszíni tapasztalat kiábrándító: biztatni kell a járókelőket, hogy legalább elvegyék a társaság szórólapját.
Nem lesz semmi következménye, ha elolvassák!
– próbálkozik az egyik aktivista, de a többség csak odapislant, aztán a közelben ácsorgó három rendőrre, és már megy is tovább.
"Vidéken ez már csak így van. Budapestre ezren is felmegyünk tüntetni, de saját közegben az emberek
félnek, ki látja meg őket.
A szomszéd, a főnök, a polgármester" – mondja szinte mentegetőzve Varga Andrea, az Autonóm Területi Szakszervezetek helyi vezetője.
Vargáék segítettek megszervezni a fekete ruhások miskolci fórumát, de itt sem volt sokkal jobb a helyzet. A telt házas, hatvanfős rendezvényen civil érdeklődőnek nyomát sem lehetett látni,
eljött viszont az MSZP, az Együtt, a PM helyi képviselete,
kisebb egyesületek tagjai, és mindenki mondta a maga baját, mint egy lakógyűlésen.
A politikai jelenléttel egyébként nincs gondja Sándor Máriának: mint az Origónak megjegyezte,
nem fogja egyetlen párt zászlóját sem cipelni, de bárki beállhat civil társaságuk molinója mögé.
Támogatóból, facebookos követőből nincs hiány, de többségük csak a fotelből lelkesedik: ha ki kell vonulni az utcára, a minimálbért féltő családos kollégák, szimpatizánsok nem merik nyíltan vállalni az elégedetlenségüket.
A fekete ruhás nővér mégis bizakodó: szerinte az országszerte elvetett kis magok, a helyi beszélgetések meghozzák az eredményüket. „Ha legközelebb elindulunk, az egész ország velünk jön" – mondja, már a visszaúton. Hogy mikor lesz ez, arról nem akar beszélni, azt ígéri, időben megtudjuk majd.