Futnak utánunk, de gyorsabbak vagyunk

Ivánka András

Számos cég gyárt burkolati betonpaneleket, nagyon kevés ugyanebből az anyagból dizájntermékeket, mindkettőt pedig a magyar szektorban mindössze egyetlen vállalkozás. Ezt a kétezres évek elején találta ki egy fiatal házaspár, azóta évente növik ki, amit ki lehet. Az IVANKA egyik alapítójával, Ivánka Andrással beszélgettünk.

Nemrég egy konferencián azzal kezdted a prezentációd, hogy a betont mindenki unalmasnak tartja. Az a gyanúm, tényleg vagyunk egy páran ezen a véleményen.

Pedig garantálom az ellenkezőjét, borzasztóan kreatív anyag. Bár rendkívül nehéz vele dolgozni, olcsó, gyorsan megszilárdul, az eredménnyel pedig hosszú távon lehet számolni.

Hogy kerültél vele kapcsolatba?

Óvodás voltam, amikor a szüleim építkezni kezdtek Nagymaroson, sokszor az én feladatom volt a betonkeverés.

Édes lehet a kőműveseknek dirigáló ötéves kisfiú.

Nem egészen, saját kezűleg lapátoltam a dobos-forgós betonkeverőbe a sódert, és az élmény nagyon mélyen megmaradt. Tizenvalahány évvel később tartottunk egy monumentális családi találkozót, körülbelül százhúszan voltunk. Több külföldre szakadt rokonomat akkor láttam először, például a Kanadában élő nagybátyámat is. A gimnázium második és harmadik osztálya közti nyári vakációt nála töltöttem. Menő kertépítő vállalkozást vitt, high-end tervezéssel foglalkozott, mára már körülbelül nyolcvan alkalmazottal. Én 1999-ben, már az egyetem után kimentem hozzá újra, ott töltöttem és végigdolgoztam a nyarat. Megakadt a szemem a konyhapultján: hosszú betoncsík, teljesen egyéni felülettel, ő maga simította, tört bele téglaport, egészen különleges volt. Akkor visszalobbantak a gyerekkori emlékek, és megszületett bennem a vágy, hogy ezzel foglalkozzak. Később láttam ilyenfelületeket százéves épületekben a Király utcában. Tudták ezt régen a kőművesek, alapművelet volt. Ma már nemigen használják, túl munkaigényes folyamatnak tűnik, de mi ezekből a hagyományokból is merítünk. Nem kell mással bevonni, lefesteni, sima, fagyálló, nagyon szép felületet kapunk. Ideális alternatívája a márványburkolatnak.

Ivánka András Fotó: Polyak Attila - Origo

A gimnázium után mégis IT-s lettél.

A szüleim már a nyolcvanas években GMK-ztak, a rendszerváltás után vállalkoztak, hardverrel és irodakellékekkel foglalkoztak egészen a 2000-s évek közepéig. Még általános iskolás koromban szoktam meg, hogy szinte nincs nap megjavítandó számítógép nélkül. Besegítettem a cégbe, ezen a vonalon tanultam tovább, nagyjából tíz évet töltöttem a szakmában, de nem ragadott meg. Akkor már ismertem Katit, a feleségem, és mindketten olyan vállalkozást akartunk elindítani itthon, amit szeretünk csinálni, és amiből meg tudunk élni.

Szempont volt, hogy valami extra témát válasszatok?

Kanadában zsinórban végigdolgoztam öt nyarat, projektmenedzserkedtem a nagybátyám cégében, és szerénytelenség nélkül mondhatom, kiderült, hogy átlátom a részleteket, tudnék, tudnánk vállalkozni. Ötleteltem vele a fókuszról, és az egyik opció olyan felső kategóriás kertépítő cég volt, mint az övé, mert ilyen nem létezett Magyarországon. De óriási beruházással járt volna – teherautó, kis markológép, súlyos banki hitel –, ezért végül a beton mellett döntöttünk, abból sem láttunk Európa-szerte hasonlót. Eléggé tudatos üzleti szemlélettel indítottuk a betonirányt, generációkra visszamenőleg vállalkozik a családom.

Az egyik legnépszerűbb termék a tömeggyártás vonalon, a Flaster nevű burkolati elem Fotó: Polyak Attila - Origo

Tehát egyszerre kellett a világ tudomására hozni, hogy létezik betondizájn, és léteztek ti.

Kezdetben az itthon kapható alapanyagokból vásároltunk be, nekiálltunk kézzel kevergetni a szüleim telkén a garázsban. Mi aztán tényleg garázscégként indultunk. Először az összetétellel kísérleteztünk. Egyszer csak azt láttuk, az eredmény még jobb minőségű is lett, mint a nagybátyám konyhapultja. Továbbléptünk, formákat kezdtünk tervezni, mindenféle fura alakzatot és térgörbét, hogy teszteljük az anyag határait. 2003-ban a Műcsarnokban egy kiállításon bemutattuk az első darabokat. Kaptunk is egy formatervezési díjat még ugyanabban az évben a Magyar Formatervezési Tanácstól.

Már létezett a cég is?

Eleinte a szüleim vállalkozásába folytunk bele. Az Ivanka mint márka 2002-ben született meg.

Ki volt a célcsoport?

Azt a kiállításon mértük fel, más módját nem láttuk, teljesen szakmán kívüliek lévén nem ismertünk senkit. Ugrottunk egyet a mélyvízbe. Viszont ezzel a kiállítással és egy Atrium hirdetéssel elég sok szakmai kapcsolatot kötöttünk, és annyi megbízást kaptunk, amennyi a következő másfél évre ellátott minket munkával. Jó döntés volt, igazi piaci visszajelzés. A kanadai munkából szép pénzt tudtunk félretenni, megfizették a pontos munkát, ez volt az alapító tőkecsomagunk. De ami ennél fontosabb, hogy hazahoztunk egy olyan vállalkozói szemléletet is, amely nélkül nem működne a cég. Ez kulcs lehet abban, fennmarad-e bármilyen induló vállalkozás. Az itthon szinte ismeretlen hozzáállást, gondolkodásmódot, munkamódszert kint fél év alatt magadba tudod szívni.

Hogy találjátok ki a termékpalettát?

Vannak elképzeléseink, és adottak a körülmények: ha az öntőformán már pici hiba van, észre sem vesszük, csak a kész tárgyon, megjelenik benne, ez száz módon generál ötleteket. De hoznak javaslatokat a tervezők és építők, akikkel együtt dolgozunk, vagy a magánmegrendelők. Sokan kerestek meg azzal, hogy olasz vagy német lakberendezési lapban láttak ilyen-olyan mosdót, fürdőszobai burkolatot, betonfalat, azt szeretnék hazulra. A beton, mint mondtam, nagyon sok lehetőséget hordoz magában, ahogy a költséghatékonyság és a gyorsaság is. A megrendelésekből elég hamar készítettünk prototípust: vázlatot rajzoltunk papíron és méretet vettünk, vásároltunk faanyagot, kivágtuk, elkészítettük az öntősémát, beborítottuk valamilyen PVC-anyaggal vagy szilikonnal, kikevertük a betont, feltöltöttük az öntőformát, egy nappal később kiemeltük, és beépítettük az ingatlanba.

Ahány megrendelés, annyi öntőforma?

Igen. A legritkább esetben tartunk meg egy sablont, nincs két egyforma méretigény.

Az IVANKA műhely lelke: az automata betonkeverőegység Fotó: Polyak Attila - Origo

Hogyan bújtatok ki a nagymarosi garázsból?

Miután rendszeresen a rokonokat kértük meg a 200 kilós darabok emelgetésére, arra jutottunk, ideje felvennünk embereket. Ismerősök ajánlásával érkezett az első kollégánk 2004-ben. Mivel egyre komolyabb logisztikai problémákat kellett megoldani, ugyanebben az évben vettünk egy zárt dobozos teherautót, illetve egy utánfutót az én öreg autómhoz. Aztán műhelyet béreltünk a megboldogult Taurus gumigyár területén, és évente-kétévente továbbálltunk egyre tágasabb helyekre. A jelenlegi üzemünkben 2012 óta dolgozunk, de ismét kinőttük. És ha azt mondom, a szállítás a szűk keresztmetszet, képzelheted, mit jelent ez mondjuk egy másik kontinensről érkező megrendelésnél. Három éven belül, ha elkészült az összes fejlesztés, és sikerül egy jól működő automatizált vagy félautomatizált gyártást beállítani, szeretnénk egy vagy két másik országban is gyártóüzemet létrehozni. És kulcsfontosságú egy a nagyon olajozottan működő nemzetközi értékesítési hálózat, hogy mi koncentrálhassunk a gyártásra. Ezt is körülbelül három éven belül szeretnénk kiépíteni.

Idáig hogyan törtetek be a külpiacra?

2009-ben és 2010-ben részt vettünk a milánói dizájnhéten. Kivittük magunkkal a néhány évvel korábban meghirdetett pályázatunk nyertes darabját, egy sírkövet. Maga a sírkő szembe ment a trenddel, lehetett tudni, hogy hosszú távon nincs létjogosultsága, marketingdarab. Valójában nem a dizájnja tette érdekessé, hanem hogy újfajta alapanyagot és technológiát képviselt. Előadásokat tartottunk a betonról, a minőségéről, a lehetőségeiről, és nagyon komoly PR-t kaptunk, sokan írtak az Ivankaról. A sajtóban teljesen világos volt, hogy teljesítjük az építészek azon alapvető feltételét, hogy beltérben a beton minősége nagyságrenddel javuljon. Az volt az általános benyomásuk, hogy az Ivanka ebben a szegmensben csúcsminőséget gyárt.

A dubaji Big Smoke Burger étteremlánc falburkolati elemeinek minőségellenőrzése Fotó: Polyak Attila - Origo

A válság nem éppen a luxustermékek piacát érintette elég súlyosan?

Nem, az olló nyílt ki: a luxusmárkák és –kategóriák tovább éltek és erősödtek, ahogy az olcsó termékek is. A válságot a középkategóriás kínálat sínylette meg leginkább, a luxuspiac alig szenvedett. Tegyük hozzá, ha ma érkezne a válság, keményen megéreznénk. Az akkori forgalmunktól viszont még nem volt sérülékeny a vállalkozás, nem is volt akkora infrastruktúránk, sem túl magas fix költségeink, és pici, rugalmas cégként olyan lehetőségeket vonzottunk, amelyekkel ma nem találkoznánk.

Egy kis gödröt valahol bizonyára ti is tapasztaltatok.

Valóban a válság alatt történt az is, hogy néhány jól képzett kollégám egy csúcsfontos megrendelés küszöbén – két hónapos munka, az éves forgalmunk mintegy 20 százalékát hozta – egyszer csak felmondott. A megbízás nem úszott el, briliánsan teljesítettük, és az akkor fájó pont később inkább öröm lett, hiszen sokkal jobb csapattagokkal gazdagodtunk az akkor felvett 15 kollégával. Ez az időszak attól is nehéz volt, hogy a betanítást ától cettig én vittem, azt is el kellett magyaráznom az újaknak, hogyan vegyenek levegőt.

Kiemelik a formából a Harvey Nichols birminghami üzletének új padlóborítását Fotó: Polyak Attila - Origo

Mindig mindent finanszírozott a forgalmatok?

Soha nem kellett hitelt felvennünk, 2012-ig forrást sem vontunk be. Akkor jött el az a pillanat, hogy erőteljes gyorsítással nagyon komoly pozíciót szerezhetünk, óriásit fejlődhet a gyártási volumen. A Docler Investment első befektetése voltunk a dizájnpiacon, a lehetőségekhez képest jó feltételeket harcoltunk ki.

Az IVANKA forgalma a tőkebevonás előtt...

...és után

Most hány országban vagytok jelen?

Több mint húszban, és Dél-Amerikát kivéve az összes kontinensen. Komoly tervünk, hogy ott is legyen gyártókapacitásunk, mert a szállítás nagyon drága.

Melyik pillér problémásabb, a dizájnvonal, vagy a tömeggyártás?

A dizájnpiac egyszerűbb, ezzel kezdtük, könnyen felépült. Kis csapat tette oda magát magas hozzáadott értékkel. Sokkal nehezebb volt stabilizálni a sorozatgyártást, de a kettő hat egymásra. Itt van például ez a kapcsolótábla. Ebből egy darab 5-10 millió forintos költséget jelentene, de 600 ezer darab 10 éven át már kifejezetten olcsó volna. Tehát azon ügyködünk, hogy a tömeggyártásban használt technológiából profitáljunk a dizájnban. Egy ötfős csapat gyorsan fejleszt, de nehezen állít elő volument. A dizájncég vagy tervez a nagy tömegű anyagodból, vagy nem. Ha tehát a kettőt balanszban tartjuk, a hatalmas mennyiségek mellett megjelenik az élvezetes, kreatív, jól kommunikálható munka.

Hogy találtad meg a tervezőidet?

Ők találtak és találnak meg engem, illetve ebben a szakmában is dolgoznak ügynökök, akik aztán beajánlanak egy olyan gigantikus tervezőirodának, mint a Foster and Partners. Ha beillesztenek az anyagbázisukba, ha a te munkád illik az egyik megrendelésükhöz, téged fognak leemelni a polcról. Itthon azért ez másképp működik, a Rudas Gyógyfürdő esetében PR-értéket jelentett, hogy magyar cég gyártja az áttört homlokzatot, és közben az építészkapcsolataink is úgy vélték, mi vissza tudjuk hozni azt a régies, törökös hangulatot.

Ők VIP ügyfélnek számítanak?

Kifejezetten érzelmi ügy volt ez a megbízás, és mindenképp presztízsértékű, de a VIP ügyfél alatt mi inkább a nagyságrendet értjük, ilyen például egy amsterdami ötcsillagos szálloda. Az százszoros volumen a Rudashoz képest, és Marcel Wanders tervezésébe szálltunk be, aki 2006-ban az év dizájnere volt. Mind tennivalóban, mind jelentőségben mérföldkő az Ivanka életében.

Kik az igazán fontos versenytársaitok?

Futnak utánunk páran, de mi gyorsabbak vagyunk.

Melyik a legnagyobb Ivanka tárgy?

A Kioszk étterem betonlépcsője, olyan 7-8 tonna lehet. De van egy csomó hordható Ivanka, ruhák, táskák. A legkisebb dizájnbeton termékeink pedig a karácsonyfadísz-készletünk – és az ékszerek.